A szinkronszínészet talán az egyik legizgalmasabb szakma, amely évről-évre egyre több embert vonz. Most két tehetséges gyerek és szüleik által mi is bepillantást nyerhettünk a szinkronszínészet világába, megismerhettünk egy szinkronszínész iskolát és megnézhettük, hogyan telnek a gyerekek mindennapjai, akik a hangjuk által váltak ismertté.
Bámulatos volt beszélgetni a tizenegyéves Johannával és a kilencéves Andrással, akik fiatal koruk ellenére felnőtteket meghazudtoló módon adtak interjút. A budapesti és a tatabányai iskolás néhány évvel ezelőtt elkezdték megvalósítani álmaikat és iskola mellett szinkronszínészként dolgoznak. Hegedűs Johannával és Kovács András Bátorral beszélgettünk, illetve a két édesanyával, Edittel és Nellivel, de megszólaltattuk a Talent Studio képviseletében Szajkó Gábort is.
– Hogyan született meg az ötlet, hogy szinkronizálni szeretnétek, és miért éppen a Talent Stúdiót választottátok?
– András: Addig egyáltalán nem jutott az eszembe a szinkronizálás, amíg meg nem láttuk a Talent Stúdió hirdetését a Facebookon. Mindig is színész szerettem volna lenni, de ekkor még – amikor 6-7 éves voltam – nem tudtam, hogy a szinkronszínészet mit is jelent. De, amikor megtudtam, hogy miről szól, nagyon megtetszett és jelentkeztünk a tanfolyamra. Igaz, még nem voltam nyolcéves, de nagyon szerettem volna kipróbálni, ezért anyáékkal túloztunk egy kicsit a korommal kapcsolatban, de persze aztán kiderült, hogy nem vagyok nyolcéves.
– Nelli, András anyukája: Az olvasástudás volt a lényeg, és mivel Andris már hatévesen folyékonyan tudott olvasni, arra gondoltunk, hogy próbálja meg. Először csak érdeklődésképpen jelentkeztünk, írásban, ekkor azt a választ kaptuk, hogy szeretettel várják, ha betölti a nyolcat. Így hétévesen újra próbálkozott, és mikor személyesen is meghallgatták, akkor már nem volt kérdés, hogy felveszik-e.
– Johanna: A nővérem talált egy hirdetést, és megkérdezett engem is, hogy esetleg érdekelne-e, mert akkor mehetnénk együtt. A suliban addigra már sok prózamondó és énekversenyen szerepeltem, úgyhogy persze, hogy érdekelt. Így elmentem vele és szerencsére mindkettőnket felvettek. Aztán már csak anyáéknak kellett könyörögni, hogy hadd menjünk, de szerencsére beleegyeztek.
– Edit, Johanna anyukája: Mi azért estünk gondolkodóba, mert nem volt egyszerű az anyagi hátteret biztosítani ehhez. Azonban a Talent és annak céljai nagyon pozitívak voltak számunkra. Alapvetően a kezdeti motivációnk a lányok lelkesedésén kívül az volt, hogy a gyerekek jobban tudják önmagukat kifejezni, fejlődjön a kommunikációs készségük és az önbizalmuk, mivel ez egész éltük során támogathatja őket feleletek, vizsgák, felvételik, munkainterjúk során és minden adandó helyzetben.
– Hogy jött az ötlet, hogy egy ilyen profilú iskolát indítsanak?
– Talent Studio: Magyarországon, de talán fogalmazhatunk úgy is, hogy magyar nyelvterületen a színész utánpótlásról mindig gondoskodtak a szakirányú középiskolák, egyetemek, stúdiók. Azonban az itt tanuló gyermekek csak igen csekély hányada jutott mikrofon elé, hiszen inkább színházi vagy filmes gyakorlatra tettek szert ezekben az iskolákban. A szinkronizálás egy igen speciális területe a színművészetnek, mondhatni egy külön szakma, amelynek a Talent Studio létrejöttéig nem volt utánpótlása. Mi ezt az űrt szerettük volna betölteni a szinkronszínész-palánták kinevelésével.
– Hogyan emlékeztek vissza az első munkátokra?
– Johanna: Hű, nekem eléggé emlékezetes, mert pont a kilencedik szülinapomon volt az első szinkronmunkám Nikodém Zsigmonddal, ráadásul egy horrorfilmben, Az átok háza (2020.) című mozifilmben. Ebben egy kisebb, kétmondatos szerepem volt, de ez akkor nekem nagyon sokat jelentett.
– András: Nagyon boldog voltam én is, amikor megkaptam az első munkámat. Egyik szinkronos osztálytársammal, Salamon Lénával mentünk, ő a Mancs őrjáratban szinkronizált, én a Láng és a szuperverdákban egy kisbabának adtam a hangomat, és annyit kellett mondanom, hogy „uzsi-uzsi-uzsi”,
– A tanfolyam elvégzése után már jöttek is a szinkronfelkérések vagy azért kellett várni egy kicsit?
– Nelli, András anyukája: Az alapképzés 2019 májusában ért véget és mivel nagyon ügyes volt, felajánlották neki a mesterképzést, ami megint majdnem egy évig tartott. Az órákat mindig szombaton tartották és nagyon intenzív elfoglaltságok voltak, több órára is készülni kellett. De a Talent Studionál mindenki nagyon profi és mindenben segítettek a gyerekeknek.
– András: Az alaptanfolyam után még nem kaptunk rögtön munkát, hanem csak később, a nyári tábor alatt.
– Johanna: Én is csak a mesterképzés alatt kaptam meg az első munkámat, és utána még nem jöttek olyan sűrűn a felkérések, volt, hogy heteket kellett várnom, egy-egy munkára.
– Most mennyit dolgoztok?
– Johanna: Minden nap van kisebb-nagyobb munka, de ezen a héten egy kicsit lazább a menetrend, és tudok pihenni. Van olyan, hogy egy munkára három órát vagyok bent, de olyan is, amikor sokkal kevesebbet. Ez attól is függ, hogy mit szinkronizálunk, sorozatról van szó vagy filmről, illetve milyen hosszúak a részek.
– Edit, Johanna anyukája: Johanna mindig kitartó szokott lenni. Erre nagy szükség is van, mert bizonyos munkáknál, például mozifilmek főszerepeinél képes több órán keresztül is koncentrálni. Előfordult, hogy egy alkalom is elegendő volt a teljes anyag felvételéhez, anélkül, hogy az adott szerepből kizökkent volna, így a végeredmény is sokkal egységesebb lett.
– András: Nekünk is nagyon sűrű a naptárunk. Hétfőn például nyolc munkám volt öt különböző stúdióban. Most apuval mentünk egyikből a másikba és közben a kocsiban szusszantam egy kicsit. Szerencsére néhány szinkronstúdió nagyon közel van egymáshoz, de ami nehezebb, hogy mi Tatabányáról járunk fel heti három nap.
– Ez szülőként is komoly munkát igényel: mindent nyilvántartani, eljuttatni a gyerkőcöt a stúdiókba. Hogyan osztjátok meg a feladatokat?
– Nelli, András anyukája: Én vagyok a titkárnő, felveszem a rendeléseket, nyilvántartok mindent, és beosztom Andris idejét, és ha a párom dolgozik, vinnem is kell Andrist a stúdiókba. Ha a párom itthon van, minden feladatot megosztunk. Mindig izgalmas, hogy időre odaérjünk és vigyázzunk is Andris testi épségére. Egyre jobban érik bennünk a gondolat, hogy lassan időszerű lenne Budapestre költözni. Rendszeresnek mondható, hogy 13:30-kor indulunk innen, Tatabányáról, és mire hazaérünk este 9 óra van. Ez elég fárasztó.
– Edit, Johanna anyukája: Nálunk is hasonló a helyzet: én vagyok a titkárnő, a férjem meg a taxisofőr. És még így is okoz némi nehézséget összeszervezni a stúdiókat.
– Nem hiányzik néha, hogy egy kicsit lazítsatok?
– Johanna: Nekem néha igen. Rossz, amikor nem tudok elmenni valahová, ahová nagyon szeretnék, de aztán eszembe jut, hogy mennyire szeretek szinkronizálni és máris elmúlik a rossz érzésem.
– András: Nekem egy kicsit a pihenés hiányzik…
– Nelli, András anyukája: Régebben érdeklődéssel hallgattam Darnyi Tamás és a Polgár lányok szüleivel készített interjúkat. Már akkor is nagyon átéreztem, hogy mennyire együtt kell működni a családnak, de ezt most a saját bőrünkön tapasztaljuk. Andris nagyon ügyes, de ennek a projektnek a működtetéséhez mind a hárman kellünk. Szerencsére Andrison látszik, hogy nagyon élvezi, de azért időnként megkérdezzük, hogy biztosan szeretné-e még ezt csinálni. Persze mindig az a válasz, hogy igen. Egyetlen alkalom volt, amikor megengedtük, hogy kedden is dolgozzon, de annyira elfáradt, hogy megfogadtuk kedden és csütörtökön nem vállaluk munkát, mert azokon a napokon délután vannak a zeneiskolai elfoglaltságai és a délelőtti, délutáni tanulás után már nagyon elfárad. Az ő érdekében erősnek kell lenni és meg kell tanulni nemet mondani.
– Edit, Johanna anyukája: Nekünk a péntek a pihenőnap, ami sajnos nem mindig sikerül, de ezt a napot tartjuk fent arra, hogy lehetőség legyen külön programokra is. Ahogy Nelli is mondja, nagyon fontos, hogy tudjunk nemet mondani, ha Johannának szüksége van a lazításra vagy feltöltődésre, vagy akár az iskolai kötelezettségeinek elvégzésére. Nem szeretnénk, hogy belefásuljon és elveszítse a szinkron általi rajongó lelkesedését.
– Mi volt az, ami megragadott titeket a szinkronizálásban?
– Johanna: Nagyon érdekesnek tartom, hogy egy bizonyos karakternek, vagy egy bizonyos személynek én adhatom a hangját. Lehet, hogy ő az anyanyelvén egy kicsit máshogy beszél, de megvan az a szabadság, hogy magyarul mondhatom egy kicsit másképp és megcsinálhatom a szinkront egy kicsit máshogy.
– András: Amikor visszanézek egy munkát, nagyon jó látni, hogy annak a szereplőnek én adtam a hangját. Egy kicsit olyan, mintha ilyenkor én is átlényegülnék.
– Johanna: Igen, főleg akkor nagyon jó visszanézni, amikor sokat dolgoztál vele. Volt egyszer egy szinkron, amire nagyon kiakadtam, mert nagyon sok időt dolgoztam rajta, és még mindig nem volt tökéletes, és már úgy voltam vele, hogy nem tudom megcsinálni. Később persze, alig vártam, hogy visszanézhessem.
– Mi mindenre kell figyelni egy szinkronmunka során? Mi a legnehezebb ebben a szakmában?
– Johanna: Nekem az elején az sok nehézséget okozott, hogy egyszerre nézzem a time code-ot és közben odafigyeljek arra is, amit mondanom kell és a hangomat is jól átalakítsam. Ez nagyon fura volt és meg kellett szokni. Az se volt könnyű, hogy kitaláljam, hogy milyen hangot adjak a különböző karaktereknek, mert egy mesében magasabb hangon beszélnek a szereplők, ellentétben a filmekkel, ahol mélyebb vagy komolyabb hangot kell megütni. Ezt sokszor nem könnyű eltalálni.
– András: Nekem is nehéz volt eleinte, hogy annyi mindenre kellett odafigyelni: arra, amit a rendező mond, a különböző utasításokra, jól kell odaállni a mikrofonhoz is, ami bizonyos stúdiókban könnyebb, máshol meg nehezebb.
– Mi a tapasztalatuk, hogy tudja egy gyerek feldolgozni a sikert, vagy akár a kudarcot, ebben, hogyan lehet őket segíteni?
– Talent Studio: Köztudott, hogy a siker és a kudarc élményének feldolgozását is a legérzékenyebb korban, a gyermekkorban sajátítjuk el. Ezért a nálunk oktató művészek és szakemberek különösen nagy gondot fordítanak arra, hogy ezeket a helyzeteket diákjaink az életkoruknak megfelelően kezeljék. Se a hirtelen jött népszerűség ne bódítsa el őket, se a sorozatos elutasítás ne szegje a kedvüket, hiszen mind a siker, mind a kudarc igen sok tényezős folyamat, mindkettőből lehet tanulni, építkezni. Éppen ezért foglalkozásaink közt szerepel az önbizalomfejlesztés, az önismeret éppen úgy, mint a castingokra, a megmérettetésekre való felkészítés is.
– Ki volt a kedvenc tanárotok, és miért szerettetek tőle tanulni?
– András: Nekem nagyon sok kedvenc tanárom volt. A legjobban Gesztesi Károlyt szerettem, de nagy kedvencem Kautzky Armand is, mert ő James Bond magyar hangja. Már ezért is nagy élmény volt vele élőben összefutni. Nagyon szeretem Lippai Lászlót és Balázs Andit, illetve Elek Ferencet, Faragó Józsi bácsit, Nikodém Zsigmondot, akitől a mai napig sok szinkront kapok. Rengeteg név még van a képzeletbeli listámon, ha nem baj, elmondom őket is: Deák Fruzsina, akitől egy kicsit külön is tanulhattam, Szokol Peti bácsi, aki az egyik legeslegjobb, Bogdányi Titanilla, akivel most is sokat dolgozunk együtt és aki nagyon vicces és kedves. Kiss Erikának és Ősi Ildikónak is olyan kedves személyisége van, hogy mindenki imádja őket. Várkonyi András bácsit pedig azért kedvelem nagyon, mert ő vezetett be a Barátok köztbe, ahol egy színészi szerepet is kaptam. Nagyon tetszettek Kökényessy Ági órái, és még nagyon sokan vannak azok is, akik bár nem voltak a tanáraim, de a Talentben dolgoznak és nagyon fontos emberek lett számomra. Nagy hatással volt rám Vujity Trvtko, aki a tavaly nyári táborban nagyon tanulságos motivációs tréninget tartott nekünk.
– Johanna: Nikodém Zsigmondtól én is nagyon szerettem tanulni, és imádok vele dolgozni is, mert nagyon pontosan csinálja meg a dolgokat és soha nem siet. Amikor még a Talentbe jártam sokszor nagyon bizonytalan voltam és mindig kétségeim voltak, hogy sikerülni fog-e. Aztán ahogy a Balázs Andi óráira jártam nagyon sok önbizalmat szereztem. De tényleg mindenki annyira fantasztikus a Talentben, hogy nagyon jó érzés volt ott lenni és tanulni tőlük. Azt gondolná az ember, hogy mivel híresek, más a személyiségük, pedig mindenki annyira kedves és jó fej.
– Van álom szinkronmunkátok? Vagyis, ha választhatnátok, kinek adnátok legszívesebben a hangotokat?
– Johanna: Van egy japán anime sorozat, a Naruto Shippuden. Teljesen odavagyok érte. Még soha nem szinkronizálták le magyarra, de ha egyszer megcsinálják, akkor nagyon szívesen adnám a hangomat valamelyik lányszereplőnek.
– András: Én pedig „gyerekkorom” egyik kedvencének adnám a hangomat, Zane-nek a Ninjagoból. Mindig arról álmodom, hogy az én hangomon szólal meg.
– Melyik a kedvenc filmetek vagy szerepetek, amelyiket szinkronizáltátok?
– Johanna: Egyik nagy kedvencem volt Az én Zoém című filmben amikor Zoét szinkronizálhattam, vagy a főszereplő kislányt a Levél a mennyből című filmben, és nagyon szerettem a Musi-musi és a gombácskákat is, melyben a kis rókagomba lányt, Lámpit szinkronizáltam.
– András: Ebben az utóbbiban én is szerepeltem, de nagyon nem tetszett, egyáltalán nem élveztem, ezért végül lemondtam a Lila Gomba szerepéről. De nemsokára a mozikban lesz az egyik nagy kedvencem, amit Nikodém Zsigmonddal készítettünk, és amelyben egy kisfiúnak adom a hangját. Mostanában kezdték adni a Nick Jr-on, a Santiago és a tenger című mesefilmet, amelyben én vagyok a gitáros főszereplő. Ezt is nagyon szerettem, ahogy a reklámokat is, amelyek sokszor nagyon viccesek.
– Nelli, András anyukája: Szerencsére a szinkronstúdiókba a szülő is bemehet, ott lehetünk, ha egy olyan filmen dolgoznak, amely nem az ő korosztályának való és a rendezők is mindig megkérdezik, hogy vállaljuk-e, vagy kérjük-e, hogy kitakarják a képernyőt. Néhány filmnél olyan is van, hogy csak a fekete képernyő látszik és csak a hangot hallják a gyerekek.
– Hogyan tudjátok a szinkronizálást összeegyeztetni a sulival?
– Nelli, András anyukája: Tanítónőként sokat tudok Andrisnak segíteni. Általában hétvégén előre tanulunk és azokra a tantárgyakra, amelyekből előre fel lehet készülni szintén hétvégén tanulunk. A többivel pedig „csak” reggel és este kell foglalkozni. Andris hétfőn, szerdán és pénteken szinkronizál, így a kedd és a csütörtök szabadabb és a zeneiskola után marad egy kis plusz ideje, amikor szintén tudunk tananyaggal foglalkozni. Idáig egyébként mindig kitűnő tanuló volt, úgyhogy egyelőre hatékony a tanulás.
– Johanna: Mi már gyakrabban felelünk, van olyan tantárgy, amiből minden órán, úgyhogy ezekre mindig készülni kell, ami nem könnyű, de idáig minden évben kitűnő voltam. Anyával mi is szoktunk előre tanulni, mert az esti tanulás nagyon fárasztó és nem is túl hatékony.
– Edit, Johanna anyukája: Jövőre valószínű, hogy egyéni tanrendet igényelünk. Ezt azért vettük fontolóra, mert a munkák megnövekedett száma miatt úgy tűnik a délelőtti órákra is egyre gyakrabban szükség lesz. Az egyéni tanrend nagyobb szabadságot biztosítana adott esetben, igazoltan távol maradhatna Johanna a délelőtti tanórákról, de mégsem zökkentené ki őt a megszokott kis iskolai közösségből, melyet nagyon fontosnak tartunk.
– Mit szólnak a tanáraitok és az osztálytársaitok ahhoz, hogy szinkronszínészek vagytok?
– Johanna: Minden tanárom nagyon megértő, és tudják, hogy néha fáradtabb vagyok. Van olyan tanárom is, aki nagyon érdeklődő és mindig kíváncsi, hogy milyen a munka, hogy vagyok, én meg szívesen mesélek neki. Az osztálytársaknak is mindig elmesélem az élményeimet és tapasztalataimat, mert őket is érdekli. Ilyenkor egy kicsit különlegesnek érzem magam, és persze nem sokan tudják ezt a sok utazás és elfoglaltság miatt megoldani. Nagyon szerencsés vagyok, hogy anyáékkal ezt meg tudjuk oldani és ennyit segítenek nekem.
– András: Nekem sajnos pont fordítva sült el. Úgy érzem, engem inkább megutáltak az osztálytársaim. Több haverom volt, mielőtt szinkronizálni kezdtem volna. De azért szerencsére van egy-két barátom, és ők mindig javaslatokat tesznek, hogy mit kéne szinkronizálni.
– Nelli, András anyukája: A pedagógusok mind nagyon együttműködők, soha nem gördítenek akadályokat elénk, ha úgy adódik, hogy az utolsó óráról el kell jönni ahhoz, hogy időben odaérjünk. Mi pedig igyekszünk nem kihasználni a segítőkészségüket, és minél kevesebbet hiányozni. A gyerekek között van, aki Andrissal örül és vannak, akik nem, de azt gondolom, hogy ez a felnőtt életben is így van, és minden gyereknek meg kell próbálnia megvalósítania az álmát.
– A suli és a szinkronizálás mellett mit szoktatok csinálni a szabadidőtökben?
– András: Nekem rengeteg hobbim van. Imádok legózni és legófilmeket készíteni. Úgynevezett „slow motion”, vagyis képekből összeállított kisfilmeket csinálok és aztán feltöltöm ezeket a YouTube csatornámra. Óriási kedvencem a Ninjago és az abból készült sorozat is, ebből bármennyi részt meg tudok nézni, és persze, ha tehetem Xboxozok is… bár azt már egyre kevesebbet.
– Johanna: Én anime-függő vagyok, de emellett az igazi szenvedélyem a lovaglás, amit később versenyszinten is szeretnék csinálni. Egészen kicsi koromtól kezdve imádom a lovakat, de régebben nem tudtuk kivitelezni anyáékkal, hogy járhassak. A szinkronból keresett pénzemből egy lóra gyűjtök és szerencsére most, hogy pénzt keresek, én tudom fizetni az edzéseimet és a felszerelésemet is, nem kell anyáéktól pénzt kérnem ezekre. Sőt, apának benzinpénzt is szoktam adni.
– Hogyan látjátok magatokat 20 év múlva? Mik lesztek, ha nagyok lesztek?
– András: Teljesen egyértelmű: szinkronszínész. De ha nem, akkor is a filmezésben látom a jövőmet.
– Johanna: Én is így vagyok ezzel, de engem a szinkronizálás mellett a rendezés is nagyon érdekel, és persze mindenképpen szeretnék lovakkal is foglalkozni.
– Ti szülők, hogyan élitek meg, hogy a gyermeketek egyrészt dolgozik és pénzt keres?
– Edit, Johanna anyukája: A sok elfoglaltság mellett nyilván ennek rengeteg pozitív oldala is van, sok új és különleges dolgot tanulnak, azzal foglalkozik, amit igazán szeret, és az is klassz, hogy pénzt keresnek, és már ennyi idősen megtanulhatnak bánni a pénzzel. Nagyon büszkék vagyunk Johannára. Mivel gyerekek, hosszú út áll még előttük, de én szeretném, ha folytatná. Viszont, hogy később milyen pályát választ, az mindenképpen az ő döntése kell, hogy legyen, és az ő akarata kell, hogy érvényesüljön. Ezért felkészülünk arra is, hogy szinkronszínészként folytatja, de arra is, hogy esetleg más útra lép, és mondjuk állatorvos lesz. Nagyon régóta kacsingatott már a színészet felé, és ez így pluszban megerősítette az ambícióját. Azt gondolom, hogy egy álom megvalósulni látszik, de még nem értünk az út végére.
– Nelli, András anyukája: Amikor Andris kisebb volt sokat gondolkoztam azon, hogyan fogom bevezetni majd a pénz világába és megtanítani arra, hogyan bánjon a pénzzel. Most nagyon örülök, hogy saját keresettel rendelkezik, mert ezen keresztül el tudjuk neki mondani, hogy vannak bevételeink, de a másik oldalon kiadásaink is. Egyelőre hagyjuk, hogy örüljön a pénznek, ezért felesben vettük a laptopját és a telefonját is. Csak olyan dolgokra költ, amit egyébként nem kapna meg és értékes, és amit ő talált ki magának. Ha csak mi keresnénk a pénzt, akkor ezeket nem engedhetnénk meg magunknak és nem ilyen színvonalú technikai eszközei lennének. Mérhetetlen büszkeséggel tölt el, hogy kilencévesen pénzt keres. Ez soha nem volt célként kitűzve, soha nem fordult meg a fejünkben. Úgy gondoltuk, hogy tizennyolcéves kora után dolgozik majd, esetleg a tanulás mellett nyaranként, úgyhogy azt hiszem óriási ajándék, hogy magának kereshet pénzt és be is tudja osztani.
– Gábor, hogyan tudják kamatoztatni a gyerekek az itt megszerzett tudást?
– Talent Studio: Az élet bármely területén profitálhatnak az itt megszerzett tudásból és élményekből azok is, akik nem feltétlenül szeretnének a jövőben színészek, szinkronszínészek lenni, hiszen a Talent Studio diákjaként a művészetek olyan területére nyerhetnek a gyermekek bepillantást, ahova egy „civil” nem juthat el. Javul a kommunikációs készségük, nyitottan, bátran, ugyanakkor toleránsan, befogadóan néznek szembe majd az új kihívásokkal, szakmai fegyelmet tanulnak, megismerik képességeik határait és meg is tudják mutatni másoknak, hogy mi rejlik bennük. Mindezt nagyon kellemes környezetben, baráti hangulatban tehetik meg az ország vezető szinkron-színészeitől tanulva. Az itt kapott oktatás egy színvonalas tudást ad nekik, amelyet az iskolában, a munkahelyen és a magánéletükben kamatoztatni tudnak. De nem kevésbé életre szóló élményeket, barátságokat, kapcsolatokat, akár a pályán maradnak, akár nem.
Itt még további érdekes olvasnivalókat találsz:
Mi lett vele? Kovács Krisztián gyerekszínész, a Hahó, öcsi! sztárja
