Sütő Enikő: Nem nem ülök otthon és várom a csodát

A hét COOL embere Sütő Enikő,  aki a húszas éveiben a Fabulon reklám által vált közismertté. Bár színésznő szeretett volna lenni, nem azt a hivatást választotta, jogász lett, mert nem akart kiszolgáltatott lenni.  A kezében akarta tartani a sorsát, mégis a világjárvány miatt be kellett zárnia a modelliskoláját. Ám nem ül otthon és várja a csodát, tele van tervekkel.

– Hogy látod a mai modell világot? Ha újra kezdhetnéd nekivágnál?

– A modell szakma egykor jó kitörési pont volt. Ha nem vágok bele, akkor másfelé kanyarodott volna a sorsom, valószínűleg ügyvédként dolgoznék, bár álmaimban színésznő szerettem volna lenni. Az egyetemi éveim alatt, amikor belekerültem, nagyon megszerettem ezt a színes világot. A szocializmus színtelenségében privilegizált helyzetet jelentett, modellként utazhattam, ami mellett vizsgaidőszakban tudtam  tanulni. Váratlan, a sors által adott rendkívüli lehetőség volt, amit ajándékként éltem meg, és semmit sem bánok belőle. Morálisan mindvégig a helyemen maradtam ebben az ellentmondásosos világban. Ami jó volt, azt kivettem belőle, olyan embereket hozott az életembe, akik a mai napig fontosak számomra, és élményeket  amikből tudtam építkezni.

– Ma már nagyon más a modellek helyzete?

– Sokkal több a lehetőség, mégis kevesebben törnek ki, annyira felhígult ez a szakma is,  mint a többi terület.  Például ügyvédi iroda is rengeteg van, és a modell szakmában nagyon kiugrót kell ahhoz teljesíteni, hogy valaki kitűnjön. Mindig tudtam, hogy az élethez szerencse is kell. Jó időben, jó helyen kell lenni. Arra gondolok, hogy  nem az a legszebb lány, akiből világhírű modell válik. A korszellem szerint kapcsolódnak rá az emberek, az energiája vonzza oda őket. Ebben sorsszerűséget is látok. Világszinten jól elvagyunk eresztve sztárokkal, akik minőséget képviselnek. Ám lehetnének többen is, kiindulva abból, hogy mennyi szép lány él Magyarorságon. Régen és most is az válik figyelemre méltóvá, akinek van személyisége, karizmája, vagy furcsa, ártatlan,  akár lenyűgöző, mindenképpen egyéniség.

– Számít az, honnan indul valaki? Van különbség a divat és a szépségverseny területén?

– Szépségversenyen nem mindegy, honnan érkezel. A  25  országból érkező hasonló adottságú, szép arcú, jó arányú lány között a lelki attitüd is számít. Személyiséget, modort, amit kisugárzásnak mondanak, azt nem lehet eljátszani. Érezni lehet, ha nem szívből jön valami, a sikerhez pedig  egyfajta bölcsesség is kell, ami párosul a szépséggel.

– A divat világa szerinted milyen irányba halad?

– A divat világa más, erről jelenleg nem vagyok túl jó véleménnyel. Úgy gondolom, hogy ez a szélsőséges liberalizmus, például ami egyes nemzetközi bemutatókon látható, nekem már nem az alkotási szabadságot jelenti, sokkal inkább szabadosságot. Van egy határ, ami nem ízléses. Ez inkább groteszk, amin már nem tudok nevetni. Nem tetszik, ami nagyon eltávolodik az emberi természettől. Annak mindig lesz következménye. Olyan kicsit, mint egy inga: kilendül az egyik irányba, majd az élet törvényeinek megfelelően a másikba megy el, pont ellentétesen. Egy nagy kilengésnek a következménye mindig egy másik véglet. Ez a vonal előbb utóbb a divatéletben is fogja éreztetni a hatását. Pont úgy, mint ahogy az egyén életében.

– A Covid változtatott valamit a divat világában? Az embereknek átformálta a gondolkodását a divattal kapcsolatban?

– Azon gondolkodik a világ, hogy melyik bolygóra vigyük a szemetet, hisz a Földet meg kellene könnyíteni. A ruhák gyártása nem csökken, annak ellenére, hogy bálákban állnak, már nincs értékük, és azt is tudjuk, hogyan készülnek. A Covid előtt nagy bűntudattal többen beismerték, hogy túltermelés és túlfogyasztás van, amit nem bír el ez a bolygó. Egy-egy nőnél felmerül a kérdés, minek annyi ruha. Fiatal koromban én is imádtam a ruhákat, sokszor bűntudattal küzdöttem, hogy vegyek-e még egy új darabot. Ám sohasem drágákat szereztem be, mert szerettem a frissítést. Igy nem volt bűntudatom, hogy drága  holmit dobok el rövid időn belül. Majd nemrég jött egy szokatlan érzés:  bemegyek egy üzletbe és nem érdekelnek a ruhák.

– Ez mikor változott meg?

– Amikor az ember kap egy globális jelzést, gondolok a Covidra. Amikor egyetemista voltam, akkor volt 2-3 felsőm, farmerem,  amiket naponta mostam és tökéletesen éreztem magamat. Meg kellett vizsgálom, hogy ez az új érzéss azért jött-e, mert idősebb lettem. De nem azért, hanem az a történéssor az oka, amin az elmúlt évben keresztül mentünk. Amikor mi születtünk, az egy más időszak volt, most új rész jön. Szerencsére sok olyan fiatallal találkozom, akit igenis zavar, hogy  milyen ökológiai lábnyomot hagy maga után.

– A fiatalok változó szemléletében látod a jövőt?

– Szerintem a kreativitásé a jövő. Ha taníthatnám még a fiatalokat, olyan feladatokat adnék nekik, hogy ki tud teljesen más nézőpontból ránézni egy helyzetre, egy problémára. Az a kor jön,  amikor olyan szakmában fognak dolgozni, ami még nem is létezik. Remélem sokaknak olyan területen fog megnyilatkozni a kreativitásuk, ami hasznos lesz a bolygónk számára. Máshogy fogják csinálni a dolgokat. Információ helyett transzformáció. Lehet, hogy olyan ruhákat fognak tervezni, mint a lebontható nejlonzacskó. A túlélés eszköze az, hogyan adaptálod magad az új helyzetre. A fiatalok már azt kapják, hogy nem tudjuk, holnap vagy azután mi lesz. Arra kell nekik berendezkedni, hogy minden nagyon megváltozik. A rögtönzésre kell  készülniük. Engem is sokkal boldogabbá tesz a kreatív munka, mint azt a sok információt tartani a fejemben, amit bemagoltam az egyetemen és jogász koromban azzal zsonglőrködtem. Jobban élvezem, ha alkothatok.

– Te korábban is szívesen vágtál bele új dolgokba, bizonyos területen úttörőnek számítottál…

– Húsz éve elkezdtem az egészséges táplálkozás propagálását, amikor rájöttem, ez milyen sokat jelent hosszú távon az ember életében. Akkor kinevettek, most meg bevonult a hétköznapokba. Most úgy látom, hogy egyre jobban elő fognak jönni a hagyományos és népi gyógyászati megfigyelésen alapuló, alternatív  gyógyászati módszerek. Persze  az akadémikus orvoslás is nagyszerűen fejlődik.

– Az iskoládat be kellett zárni, ezt  nehezen viselted? Arra ösztönzött, hogy valami új irányba indulj el?

– Igen, már harminc éves az iskolám. Nem tudom, hogy a bezárása végleges vagy ideiglenes. Most még nem nyitom ki, esetleg ősszel. Számomra is egy kérdés, hogyan tudom adaptálni magam a jövőre. Hoztam már korábban is hasonló döntést. A jogászkodást 15 évig csináltam, utána hagytam magam mögött. Semmit sem könnyű abbahagyni, de  időnként meg kell tenni valamiért.

– Mivel töltöd ki a napjaidat?

– Van új projekt a fejemben, nem ülök otthon és várom a csodát. Amit kitaláltam, az nem emberhez kötődik, pedig szeretek emberekkel foglalkozni. Színészetről is azért mondtam  le, mert megéreztem, milyen kiszolgáltatott világ ez. Inkább olyat akartam választani, ahol jobban a kezemben tartom a sorsom, így  jogász lettem. Most pedig azt érzem, hogy mennyire nehéz azt csinálni, amire vágyom, amikor a sors  nem engedi az érintést, a találkozást. Ezt a kiszolgáltatott helyzetet most le kell cserélni valami másra.

– Van valami, ami megtetszett és eddig nem foglalkoztál vele?

– Márciusban indul valami új az életemben, egyelőre nem árulhatok el többet róla. A szabadidőmben a hullámgenetika érdekel. A szónak, a hangnak a gondolatnak az ereje, amivel lehet gyógyítani. A tavaly ősszel Nobel-díjra jelölt Petrovics Garjajev orosz tudós összes előadását meghallgattam, eredeti orosz nyelven. Szerintem rengeteg meglepetés fogja az emberiséget érni  abban a kérdésbn, kik is vagyunk mi.  Mindannyian sokkal többek vagyunk  annál, mint ami a legvadabb álmainkban képzetünk magunkról.Ha ezt minél többen megtudjuk, akkor csak jó következet.