Hátsókerék-hajtás, 50:50 százalékos súlyelosztás és alacsony súlypont. A legtöbben nem egy cuki villanyautóra gondolnak a felsorolásból, hanem egy sportautóra. Joggal.
Pedig a Honda e majdnem egyszerre tudja mindkettőt. És pár másik dolgot nem. Imádnivaló karakter, aki meggyőzött arról, hogy már rég elérkezett az idő, elég érett vagyok arra, hogy vegyek elektromos autót (másodiknak). Mert kell hatótáv és a helykínálat, ha útnak indulunk, messzire, családdal. Az anyagiakról nem is beszélve.
Tehát itt a Honda e, az autózás történetének egyik legszerethetőbb ábrázatával. Ha lehetne, ölelgetnénk, mint egy plüssfigurát, magunkkal vinnénk a gyerekszobába, tologatnánk, becézgetnénk, nevet adnánk neki.
Holott játékszernek túlméretes, teljes értékű autónak pedig kicsi az árához képest. 10 999 000 forintról indul az olcsóbbik kivitel, 12 799 000 forint a tesztben is szereplő Advance változat 154 lóerős DC motorral. Mindez egy 3894 mm hosszú, „akár” 220 kilométeres hatótávú autóért 171 literes csomagtérrel. Nem tűnik az évszázad bizniszének, igaz?
És nem is az, nem fog Oscart vagy életműdíjat kapni. Ahhoz nagyobb akkumulátor kellene a mindössze 35,5 kWh helyett, és akkor nem 180 kilométeres hatótávot írna ki 100 százalékos töltöttség mellett. Ami természetesen nem lineárisan csökken és válik semmivé, de azért a lelkünket mégiscsak jobban simogatná egy bőven 200 feletti érték – írásban és a valóságban egyaránt.
Mégis, egy-két nap használat után elhitette velem, hogy bőven itt az idő, második autó esetén jöhetne a villany. Vidéki kiruccanáshoz és családlátogatáshoz kell a hely, az, hogy bő 200 kilométert hatótávpara nélkül lehessen megtenni. Klímával, több személlyel, terheléssel, és úgy, hogy ne kamionok között poroszkáljunk az autópályán. Részemről a félúton történő utántöltés sem jön szóba – meg persze hol vannak gyorstöltők?
Aranyos, az egy dolog
Na de vissza a Honda e-hez. Egy vérbeli elektromos GTi, fogalmazódott meg bennem. Keret nélküli ablakok, remekül tapad és semlegesen kanyarodik, 8,3 másodperc alatt van százon, picit még a fara is meg-megindul, ha Sport módban forszírozzuk. Egy elektromos autó, ami nemcsak jól fest és tényleg autóformája van, hanem még vezetni is élvezetes.
Nyoma sincs az i3-ról ismerős virsligumiknak. Tisztességes, 17 colos 205-ösök, és a téli Nexen-ek helyett még istenesebb lehet vele kanyarodni a nyári Michelinekkel. Kormányzása puha, de legalább közvetlen, igazi sávváltó virgonc, fékezni valami eszeveszett módon tud.
Elöl szívfájdító volt a könyöklő hiánya, cserébe a hátsó ajtókban is van pohártartó… Vigasztalódhatunk konnektorral és HDMI-bemenettel is az első sorban, itt remek a helykínálat is, a faltól-falig műszerfal KITT-et juttatta eszembe. A kameraképekkel operáló visszapillantók némi megszokást igényelnek, de tökéletesen látják el feladatukat, ugyanakkor ez nem mondható el a középső visszapillantóról. Ha nincs tetőig pakolva a csomagtér, ajánlatosabb átváltani „klasszik” üzemmódra, azaz tükörre, mert az „hű” képet fest a valóságról, a távolságokat is beleértve.
Aki matekórára számított, annak csalódnia kell, mert elmarad. Csak otthon töltöttem konnektorról, 7 óra alatt tolta fel 60-ról 100 százalékra, átlagfogyasztásom 18.9 kWh lett túlnyomórészt városi és országúti használattal. Lételeme a napi 30-40 kilométer körüli autózás és értelemszerűen a város, ahol a 4,3 méteres fordulókör is mosolyt csal az arcunkra.
Mások pedig ránk mosolyognak. A Honda e cuki, jó vezetni, kiegyensúlyozott mozgással, semmihez sem fogható karakterrel. Már csak nagyobb hatótáv (mondjuk 300 km) és kedvezőbb ár kellene – az állami támogatás nélkül is.
