Petrik Andrea számos filmszerep és megannyi drámai színházi szerepet követően három évre eltűnt a színházi életből. Időközben megszületett két kisfia, majd három év kihagyás után ősszel visszatért a színpadra. A fiatal színművész őszintén mesélt visszatéréséről, színházi szerepekről és az anyaságról.
Miközben figyelem az egyre sokasodó embereket a hatalmas körúti étteremben, azon morfondírozok, honnan fog megismerni Andi, mert hiába láttam én már őt többször is, ő nem ismer engem. Gyorsan írok neki egy üzenetet. Pár perc múlva meglátom, intek neki. Egymásra mosolygunk, bemutatkozunk. Semmi nem látszik rajta abból a hajszoltságból, amiről később beszélgetünk és ami a kisgyerekes anyukákra oly jellemző. Ahogy hosszú barna haját összefogja egy kontyba, az jut eszembe, hogy pont úgy néz ki, mintha a színpadról vagy éppen a filmvászonról sétált volna le.
– Nagyon komoly lélektana van a Vígszínházban nemrég bemutatott Béranyák című darabnak, amelyben több szerepben is játszol. Két kisgyerek édesanyjaként hogyan élted meg ezt a szerepet (szerepeket)?
– Nagyon izgalmas a téma. Sokan mondták, hogy még nézték volna tovább, de annyira intenzív és tömény, hogy már nem lehetett volna fokozni. Erről az előadásról senki nem tud érintetlenül kijönni. Mindenki érintett: akinek gyerekei vannak, akinek nincs, akinek nem lehet gyereke. Az anyaságom végig ott van és dolgozik bennem. Azt nem hiszem, hogy máshogyan játszom, de az biztos, hogy amióta gyerekeim vannak már nem az vagyok, aki korábban voltam. Ez nem jó vagy rossz, ez tény. Ha egy színésznő anya lesz, ez akarva- akaratlanul mindenre kihat: ott lesz a lenyomata a színjátszásában is. Ez külső szemmel nem feltétlenül érhető tetten, de mégis minden átértékelődik. Mélyebb lesz az ember. Fiatalabb koromban úgy gondoltam, hogy a színház élet-halál, most már nem hiszem. De ez nem baj. Ez nem azt jelenti, hogy már nem veszed komolyan, hanem azt, hogy megváltoztál és máshogy állsz a feladathoz.
– Volt olyan része a szerepednek, ami különösen hatással volt rád?
– Az az izgalmas ezekben a jelenetekben, hogy mindegyik egy külön darab is lehetne. Mindegyik karaktert másért szeretem. A monológom nagyon szép és erős része az előadásnak. Meg kellett küzdenem vele, hogy minél egyszerűbben tudjam elmondani. Annyira erős a szöveg, hogyha bármit elkezdenék játszani, csak elrontaná. Miközben nagyon visz magával.
– A gyerekvállalás, a terhesség és a születés is igen nehéz és kihívásokkal teli szakasza egy nő életének. A Béranyákban több aspektusból is beleláthatunk, hogy mennyi fájdalommal és küzdelemmel jár, ha valakinek nem lehet saját gyereke. Sokan már előre szorongunk… és aztán ott a rengeteg a társadalmi elvárás, ami nagyon nyomasztó tud lenni. Mennyire voltak ismerősek ezek a helyzetek?
– Sok mindent hallasz és látsz a környezetedben. És vannak a személyes momentumok. Ahogy talán minden nőnek, természetesen nekem is megfordult a fejemben, mi lesz, ha nem jön össze a baba vagy ha meddő vagyok. Sokan már nagyon fiatalon csodálatos anyukák. Az én „biológiai vekkerem” 33 éves koromban kezdett el csörögni, 34 évesen – hála istennek – pedig már szültem. Ahogy haladsz előre időben, egyre erősödik a társadalmi nyomás. Azt sulykolják beléd, hogy harminc éves korod előtt muszáj szülnöd, mert sokkal több petesejted van. Annyi felesleges nyomasztás ér minket nőket. Én például természetes módon szültem és szoptattam/szoptatom a gyerekeimet, amiért nagyon hálás vagyok. Mégsem gondolom, hogy rosszabb lenne a császáros szülés vagy ha valaki tápszert ad a gyereknek.
– Hogyan élted meg az anyaságot?
– Nem akkor leszel anya, amikor megszülöd a gyerekedet. Emlékszem nyolchónapos volt a nagyfiam, amikor azt éreztem, hogy most értünk össze. De azóta is minden napunk egy maraton. Tudom, hogy miben hibázok vagy mit csináltam jól. A két gyermek mellett, azonban egy pillanatom sincs ezeken agyalni, teszem a dolgomat.
– Ősszel tértél vissza a Vígszínház színpadára a Bella Figura című darabban. Tudatosan tervezted a visszatérést?
– A nagyobbik fiam éppen egyéves volt, amikor egyik délután felhívott Rudolf Péter és felajánlott egy szerepet a Vígszínházban. Három hét múlva kezdtük próbálni. Aznap este csináltam egy terhességi tesztet és legnagyobb meglepetésemre ott volt a két csík. Végül nagyon örülök, hogy így alakult. Még ha vannak kemény időszakok is. Húsz hónap a korkülönbség, egyik kicsi, másik pici… Nem így terveztük, de nagyon jó érzés van bennem.
– Milyen érzés újra a színpadon lenni?
– Lehet, hogy kiábrándító, amit mondok, de a visszatérés természetes volt és magától értetődő! Nagyon jó újra felnőttek között lenni, felnőttekkel beszélgetni, közösen gondolkodni valamin. A visszatérés nem arról szólt, hogy én visszarobbanok. Egyelőre havonta csak hat-hét előadásom van, de nekem ez most pont elég.
– Mennyire nehéz összeegyeztetni a munkádat és az anyaságot?
– Nem könnyű a logisztika, nehéz mindent megszervezni. Mivel fokozatosan térek vissza, könnyebben tudok egyensúlyozni. Miközben nagy szükségem volt arra, hogy újra dolgozzak, az első három hónap rettentő intenzív volt. Délelőttönként nem voltam otthon. Ilyenkor mardosott a bűntudat, hogy nem a gyerekeimmel vagyok. Gondolom, ez egyre könnyebb lesz, ahogy nőnek. De nagyon szerencsésnek érzem most magam. Jó érzés, hogy ezt is meg tudom csinálni.
– Szerinted változtatott rajtad az anyaság?
– Sokkal stresszesebb lettem. (nevet-szerk.) Régen egy tök laza csaj voltam, most meg tiszta stressz vagyok, hogy mi lesz, ha este nem leszek otthon…
– Sokféle szerepet eljátszottál már, nem csak színházban, hanem filmekben is. Van olyan, amiben szívesen kipróbálnád magad?
– Soha nem volt szerepálmom. Nagyon sok drámai sorsú nőt játszottam már, végzet asszonya vagy nagy díva már nem szeretnék lenni. Most csináltam egy vígjátékot a Rózsavölgyi Szalonban (Apróbetűs szerelem) és nagyon jól esett. Szerencsésnek érzem magamat, mert szuper szerepekkel láttak el idáig, úgyhogy kíváncsian várom, mit hoz a jövő. Amikor régebben csak a színház létezett az életemben, akkor bennem volt az „ide nekem az oroszlánt is” érzés, de ez már nincs. Nem akarok álszent lenni, nyilván szeretnék tök jó dolgokat csinálni, de azt érzem, mintha kiment volna belőlem a göcs. Megnyugvás van. Aztán később ez lehet, hogy változik majd. Sokan kérdezik, nem félek-e, hogy kimaradok valamiből. Értem az agyammal, hogy mire gondolnak, ugyanakkor nem érzem, hogy bármiből kimaradnék vagy valamiről lemaradnék.
– Mit gondolsz, mik voltak a főbb fordulópontok az életedben, amelyek miatt itt tartasz most, ahol?
– Mindig nagyon egyértelmű volt, hogy színésznő leszek. Bár általában olyan lányok mondják ezt, akik szeretnek szerepelni. Én is sokat szavaltam, de inkább szorongó típus voltam, nem feltétlenül a szereplési vágy dolgozott bennem. Amikor tizenhárom éves koromban láttam a Sztárcsinálókat a színházban, azt éreztem, hogy nekem is ott kell állnom. Egyébként nem vagyok az a nagyon céltudatos ember, aki célirányosan halad az álmai megvalósítása felé. Ezért nekem is furcsa, hogy azt gondoltam, ebben jó lehetek és összejött. Előbb találtam ki, mintsem bárki megerősített volna abban, hogy van hozzá tehetségem. Valami ösztönös dolog volt ez… Aztán a Színművészeti Főiskolán éreztem, hogy a helyemre kerültem. Meghatározó négy év volt az életemben, nagyon szerettem.
– A szerepeid közül melyik volt igazán meghatározó?
– A Kincsem jutott el a legtöbb emberhez, és én is nagyon szerettem azt a filmet. De nekem azok a szerepek a legfontosabbak, amik tényleg nehezek. Függetlenül attól, hogy jól sikerültek-e vagy sem. Ilyen volt a Boldogtalanokban Róza, Hedda a Hedda Gablerben, a Psziché, vagy a Hajnali láz, amiben egy kisebb szerepem volt, de nagyon szerettem. Jó dolog ez a színészet, mert soha sem ugyanaz és sokat tanít. Felvértez…
– A karácsony a színészek életében sokszor a munkáról szól. Nálatok idén hogyan fog telni?
– Három év után végre hazamegyünk anyukámhoz Szerbiába, és ott fogunk karácsonyozni. Anyukám és a rokonság is nagyon készül már. Jó lesz végre otthon lenni, már csak azért is, mert semmit nem kell majd csinálnom (nevet – szerk.) Anyámmal ellentétben, én nem vagyok egy nagyon dekorálós és készülődős típus, sokáig inkább cinikus voltam és nem szerettem az ünnepet. Olyan voltam, mint egy kései kamasz. Pedig gyerekkoromban nagyon klassz és meghatározó karácsonyaink voltak. Minden a szeretetről és a családról szólt. Nekem mindig a karácsonyfa volt az igazi karácsonyi csoda. Idén a gyerekek miatt már nagyon várom az ünnepet, érzem, hogy pereg le rólam a cinizmus.
