Legújabb szerepe kapcsán kezdtünk beszélgetni Hegyi Barbarával, de közben sok minden szóba került az élet szeretetétől kezdve a csokoládén át a karácsonyi készülődésig.
Már messziről felismerem, ahogy a Vígszínház művészbejárója előtt vár. Belépünk a színházba, és elindulunk felfelé, hogy keressünk egy nyugodt helyet, ahol beszélgetni tudunk. Nem könnyű feladat, mert pénteken kora délután is teljes gőzzel zajlik az élet. Végül sikerrel járunk és miután kényelmesen elhelyezkedtünk, elkezdem kérdezni, ő meg mesél legújabb szerepéről, és aztán arról is, hogyan tölti a karácsonyt és mi minden kerül majd az ünnepi asztalra. Közben fentről időnként a következő bemutató próbájának hangjai zendülnek fel… de én csak ámulva hallgatom Hegyi Barbarát.
– A Pesti Színházban nemrég volt a bemutatója a Party című rendkívül fordulatos színdarabnak, amelyben az egyik főszerepet játszod. Milyennek látod Janet alakját, van köztetek hasonlóság?
– Nem is a hasonlóság az, ami érdekes, hanem az, hogy volt-e valaha olyan az életünkben, amikor nagyon örültünk valaminek, azt ünnepeltük, aztán egy pillanat alatt tragédiába fulladt egész. Hasonló csalódásokat persze én is átéltem már az életemben. Amikor azt hiszed, hogy azt látod, amit látsz, aztán kiderül, hogy mennyire rosszul ítélted meg. Fegyelmezett lány vagyok, de nem hiszem, hogy jól viselném, ha ilyen kétségbeesett és kiszolgáltatott helyzetbe kerülnék, mint Janet. Ezért is remek ez a színdarab, mert olyan szélsőséges helyzetet tud felmutatni, amelyben állandóan kilencven fokot fordul a történet.
– Színészként mennyire nehéz feladat, amikor ilyen gyorsan változnak a dolgok?
– Ezek az igazán jó szituációk, mert kihívást jelentenek és jól játszhatóak. Minél szélsőségesebb egy karakter annál nagyobb élvezet játszani.
– Billnek volt egy mondata, ami nagyon megmaradt bennem: „évek óta nem vesz észre semmit, ami velem kapcsolatos”. Te mennyire vagy tudatos abban, hogy veletek ne történhessen hasonló?
– Mi azért elég sokat vagyunk együtt, sőt az egész család nagyon sokat van együtt, ezért mi sokkal jobban oda tudunk figyelni egymásra, mint Janet és Bill. Két ember kapcsolatában a legfontosabb mozzanat szerintem az idő és a figyelem– már persze a szereteten túl. Ismerni kell a másikat, tudni kell, mire van igénye. Lehet, hogy néha arra, hogy békén hagyják… és ez tök normális…
– Melyik szerepedre tekintesz úgy, hogy az volt a legmeghatározóbb az életedben?
– Nem tudok kiemelni egyet se, de nem is tenném szívesen, mert félek, hogy valamelyik megsértődik. Ezek mind emberek és egyikhez sem akarok hűtlen lenni.
– Előadás után mennyire marad veled a szerep?
– Inkább az foglalkoztat, hogy jól játszottam-e aznap vagy sem. Ha valami nem úgy sikerül, akkor persze dühöngök. A próbáknál viszont már nem olyan egyszerű a helyzet. Az folyamatosan veled van. Akkor minden arról a szerepről szól. Ez egy nagyon érzékeny időszak. Ez így van a többi szereppel is, és hiába megy már egy előadás – mint például az Öreg hölgy látogatása – ha ahhoz találok valamit, bármilyen apróságot, egy gesztust vagy egy pillantást, ami tovább mélyítheti a figurát, akkor azt felhasználom. De az előadás után már nem jön velem tovább.
– Nemrég volt 25 éve, hogy a Vígszínháznál vagy. Mi változott benned ez alatt az idő alatt?
– Megöregedtem. (nevet-szerk.) De a viccet félretéve, a huszonöt év hosszú idő, valahogy mégsem tudom felfogni. Ha a saját éveimhez képest nézem, akkor látok egy számot, de igazán nem tudok vele mit kezdeni. Eltelt és telik folyamatosan. Szóval… ez egy folyamat, aminek része vagyok. Remélem, hogy jobb színész lettem. Amikor elkezdesz próbálni egy szerepet, az mindig teljesen előröl kezdődik. Vannak megoldások, láttál már sokféle dolgot, de mindent újra kell fogalmazni, mindent előröl kell kezdeni. Az, hogy újra és újra egy következő hús-vér embert kell felépíteni iszonyatos bizonytalanságot és folyamatos szorongást ad. És mi, színészek ezzel létezünk. Persze a dolog gyakorlásától lesz egy jó értelemben vett rutin, de ugyanazokkal a dolgokkal küzdesz. Egy életen át.
– Idővel sem lesz könnyebb?
– Egyáltalán nem. Egyre többet várnak el tőled, és te is egyre többet vársz el magadtól. De ez jó, mert ez aztán nem az, amiben el lehet üldögélni. A rutin csak arra jó, hogy betalálj a színpadra.
– Annyi mindent játszottál már… Van még olyan szerep, amit nagyon szeretnél eljátszani?
– Erről szerintem fiatal korában leszokik az ember, én legalábbis leszoktam. Volt a fejemben ilyen, de aztán annál sokkal jobbat is eljátszottam, amit akkor még nem is ismertem. Engem leginkább a meglepetés érdekel és az, hogy sok ilyen érhessen… meg kihívás… meg kaland. Sok jó szerepet eljátszottam már, pedig nem is voltak a bakancslistámon.
– És mi van a bakancslistádon?
– Egyszer például szeretnék elmenni Keletre… Indiába és a környékére, de semmit nem tettem még érte, úgyhogy majd meglátjuk. Élvezem az életet, az élet adta kihívásokat és fordulatokat. Sokkal jobbakat kínál, mint amiket én ki tudtam találni. Ez meg nagyon tetszik nekem.
– Ezek szerint kalandvágyó típus vagy…
– Biztos, hogy kell hozzá nyitottság meg bizalom. Hogy az életnek nem az a célja, hogy jól kibabráljon veled, hanem hogy valahogy megértsd, felhasználd, és jól tudj benne részt venni. Nyilván könnyen beszélek erről – bár az én életemben is voltak drámák – de azért annyira nem tángált el az élet, hiszen itt ülünk és beszélgetünk. Elkényeztetett helyzet, mert sokkal könnyebb úgy szeretni a kalandokat, ha nagyrészt jó kalandokban veszel részt.
– Szerinted máshogy gondolkoznál, ha nem ebben a helyzetben lennél?
– Azzal hízelgek magamnak, hogy akkor is találnék megoldást, valahogy kikapaszkodnék a gödör szélére. Nagy bizalom van bennem az élettel szemben, és nagyon undok dolognak tartom, amikor az, akinek semmi baja nincsen, mégis panaszkodik. Állandóan szerencsétlennek érzi magát. Ez igazságtalanság az Élettel szemben. Soha nem engedném meg magamnak, hogy hálátlan legyek, mert annál sokkal több jót kaptam és sokkal izgalmasabb életet élhetek, mint hogy ne lennék ezért hálás, vagy ne lennék kíváncsi arra, hogy mit hoz még.
– Két szakácskönyved is megjelent az elmúlt években. Hogyan jött az ötlet, hogy szakácskönyvet írj?
– Ez nem is az én ötletem volt, hanem Zorán lányáé. Sokat főzök és mindig nagyon jókat eszünk, ezért aztán Sandra csinált nekem egy gasztroblogot Áfonya és Ribizli néven. Akkor még nem kezeltem a számítógépet úgy, mint most, úgyhogy elég döcögősen ment a receptírás – talán három recept, ha felkerült – úgyhogy aztán azt mondták, hogy inkább csináljak egy könyvet. Elkezdtük gyűjteni azokat a recepteket, amiket általában enni szoktunk. Anyámmal és a lányokkal összeírtuk őket, így lett végül 140 recept, és ezek kerültek bele az első könyvbe, aztán még egyszer ennyi a másodikba. Ezek mind a hagyományos családi receptjeink vagy olyanok, amit én fejlesztettem vagy gondoltam ki.
Kevés időm van, ezért nekem is nagyon gyorsan kell főznöm, de mindig friss dolgokból, és hátha ez ötletet ad másoknak is. Törekednünk kell arra, hogy olyan dolgokat együnk, amire nincs ráírva, hogy mit tartalmaz. Szóval az élelmiszeripar által nem kezelt ennivalókat. Annyi allergia és megbetegedés van, hogy ez az egyetlen mód, hogy tudhassuk, mit eszünk meg. Ehhez viszont muszáj főzni. És aztán a végén pedig ott van ennek az egésznek a kombinációja, hogy le lehet ülni együtt az asztalhoz, ahol lehet beszélgetni, és közben egy jót enni. Ahol generációk is együtt lehetnek. Ezért is született a könyv, hogy ennek az értékét hátha minél többen felismerik.
– Van kedvenc ízvilágod?
– Nagyon sok! Az ázsiai és indiai, aztán az olasz is nagyon közel áll hozzám, de a japán konyha is. Alapvetően nagyon szívesen kóstolok meg mindent, ami új és ami más.
– Nálatok mi kerül az asztalra karácsonykor?
– Mindig ugyanaz. Halászlé, de azt kivételesen veszem, nem én csinálom. Nálunk a pulyka kontra hal kettősből, mindig a halas verzió van. Most is lesz süllő kapribogyóval készült krumplisalátával, és lesz bejgli, pavlova torta és egy trifle is, amit minden évben együtt csinálunk Rozival, a lányommal. Ebben minden jó benne van: habcsók, piskóta, mascarpone, sok gyümölcs, gránátalma, kumquat (hosszúkás mini mandarin- szerk.), limoncello … mindez rétegezve és még persze egy kis pillecukor is kerül bele, hogy mindenféle textúra legyen benne. Sajnos, nagyon finom…. (nevet – szerk.)
– Ez nagyon bohém ízlésre vall… Ilyen bohém vagy?
– Remélem! Aztán ehhez még csinálok egy pici kocsonyát és egy kicsi töltött káposztát. És ami még hagyomány nálunk, az a csokikészítés. Minden évben összejövünk a barátnőimmel és többezer (!) darabot csinálunk sokféle ízben. Szokott lenni fehércsokis, bazsalikomos, lime-os, mákosgubás, mogyorós, fehércsokis mákos… Imádom a csokit. Hálás anyag, nagyon jól lehet vele dolgozni és gyönyörű ajándék. Egyetlen ellensége van, a víz, de minden mással nagyon jó barátságba keveredhet.
– Ezek után már csak egyetlen kérdés maradt: hogyan fogjátok tölteni az idei karácsonyt?
– Nálunk a karácsony pizsamában kezdődik. Anyukám ilyenkor bosszúsan kérdezi, hogy „nem gondoljátok, hogy fel kéne díszíteni már azt a szegény fát?!” (nevet -szerk.). Ezután nagy nehezen beindul a gépezet – úgy dél körül – aztán persze mire odajutunk, addigra minden teljesen rendben lesz. De mindig mondom neki, hogy szerintem az a lényege a karácsonynak, hogy akkor már ne kelljen sietni sehová. Idén először alakult úgy, hogy az ünnepek alatt nem játszom – ilyen még tényleg soha nem volt – úgyhogy végig fogjuk kártyázni a karácsonyt. Lesz egy kis szereptanulás, de a kanasztát nem lehet kihagyni, és most ki lehet majd terjeszteni mind a négy napra. Máskor ritkán van rá alkalom, úgyhogy remélem, nem öljük meg egymást… (nevet -szerk.)
A Party című előadásról készült videó itt tekinthető meg:
Ha tetszett, olvasd el ezt is:
