Bizonyított tény, hogy szüleink és a velük való kapcsolat nagy hatással van sorsunk alakulására, ezen belül a párválaszásunkra is. Újra és újra hallhattuk azt az állítást, hogy vonzódunk a szüleinkre hasonlító partnerekhez. Mi az oka ennek?
Általános jelenség
Sokan találkoztunk már hasonló helyzetekkel: bemutatjuk otthon a barátunkat és feltűnően egy hullámhosszon vannak az apánkkal. Vagy a feleségünkkel/férjünkkel vívott heves vita közben jön a nagy felismerés: pontosan úgy viselkedik, mint az anyánk/apánk.
Az közhely, hogy hasonló párt választunk, mint a szüleink nemcsak külső vonásokra igaz – személyiségjegyek és alapvető tulajdonságok terén is megnyilvánulhat. Az egyik leggyakoribb dolog, ami előjön egy terápiás vagy párkapcsolati tanácsadás során, hogy mennyire hasonlít a társunk az egyik szülőnkre.
Tudományos eredmények is igazolják az állítást. David Perrett, a St. Andrews-i Egyetem kutatója egy fotós kísérlet során megállapította, hogy a férfiak gyakran az anyjukra hasonlító nőket részesítik előnyben párválasztáskor. Hasonlóképpen, a tanulmány azt is kimutatta, hogy a nők jobban kedvelik az apjukra emlékeztető férfiarcokat.
Ez is gyerekkorban kezdődik
Ennek legfőbb oka az imprinting azaz a bevésődés, ami a pszichológia szerint: emlék, parancs bevésődése, viselkedési minta rögzülése az élet korai szakaszában. Nagyjából 18 hónapos korunkra megtörténik ez a bevésődés és vonzódni kezdünk egy meghatározott szülői személyiségtípushoz, és fogalmaink lesznek a szeretet megnyilvánulásairól is.
Ez a „lenyomat” több tényező együttes eredménye, beleértve, hogy hogyan kaptuk meg (vagy nem kaptuk meg) a szeretetet, az intimitást és a biztonságot a szüleinktől vagy az elsődleges gondviselőnktől. Ez nagy mértékben befolyásolja későbbi kötődési hajlamunkat is és végül kialakítja tudatalatti tervünket a pár vonzására és kiválasztására.
Mivan, ha nem volt jó a kapcsolat a szülővel?
Ha az egyik szülőnknek jó humora volt, akkor jó eséllyel ezt keresni fogjuk későbbi partnerünkben is. És sajnos ez visszafelé is igaz – ha agresszív, irányító szülővel nőttünk fel, akkor ez lehet egy olyan jellemvonás, ami vonzani fog leendő partnerünkben, akkor is, ha ez bántalmazó kapcsolathoz vezet.
Persze a tudatos, józan ész szintjén felmerül a kérdés: miért köténk össze az életünket egy valakivel, aki olyan agresszív, mint az apánk? Hiszen annyi fájdalmat okozott… Hogy lehet ennek bármi értelme? Sajnos az emberek ragaszkodnak a szokásaikhoz, akkor is, ha nem feltétlenül pozitív hatással van az életükre. Hajlamosak vagyunk azt keresni, amit megszoktunk, a „komfortzónánkat”, még akkor is, ha ez mélységesen boldogtalanná tesz bennünket. Legtöbbször ez nem is tudatos választás, csak öntudatlanul vonzódunk ahhoz, amit már ismerünk.
Szerepeket is ismételhetünk
Gyakran öntudatlanul választunk olyan partnert, akivel megismételhejük azt a szerepet, amely anyánkkal vagy apánkkal fennállt közöttünk. Például, ha egy kislány olyan anyávál nőtt fel, aki mindig depressziós és szomorú volt, és a lánynak az volt a fő szerepe a családban, hogy az anyát mindig felvidító napsugár legyen, akkor ezt a szerepet keresheti majd felnőtt életében is. Keresni fog egy olyan partnert, aki szintén állandóan rosszkedvű, és a feladatává teszi, hogy felvidítsa, még akkor is, ha emiatt kimerülten és csapdában érzi magát.
Csak az ismerős a vonzó
Az ismerős érzés keresése nem csak lelkiekben, hanem külsőleg is fogékonnyá tehet a szüleinkhez hasonló pár választására. Egy másik kutatás során arra kérték az embereket, hogy fotók alapján határozzák meg, mennyire vonzódnak egy-egy néhöz/férfihoz. Az eredmény nem volt meglepő: a nők általában olyan partnereket választottak, akiknek az arca kicsit hasonlít az apjukéra, míg a férfiak azokat részesítették előnyben, akiknek hasonló vonásaik voltak, mint az édesanyjuknak. De a hasonlóság nem állt meg az arcoknál – a magasság, hajszín, szemszín, etnikai hovatartozás és még a testszőrzet mértéke is visszaköszönt a választott fotókon.
Felmerül a kérdés, itt is csak azért választottak így az alanyok, mert felismerhetőbbek voltak számukra a szülők arcai? Régóta ismert, hogy általánosságban előnyben részesítjük az általunk ismert dolgokat – a kutatók ezt puszta expozíciós hatásnak nevezik. Ennek megfelelően a sajátunkhoz hasonló arcok általában szimpatikusabbnak tűnnek számunkra.
Ennek nem feltétlenül van köze a szülőhöz való hasonlósághoz. Meg kell azonban jegyezni, hogy az a partner, aki bizonyos tulajdonságokban hasonlít ránk, hajlamos a szüleinkre is hasonlítani, éppen azért, mert nekünk is sok közös vonásunk van anyáinkkal és apáinkkal.
A kettő között van az igazság
Talán már életünk elején megtanuljuk, hogy később mi lesz a vonzó számunkra, majd félretesszük ezt a tudást, és csak akkor hagyjuk újra előjönni, amikor már készen állunk egy felnőtt párkapcsolatokra. Egyértelmű, hogy összetett fejlődési minták lehetnek az ideális partnerről alkotott elképzelésünk mögött. Sok tényező befolyásolja, de a szüleinkkel való kapcsolatunk, az első képünk az ellentétes nemről mindenképp meghatározó későbbi választásaink során.
A szüleink (vagy gondviselőink) voltak a példaképeink a világban való túlélés megtanulásához. A családi egység az, ahol megtanuljuk értékrendünket, hogy hogyan viszonyuljunk másokhoz, és hogyan határozzuk meg, mi a szeretet. Ha a szüleinknek hosszú, boldog kapcsolatuk volt és feltétel nélkül szerettek minket, akkor valószínűbb, hogy ezt fogjuk elvárni a partnerünktől. Ha pedig kevésbé voltunk szerencsések, mert gyerekkorunkban nem volt felhőtlen a kapcsolatunk a szüleinkkel, önismereti munkával és terápiával felülírhatóak ezek a számunkra nem előnyös berögződések.
Források: Scientific American, Psychology Today, The Convertation, Harley Theraphy