Több, mint 30 év telt el. Salman Rushdie, indiai író azt hitte, már a kutya sem törődik a vérdíjjal a fején. Erre a legváratlanabb pillanatban leszúrták. Miért? Mert így könyvet a bevándorlásról.
16 évvel ezelőtt, apám a kezembe nyomott egy könyvet, ahogy az gyakran megtörtént. Sátáni versek. Hmmm. Azt mondta, biztos tetszeni fog nekem, majd elmesélte, miről szól, és hozzátette, hogy az írójának bujkálnia kell, mert vérdíjat tűztek ki a fejére. Már akkor sokat elmélkedtünk arról, mekkora hatalma van egy írónak, és hogy milyen könnyen célponttá válhat az ember, ha egyszer olyat ír, ami valakinek – pláne egy egész vallási közösségnek – nem tetszik. Olyan szürreálisnak tűnt már akkor is: hát már nem a középkorban vagyunk az isten szerelmére. Szólásszabadság van. Vagy mégsem? Létezik, hogy néhol még mindig tart a sötét középkor?
A könyv elolvasásra került, aztán kapott egy őt megillető helyet a polcon. Egészen múlt péntekig nem is találkoztam különösebben Salman Rushdie nevével, mígnem meglepve az olvastam: leszúrták.
Augusztus 12-e, New York. A 75 éves író – a kortárs irodalom egyik legjelentősebb alakja – előadást tartott a Chautauqua Institution színháztermében. Eközben egy 24 férfi, Hadi Matar, a vallási fundamentalista valószínűleg a legnagyobb nyugalomban megvette a belépőjegyét. Alighogy elkezdődött a beszélgetés, ott termett az író előtt és 10-15 alkalommal leszúrta. Természetesen elfogták, és később a biztonságaik úgy jellemezték: őrületekre jellemző haraggal és gyűlölettel sújtott le Rushdie-ra. Mivel érdemelte ki ezt az író, aki nem tett mást, mint írt egy könyvet?
Sátáni versek = fatva
1988. szeptember. Megjelent a Sátáni versek. Valószínűleg maga Rushdie sem gondolta volna, mekkora lavinát indít el a történettel, amelyben muszlin terroristák felrobbantanak egy utasszállító gépet, és a két főszereplő, akik túlélik, újjászületnek. Az egyikből angyal, a másikból ördög lesz. A mágikus realizmus hagyományait követő mű, az Angliában élő indiai bevándorlókról, a keleti és nyugati kultúrák ütközéséről szól.
Azért ez nem úgy tűnik, mint amiért vérdíj járna az ember fejére, nem igaz? Ám a könyvben szerepelnek a Koránból kihagyott részek, amiket nyugodt szívvel hívhatunk apokrif iratoknak (amelyeket Mohamed próféta írt, és a Sátáni versek címet viselik), ám ezekkel kapcsolatban nem foglalt állást. Habár központi alak a könyvben Mohamed próféta, sosem nevezi nevén. Ellenben az iráni felkelést egy őrült, önimádó, vérszomjas tömeghipnotizőr attrakciójaként ábrázolja.
Így Irán akkori legfőbb politikai és vallási vezetője, Ruholláh Homeini ajatollah, minden hithű muzulmánt arra kért: végezze ki a szerzőt, aki a könyvével „szembeszállt az iszlámmal, a Prófétával és a Koránnal”. Továbbá nemcsak a szerzőt kéretik kiiktatni, hanem mindenki mást, aki részt vett a kiadásában.
1989. Valentin-nap. Rushdie ezen a napon tudta meg a BBC egyik újságírójától, hogy fatvát mondtak ki rá. Számított arra, hogy a könyvének lesz némi visszhangja, a muszlimok kicsit felháborodnak, de álmában sem gondolta volna, hogy halálos ítéletet mondanak ki rá, és több, mint 3 millió dollárt fog érni az élete. Rushdie ekkor arra kényszerült, hogy 12 éven át bujkáljon a titkos rendőrség oltalmában. Folyamatosan költözött, kétszer is nyilvánosan bocsánatot kért a könyvéért, kinyilvánította a muszlim hit iránti kötelezettségét, ám a nép nem bocsátott meg neki.
Közben utolérte a végzet Sátáni versek japán fordítóját, Hitoshi Igarashit, akit 1991-ben megölték. Ettore Capriolót, az olasz fordítót is leszúrták, és súlyosan megsebesítették. William Nygaard, a Sátáni versek norvég kiadóját lelőtték, és majdnem belehalt a sérüléseibe. A török fordító, Aziz Nesint kis híjján felgyújtotta a fundamentalista tömeg. Igen, ilyen hosszúra elég a keze egy sértett embernek.
Végül 12 év bújócskázás után úgy döntött: elege van a rejtőzködésből. New Yorkba költözött, és habár betartva egy sor óvintézkedést, elkezdett rendezvényeken, fesztiválokon, beszélgetős műsorokban feltűnni, mi több: cameo szerepben is feltűnt a Bridget Jonesban. Időközben Joseph Anton – kedvenc szerzőinek nevét illesztette össze: Joseph Conrad és Anton Csehov – álnéven írt tovább. Legutóbbi regénye a Quichotte, és ha minden igaz, jövőre érkezik a Victory City. Joseph Anton. Memoárjából pedig kiderül, hogyan élte meg az elmúlt évtizedeket.
Most pedig ott tartunk: nemrég találkozója volt a Halállal. Ha vallásosak vagyunk, hiszünk a sorsban, a karmában, valamiféle felsőbb hatalomban, akkor úgyis mondhatjuk: Rushdine-nek még dolga van. Levették a lélegeztetőgépről, és habár valószínűleg oda az egyik szeme, súlyos májkárosodást szenvedett, és hosszú út vár a felépülésig, de él.
Rushdie-val együtt a szólásszabadságot is leszúrták
Rushide könyvei az eladási toplisták élére ugrottak, szóval mintegy fordított hatást értek el, hiszen az is megismeri a nevét, és talán még a kezébe is veszi a könyvét, aki ennek eddig fogalma sem volt Salman Rushdie létezéséről. Iránban pedig pezsgőt bontottak, és hősként ünneplik a merénylőt.
Mit üzen a világnak a történtek? Vagy úgy kérdezzem, mit üzen Irán a nyugati embereknek? Talán azt, hogy „előbb-utóbb mindenkit utolér a végzete”? „Senki sem ússza meg, aki megsért bennünket”? Vagy nyilvánvalóan azt: az ember kétszer is gondolja meg, mit mond vagy ír, mert súlyos következményei lehetnek?
Ami valahol nevetséges egy olyan világban, ahol műsorok épülnek egymás kigúnyolására, és vérig sértésére. Ezerrel döntik le a tabukat, vallásokat, személyeket tesznek vicc tárgyává, már-már természetes hatnak, erre, mint derült égből villámcsapás, váratlanul leszúrnak egy írót, amiért leírta a gondolatait, és ügyelve arra, hogy még csak Mohamedet se sértse meg, burkoltan kifejezte véleményét az iráni felkeléssel kapcsolatban. Nem pocskondiázott, nem tüzelt senkit semmire. Mégis majdnem az életét vesztette.
Ijesztő.
Lehet, már nem égetnek halomszámra könyveket – bocsánat, visszavonom -, mert anno Rushdie könyveit, de még a Harry Potter könyveket, sőt, Alkonyat köteteket is égettek idén. Egy tennessee-i lelkész, Greg Locke veszélyesnek minősítette a boszorkányos, mágiás, mindennemű varázslatos tartalmakat. 2019-ben lengyel papok dobták a tűzre a HP könyveket. 2020-ban pedig Magyarországon került ledarálásra a Meseország mindenkié című mesekönyv. Szóval igen, ijesztő, hogy a 21. században is üldözik az embert a gondolataiért. A jelek szerint még mindig óriási hatalma van az írott szónak. A jelek szerint egyes emberek még mindig félnek a jövőtől, a felvilágosodástól, a szabadságtól, attól, amit nem értenek, és ösztönből válaszolnak rá erőszakkal. Mert könnyebb valamit elpusztítani, mintsem megérteni, elfogadni.
Mi legyen hát? Azt kellene ezekből az esetekből tanulni, hogy fogjuk be a szánkat? Cenzúrázzuk a gondolatainkat, mert a világ még mindig nem elég érett? Még mindig hiánykészlet van a toleranciából, a tiszteletből, a fejlődés iránti szándékból, és egyesek szívesebben élnek szellemi sötétségben.
Kétségkívül megtehetjük ennek az ellenkezőjét, de akkor fogadjuk el, hogy magunknak keressük bajt, és esetleg meg kell lakolnunk azért, amiben hiszünk, amit szeretünk, amit személy szerint értéknek tartunk. Mert az önkifejezés, az írás, a gondolatébresztés még mindig veszélyes műfaj és el kell fogadni: mindig lesznek olyanok, akiknek nem nyerjük el a tetszését.
Salman Rushdie támadásával a szólásszabadságot, a művészi kifejezést is merénylet érte. Újfent. Több éven át ébredt úgy azaz ember: talán ez lesz az utolsó. Az élet egy nagy orosz rulett számára. A Trónok Harca világában van egy izgalmas életfilozófia: „Csak egyetlen Isten létezik, és a neve Halál. A halálnak csak egyetlen dolgot mondunk: “Ne ma!” Most Rushdie is elmondhatja magáról: még nem jött el az ideje.
Vajon bánja, hogy megírta a könyvet? Megbánhatja egy író a gondolatait? Ez kicsit olyan: megbánhatja az orvos, hogy életet ment? Mindkettő nagy felelősséggel és igen, akár veszéllyel is járhat, mint bármi más ezen a világon. De ahogy az orvos, úgy egy író is tudja, mire vállalkozik. Rushdie is tudta. Akkor intézzük el annyival: ez van, magának kereste a bajt? Minek írt olyat, ami esetén tudta, hogy megsértheti a vallásosokat? Ha ezt a gondolatmenetet követjük, akkor ennyi erővel ne utazzon az ember Egyiptomba vagy bármely más veszélyesnek titulált országba. Ha egy turistacsoportot lelőnek Kairóban, akkor el van intézve annyival: minek mentek oda? Nem! Hanem: miért lőtték le őket? És igen: miért tűztek ki vérdíjat a fejére? Ahogy a turisták jelenléte, úgy az író sem okozott fizikai vagy lelki kárt másoknak. Az meg, hogy a büszkeségük sérült, az egójuk vagy a nézeteiket, ne érjen már egy emberi életet.
Mindent összevetve: téves gondolat azt hinni, hogy napjainkban egy könyv, egy írás nem lehet felforgató, nem indíthat el végzetes láncreakciót. Tetszik vagy sem, de itt tartunk. Még mindig érhetik meglepetések az embert. De nem lehet az erőszak a megoldás. Mindegy, mi mögé bújik – sértődés, félelem, büszkeség -, az erőszak nem legalizálható, és nem lehet ok. Ahogy az sem megoldás, hogy minden író és művész visszavonulót fúj. Ha globális öncenzúrát vezetünk be, sosem érik meg a világ, és sosem fejlődünk, tanulunk és milliókat foszthatunk meg az örömtől.
