„Sokszor hozok olyan döntéseket, amelyek kívülről érthetetlennek tűnnek”

-

Vannak olyan zenék, dallamok, amelyek azonnal betalálnak. Nem csak a szívünkhöz szólnak, hanem a lelkünk húrjait pendítik meg. Van bennük valami nem e világi, amelynek hatására azonnal a hatása alá kerülünk, és örökre elvesztünk. Kevés dallam tudja megadni ezt a különleges élményt, de a Sárik Péter Trió képes erre. Jubileumi koncertjük kapcsán Sárik Péterrel beszélgettünk, aki őszintén mesélt zenéjéről és lelkéről.

– Gyerekkorodban is zenésznek készültél?

– A családban nem volt zenész, viszont zenei általánosba írattak a szüleim, ahol gyakorlatilag mindenki elkezdett valamilyen hangszeren tanulni, és nekem is ott dőlt el a sorsom. Zongorázni kezdtem és annyira jól ment, hogy már kisgyerekként arra gondoltam, zenész leszek. A jazzel nem sok találkozási pontom volt, a szüleim nem hallgattak ilyen zenét, így csak egész későn, 17 éves korom környékén szerettem bele a műfajba. Az utcában volt egy kis bandánk, ahol az egyik gyerek apukája nagy jazz-rajongó volt. Tíz lehettem, mikor ott hallottam először jazzt, illetve láttam is, mert nekik már volt VHS lejátszójuk. Az egészből az maradt meg, hogy furcsán grimaszoló emberek még furcsább zenét játszanak. Szóval nem mondhatni, hogy azonnal magával ragadott a műfaj.

– Mégis ez lett az utad. Mit gondolsz, mi az, ami leginkább hatással volt rád zenei pályád során?

– Kiskoromtól kezdve mindenevő voltam zeneileg és ez máig így is maradt. Nekem is meg voltak példaképeim: a nagy zongoristák, zenészek, akiknek a lemezeit hallgattam. Nagy kedvencem volt az Abba, Hungária, Disco, Heavy Metal, Edda, Beatrice, Rolls Frakció, Bikini, Első Emelet, Scorpions, Alphaville… Aztán 17 éves koromban egy Miles Davis lemez elkapott – és azzal együtt a jazz is. A legfontosabb magyarországi jazz-zongorista kedvencem Szakcsi Lakatos Béla. Voltam két nyári jazz-táborában is, ahol rengeteget tanultam, és ami még inkább elmélyítette a rajongásomat. Ő az, aki nemcsak fantasztikus zongorista, de meg is tudja tanítani mindazt, amit egyáltalán meg lehet tanítani a jazzből.

A jazz mellett nagyon szeretem a klasszikus zenét, a magyar, a román, az indiai népzenét. Később komoly inspirációt jelentettek a zenésztársak, mostanában viszont egyre gyakrabban hallgatom a fiatalabbakat. Rajongással figyelem a legújabb generációkat, nagy kedvencem például Joey Alexander, akit 13 és 14 éves korában is Grammy-díjra jelöltek.  Jó látni, hogy úgy bújnak elő a tehetségek, mint a gomba! De a legfontosabb inspiráció és formáló erő: maga az élet. Hiszem, hogy csak akkor lehet valaki igazán jó muzsikus, ha már megpróbálták a hétköznapok, a hangjegyeket meg kell tölteni tartalommal, amit csak az átélt élmények adhatnak meg, legyen azok a legszebbek vagy a legtragikusabbak.

– Idén 15 éves a Sárik Péter Trió, zenekaroddal a szeptemberi jubileumi koncertre készülsz. Hogyan emlékszel vissza a zenekar megszületésére?

– Harmincötéves voltam, mikor megalapítottam a Triót, ekkorra értem meg arra az igen nehéz feladatra, ami egy zenekar vezetésével jár. Egy igazi sikertörténet az elmúlt tizenöt év, nem csak az elért eredményeink miatt, hanem azért is, mert a Trióval és a hozzá kapcsolódó emberekkel lett egy második családom, ami legalább akkora öröm, mint sikeresnek lenni, beutazni a fél világot, teltházak előtt játszani vagy díjakat kapni.

Foto: Aknay Csaba

– Mi az a sok minden, amivel szeptember 8-ára készültök?

– Leginkább olyan lesz, mint egy pop vagy rock-koncert. A Trió eleve nagyon magas hőfokon játszik, és ha ehhez még hozzátesszük azokat a fantasztikus vendégeket, aki fellépnek velünk a szülinapi koncerten, akkor biztos, hogy felrobbantjuk a házat! A 10. szülinapon is szinte ugyanez volt a felállás, és az volt életünk egyik legjobb koncertje, ezért merek ilyen magabiztosan nyilatkozni. (nevet-szerk.)

– A magyar zenei élet legnagyobb alakjai szoktak csatlakozni hozzád: Falusi Mariann, Micheller Myrtill, korábban Fábián Juli… Hogyan dől el, kikkel fogsz együtt zenélni?

– Az élet érdekes módon összehozza az összeillő embereket. Szerencsésnek mondhatom magam, mert valóban a legcsodásabb művészekkel játszottam a pályafutásom során. Pont, mint egy szerelmi kapcsolatban, itt is vannak futó kalandok és évekig, évtizedekig tartó együttműködések. Az utóbbiakhoz már nem elég, hogy csak szimplán jó legyen valakivel zenélni, ott már emberileg is egy húron kell pendülni. Nekem különösen fontos, hogy akikkel rendszeresen színpadra lépek, azokkal a koncertek között is megértsük, tiszteljük, becsüljük egymást. Elengedhetetlen számomra, hogy nyugalom, jó hangulat legyen körülöttem. Boldogan mondhatom, hogy Fonay Tibivel és Gálfi Attival, a velünk fellépő művészekkel és a Trió mellett dolgozó barátainkkal egy igazi csapatot alkotunk.

-Ezen a koncerten kik lépnek majd fel veletek?

– Egész parádés a vendégeink névsora: Falusi Mariann, Berki Tamás, Illényi Katica, Szőke Nikoletta, a fantasztikus román énekesnő, Luiza Zan és a Szolnoki Bartók Béla Kamarakórus. A szolnoki kórussal még csak egy közös koncertünk volt, de annyira jól működünk együtt, hogy úgy éreztem, itt a helyük a koncerten.  A többi fantasztikus művésszel hosszú évek óta együtt dolgozunk, rengeteg koncert, műsor és lemez van már mögöttünk, így nagyon könnyű dolgunk lesz szeptember 8-án, óriási a repertoár, amiből választhatunk. A 10. születésnapi koncerthez hasonlóan, itt is egy vérbeli örömzenélés, és nagyon változatos műsor várható.

– Ez egy fontos állomás a zenekar és a te életedben is. Hogyan emlékszel vissza, mi volt még ilyen fontos mérföldkő?

– Nyilván voltak nagyon fontos állomáspontok, koncertek, lemezek, de mégsem tudnék kiemelni egyet sem. Mivel jazz-zenészként a lételemünk az improvizáció, ezért sose játszunk semmit kétszer ugyanúgy. E miatt minden egyes koncert egy új mérföldkő, egy új lehetőség, hogy máshogyan és jobban csináljuk a dolgunkat. Ez a szándék visz előre engem és a zenésztársaimat is: fejlődni, jó irányba változni, jobb zenésszé válni. Ez az, ami igazán érdekel és ebből következik minden, hisz ezen a felfelé vezető úton egyre több emberhez juthatunk el, egyre újabb, érdekesebb, izgalmasabb helyeken léphetünk fel és egyre többet adhatunk a közönségnek.

– Szeretsz nagy klasszikusokat feldolgozni: korábban Beethovent, nemrég pedig Bartókot. Hogyan fogadja a közönség a régi zeneszerzőket?

– Azt fontos tudni, hogy a klasszikus zenei feldolgozásaink elsősorban azokat célozzák meg, akik nem tipikusan hangversenyre járók. Az emberek nagyon kis százaléka hallgat komolyzenét. Jazzt se többen, de nekünk annyival könnyebb a dolgunk, hogy sokkal változatosabb felületen találkozhatunk a közönséggel. Míg klasszikus zenét leginkább fegyelmezetten, vigyázban ülve, hangversenytermekben hallgathatunk, addig jazzt sokkal lazább helyeken és körülmények között. A közönség imádja, hogy úgy hallgathat Beethoven vagy Bartókot, hogy közben esetleg épp egy nyári fesztiválon egy pokrócon heverészik. Nagyon élvezik, hogy improvizálunk, – ami amúgy anno a klasszikus zenében is abszolút megszokott volt – hogy bármikor lehet tapsolni, bevonjuk őket a koncertbe, együtt énekelünk, és nem kell viselkedni.

Sárik Péter
Foto: Bertli Zoltán

– Egyik legjelentősebb lemezetek az X Bartók. Miért pont Bartók Bélára esett a választás?

– Mi jazz-zenészek nagyon szeretjük Bartókot, hisz a zenéje tele van jazzes elemekkel. A modern jazzt nagyon erősen formálta Bartók életműve. Ez volt a legfontosabb oka annak, hogy belekezdtünk a Bartók-projektbe, de az is fontos szempont volt, hogy segítsünk azoknak, akiknek ez a zene túl modern, túl nehéz.  Még a klasszikus zenekedvelők egy része sem kedveli Bartókot, de persze ezt kevesen vallják be.

Mi azt szeretnénk, ha minél több őszintén rajongója lenne ennek a fantasztikus muzsikának, és azt látjuk, hogy a fent már említett kötetlenebb előadásmód, a modern hangszerelés, a jazz, az improvizáció és az a mód, ahogy egy jazz-trió megszólal, sokkal könnyebben befogadhatóvá teszi a legnehezebb Bartók műveket is. Minden feldolgozásnál a legfontosabb szempont, hogy csak akkor nyúljunk hozzá egy műhöz, egy dalhoz, ha az attól több lesz. Nem szabad megerőszakolni semmit, a legnagyobb alázattal és odafigyeléssel kell hozzányúlni a darabokhoz és lesz amelyik engedi magát feldolgozni és lesz amelyik nem.

– Tavaly egy Bartók operát, a Kékszakállú herceg várát is átdolgoztad, így egy egészen új műfaj születhetett. Mi volt ezzel a célod? Mennyire bonyolult egy opera jazzre való átdolgozása?

– A cél ugyanaz volt: elérni, hogy ezt a fantasztikus, de nagyon nehezen befogadható operát úgy formáljuk át, hogy azoknak is érdekes, élvezhető legyen, akik amúgy sose hallgatnák meg. Sok emberrel beszéltem, akiknek szörnyű Kékszakállú emlékei voltak egy általános iskolai énekóráról, vagy az operából, ahová úgy mentek, hogy nem tudták, mit fognak hallani. Pályafutásunk eddigi legnehezebb feladata és legnagyobb munkája volt ez a projekt, de úgy tűnik megérte, hisz nagyon pozitív a közönség visszajelzése. Ami meglepett, hogy sok rajongó üzenetet kaptam olyanoktól is, akik már eleve szerették a művet, és mivel nem ők voltak a célközönség, ez nagyon kellemes meglepetés volt.

– Melyiket szereted jobban: saját szerzeményt írni vagy egy korábban született darabnak új életet és üzenetet adni?

– Zeneszerzőként egyértelműen a saját művek komponálása a legnagyobb élmény.

Érdekes, sőt misztikus amikor megszületik egy új dal vagy zenemű,

hisz úgymond a semmiből, a megfoghatatlanból egyszer csak ott egy zene, ami képes olyan dolgokat megmozgatni, olyan érzelmeket kiváltani az emberekből, mint talán semmilyen más művészeti ág. Ha mi zeneszerzők igazán őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell lássuk, hogy valójában nem sok közünk van azokhoz a szerzeményekhez amiket megírunk, inkább csak csatornák vagyunk, amiken keresztül, ki tudja honnan, megérkezik a világba a muzsika. Nyilván egy profi zeneszerző bármikor tud komponálni, de igazán nagy művet, nagy slágert nem lehet csak úgy megírni. Annak titka van, és szerencsések vagyunk, ha összejön.

Sárik Péter
Jazzkívánságműsor magyarul lemezbemutató. Foto: Aknay Csaba

– Ahogyan már te is említetted, a jazz egyik meghatározó része a rögtönzés, ami koncerteken és a zenével kapcsolatban teljesen természetesen jön. A magánéletben is ilyen spontán vagy, vagy a jazz formált rajtad?

– Az én esetemben nagyon is így van. Pont, mint a színpadon, az életben is legtöbbször hagyom, hogy az érzéseim, a megérzéseim irányítsanak, sokszor hozok olyan döntéseket, amelyek kívülről abszolút érthetetlennek vagy logikátlannak tűnhetnek, de én valahogy tudom, hogy arra kell menni, amerre érzem. Azért is mondtam, hogy számomra a jazz volt a tökéletes választás, mert lételemem az a szabadság, amit ez a műfaj ad. A jazz-improvizáció akkor a legjobb, ha valóban a pillanatban születik, ha merek kockáztatni, bele merek menni a bizonytalanba és nem sablonokat, jól bevált mintákat puffogtatok. Mennyivel izgalmasabb és érdekesebb lenne egy csomó ember élete, ha így élné, és nem hagyná, hogy a félelmei biztonságosnak hitt keretek közé zárják.

– Te nem félsz semmitől?

– Dehogynem! Tele vagyok félelemmel, amit nevezhetünk bizonytalanságnak, aggódásnak vagy szorongásnak is. Már sokkal jobb a helyzet, de ifjabb koromban egy görcstömeg voltam, tele megfelelési kényszerrel és kétséggel. Aztán rengeteg belső munkával nagyon sokat tudtam változtatni magamon és már össze se lehet hasonlítani a mostani énemet az egykorival. De ez a sok befelé figyelés megmutatta nekem, hogy ott mélyen legbelül még nagyon sok feldolgozandó dolog lapul. Ezek akkor bújnak elő, amikor az ember bizonyos helyzetekben eléri a határait, vagy túlnyúl a komfortzónáján. Ezért is próbálom mindig feszegetni ezeket a határokat és megküzdeni a démonjaimmal.

– Mik azok a dolgok, amelyektől leginkább félsz?

– Sokat olvastam a témáról és azt látom, hogy szinte minden embernél ugyanazok. Ősi félelmek. Leginkább a haláltól félünk, de ez a halálfélelem sok álarcot visel, például, hogy nem vagy elég jó, nem vagy szerethető, ezért nem fogsz tudni boldogulni az életben, egyedül maradsz, szegény leszel, hontalan leszel stb… Sokszor meg sem fogalmazódik, mitől fél az ember, csak az állandó gyomorgörcs jelzi, hogy valami nincs rendben ott belül. Bennem is van néha szorongás, de nem adom meg magamat a félelmeimnek. Megtanultam pozitívan látni a dolgokat és egyre nagyobb éberséggel, egyre inkább a pillanatban élve úgy tudom kezelni a nehezebb életszakaszaim, hogy nem elfojtom, eltagadom a rossz érzéseket, hanem kezelem őket. Hiszem, hogy minden embernek komoly felelőssége van abban, hogy épp milyen állapotban van. Minél hamarabb felismerjük, hogy a saját életünket csak mi hozhatjuk helyre, annál hamarabb van esélyünk egy boldogabb életre.

Ha tetszett, itt további érdekes olvasnivalót találsz:

Ezért érdemes zenét tanulni a gyermekeknek

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!