Rubint Réka nevét mindenki ismeri, de azt kevesen tudják, hogyan lett belőle az a „szupernő”, aki ma többszázezer embert inspirál. A közelgő nőnap alkalmából exluzív interjút adott magazinunknak, amelyben anyaságáról, sportról, és életéről mesélt.
Már vár rám az egyik tévécsatorna büféjében, amikor megérkezem. Kedvesen üdvözöl és máris úgy ülünk le beszélgetni, mint akik ezer éve ismerik egymást. Az anyaság azonnal összekapcsol minket, a gyerekek mindig egy örök közös téma tud lenni. Réka is meséli az elmúlt hétvége eseményeit és telefonján mutatja a képeket a gyerekekről. Aztán kérdezem, ő válaszol, és közben egyre jobban kirajzolódik előttem egy elképesztő és erős nő, akire nincs is jobb szó, mint az: rettenthetetlen.
– Már gyerekkorodban is az életed része volt a sport?
– Tizennégy éves koromig semmit nem sportoltam. Aztán nyáron szerelmes lettem egy miskolci fiúba, így Kazincbarcikára költöztem a nagymamámhoz, hogy ott járjak iskolába. De annyira nem volt közöm a sporthoz, hogy az első félév végén a testnevelés tanár meg akart buktatni, és azt monda: „Rubint, maga egy genetikai selejt. Akkor azt mondtam magamnak, hogy tesiből nem lehet megbukni. Mivel mindenből kitűnő voltam, megkaptam a kegyelem kettest. Aztán a második félévben vért és verejtéket izzadva a hajamnál fogva kihúztam magam a gödörből. Mindennap gyakoroltam: futottam, guggoltam, fekvőtámaszokat csináltam, és képzeld, év végére négyes lettem. Nekem akkor az olyan volt, mintha Nobel-díjat kaptam volna.
De ha nincs ez a fiú, ha nincs ez a testnevelés tanár, lehet, hogy ma nem mesélek erről Neked. Persze a szerelemnek vége lett, és nagyon hiányzott családom is, úgyhogy az első év végén visszaköltöztem Jászberénybe. Anyukám viszont csak azzal a feltétellel engedte meg, ha újra kezdem a gimit matek-fizika szakon. Beleálltam, de addigra már szenvedélyemmé vált a sport, és ahogy megnyomták a csengőt az iskolában, mentem úszni, futni, konditerembe. Ennek köszönhetően nagyon jó volt a tanulmányi eredményem is, mert minél több sport terhelést kaptam, annál koncentráltabb lettem.
– Három gyermeked van, mit gondolsz miben változtatott meg az anyaság?
– Engem az anyaság tett igazán erőssé, abszolút ki tudtam benne teljesedni. Már gyerekkoromban is bennem volt a többiekről való gondoskodás, és szerettem mindig egy nagy csapat része lenni. Volta, őrsvezető, kórustag, és az osztályban is mindig egy központi figura voltam. Mindig is szerettem csapatban játszani. Ugyanakkor hihetetlen anyatigris vagyok, pajzsként állok a gyerekeim előtt, mellett, mögött, viszont amikor kell, kinyitom a kapukat és hagyom őket menni.
Olyan vagyok, mint egy patakmeder, hagyom őket, hogy a saját tempójukban haladjanak előre… hagyom, hogy az eléjük gördülő sziklákat ők másszák meg vagy adott esetben kerüljék ki, hiszen a fejlődésükhöz ez elengedhetetlen. De mégis a legfontosabb, hogy érezzék, a szülő biztonság, a meder mindig ott van és védi, terelgeti őket rendületlenül. Amikor a gyerekek megszülettek úgy voltam bele, hogy nekik kell a mi életünkbe belesimulni, soha nem akartam a gyerekeim rabja lenni, mert szerintem az olyan függőséget alakíthat ki, ahol előfordulhat, hogy elveszel, mint nő, mint társ, feleség, szerető a férjed számára.
– Hogyan tudod úgy beosztani az idődet, hogy még magadra is jusson?
– Elkezdtem járni egy energetikai kezelésre, minden héten két órát, amely során bizonyos trigger pontokat kezelnek. Húsz éve havonta egy-két alkalommal járok légzésterapeutához, ez a belső légzéstechnikával az önmagamhoz megtalált utam. Nagyon sokat tölt vissza a munkám is, nem a mozgás része, mert az már olyan nekem, mint a légzés, hanem az emberek és az ő szeretetük. De ha nem lenne meg otthon az egység, akkor ezt nem tudnám megcsinálni.
– A gyerekeket kellett valaha ösztökélni a mozgásra vagy az egészséges életmódra, vagy ez nekik már teljesen természetes lett két ilyen szülő mellett?
– Amikor picik voltak, hordtam őket mindenhová, épp csak a Holdon nem voltunk: ritmikus gimnasztika, balett, úszás stb. Az több szempontból is nagyon fontos volt, hogy megtanuljanak jól úszni: egyrészt a víz a természetes közegünk és szerettem volna, ha megmarad a vízzel való kapcsolatuk, másrészt mivel rengeteget táboroztatunk, amelyek során sokat vagyunk víz közelében nem akartam attól rettegni, ha véletlenül egy pillanatra elkeveredik tőlem valamelyik gyerek, akkor valami baj érje. Aztán óvodás, általános iskolás korukban rendszeresen sportoltak, de csak hobbiszinten és előfordult az is amikor a tízóraira csomagolt ennivalójukat elcserélték valami szénhidrát dús nasira. Közben az iskolapadban már 5-7 órát üléssel töltöttek és ez bizony rövid időn belül meglátszódott rajtuk. Aztán ahogy beléptek a kiskamasz korba ez megváltozott.
Norbika egy interjúban mesélte el – én is innen tudtam meg – amikor egyszer odajött hozzám és megkérdezte hány kiló vagyok. Mondtam, hogy 57 kg, és ráálltam a mérlegre. Aztán ő is ráállt és ő is 57 kg volt. Az interjúban elmondta, hogy akkor nagyon elszégyellte magát azon, hogy a negyvenéves anyukája pontosan ugyanannyi kiló, mint ő tizenkét évesen. Ott átpattant benne valami, és azóta fantasztikus sportoló lett. Napi négy órát vízilabdázik és szinte mindennap fut. Zalán heti négyszer úszik, hétvégén meg csinálja velem az online edzést. Lara pedig már kétéves kora óta lovagol.
– Soha nem érezted úgy, hogy erőltetned kéne, hogy sportoljanak?
– Soha nem erőltettem náluk semmit. Azt szerettem volna, hogy legyen gyerekkoruk, mert sok olyan gyereket láttam, akik eljutottak az élsportig vagy a határáig, aztán kiégtek, megutálták és soha többet nem akartak semmit csinálni. Nagyon hiszek a személyes példamutatásban. Mindig azt mondom, hogy önmagadon keresztül kell példát mutatni, mert úgyis benne van a pakliban, hogy elkanyarodik vagy eltér, de azt a mintát, amivel előtte jársz, egy életre beleég a retinájába, nem lehet tőlük elvenni, kitörölni. Én is a szerint élem az életem, amit otthon láttam anyukámtól: ahogyan összetartotta a családot, ahogy gondoskodott rólunk, ahogy főzött. Nagyon jó érzés, hogy a gyerekeink is látják, Norbival milyen összetartó egység vagyunk, minden helyzetben számíthatnak ránk; jó ezzel kimenni a nagyvilágba.
– Hogy állsz egyáltalán az öregedéssel? Érzed a kort?
– Egyáltalán nem izgat az öregedés. Másfél éve volt egy időszak, amikor megijedtem, mert úgy éreztem, hogy a testem nem úgy regenerálódik, mint korábban. Ugyanazt a terhelést adtam neki, és bizony éreztem, hogy valami megváltozott, mert nem tudtam megadni neki azt a regenerációs időt sem minőségben, sem mennyiségben, amire szüksége lett volna. Elkezdtem megkeresni az okát.
Rájöttem, hogy elérkeztem abba a stádiumba, hogy el kell fogadnom azt, hogy 43 éves vagyok, és a 43 éves test nem bírja ugyanazt a terhelést, mint egy húszéves.
Ekkor jött egy olyan lehetőség az életembe, amit felismertem: az energetikai kezelés, ami ott volt, ahová jártam edzeni. Láttam másokon, hogy milyen eredményeket produkál és akkor azt mondtam magamnak, hogy elég, és változtatok. Nem mondanám, hogy kevesebbet edzek (nyilván a húszéves önmagamhoz képest igen), inkább máshogyan. Máshogy bánok már a testemmel, sokkal jobban odafigyelve, nem akarok mindenáron mindent. Ha van egy olyan nap, amikor látom, hogy nem jutok el edzésre – ritkán van ilyen, mert mindent az edzés köré építek – akkor nem akarom mindenáron belepasszírozni a napba. Megtanultam megnyugodni és nem mindenáron megszakadni. És most sokkal jobban érzem magam. Odafigyelek a táplálkozásomra, de ugyanúgy megeszem a pacalt, mint húszévesen, és nem eszem meg a fehér kenyeret, ahogy húszévesen sem.
Az „azzá leszel, amit eszel” elv alapján kontroll alatt tudom tartani a testem öregedését és segíteni tudom abban, hogy a folyamatok lassuljanak. Soha nem mondok le magamról. Arra bíztatom a nőket is, hogy mindegy hány éves vagy és hány gyereked van, legyél büszke arra, hogy nő vagy és soha ne mondj le magadról. És nem csak fizikailag, hanem egzisztenciálisan se. Sokszor találkozom olyan esettel, hogy amikor egy nő férjhez megy és jönnek a gyerekek, függő viszonyba kerül a férfitól. Amikor pedig odajut a helyzet, hogy nem bír tovább élni a férfival, akkor nem tud lépni, mert anyagilag ki van szolgáltatva. Én mindig is arra törekedtem, hogy soha egy percig se függjek egy férfitől sem.
– És Norbi?
– Aztán jött Norbi a fehér lovon, aki azt szerette volna, hogy élvezzem, amit ő előteremt. Hét év házasság után, kétgyermekes anyaként éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Éreztem, hogy nem vagyok önmagam. Hiába kötötte le minden időmet és energiámat az anyaság, hiányzott az életemből a házasság előtti Réka. Az az érzés, amit a csoportos aerobic órák energiája adott. Norbi nem szerette volna, hogy dolgozzak, de én nem hagytam, hogy az álmaim magukra maradjanak. Megcsináltam az Alakreformot. Boldog vagyok, hogy kimertem állni az álmaim és a vágyait mellett. Nem csak magam miatt, a gyermekeink miatt is. Mert nagyon nem mindegy, hogyan indítok útnak az életben három gyereket, akik vélhetően ilyen mintával fogják majd élni az életüket és ilyen mintát mutatnak majd a kisunokáimnak is, mint amit tőlünk láttak.
– 2017-ben egyike voltál a tíz legbefolyásosabb médiaszereplőnek. Elképesztő birodalmat építettél, mindent letettél már asztalra, amit csak lehetett. Mi visz még előre?
– Egyszerűen imádom. Ez működtet. Az, hogy adok az embereknek, pont olyan, mint amikor van egy ritmikus gimnasztika edző és a versenyen ott áll körülötte a sok picuri gyerek aranyéremmel a nyakában. Nekem ez az aranyérem az emberek arcán lévő mosoly. Amikor tudok egy olyan órát, tábort tartani és ezzel együtt olyan energiát adni, hogy a végén örömkönnyekkel ölelnek át a vendégeim és megköszönik mindazt, amit az Alakreform tud adni. Amikor valaki Hollandiából azért repül haza, hogy eljöjjön egy órámra, és elmondja, hogy a karantén alatt az online edzésekkel mentettem meg az életét. Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy ezt az utat jelölte ki számomra. Ez a mindenem, ez az életem. Olyanok vagyunk, mint egy hatalmas nagy család, csak ebben nem öten, hanem több százezren vagyunk.
– Félsz valamitől?
– Semmitől. Boldog, elégedett édesanya, feleség, nő vagyok. Nem vágyom semmivel sem többre, mint amim most van. Alig várom, hogy aktív nagymamaként ott legyek majd minden percben és pillanatban a gyermekeim és az unokáim mellett, amikor szükség lesz majd rám.
– Mindig benned volt egy az életszeretet és optimizmus vagy az évek alatt fejlődött ki?
– Alapvetően mindig optimista voltam. A mentális fejlődésem kapcsán viszont Norbinak nagyon sokat köszönhetek. Amikor megismerkedtünk két teljesen ellentétes világ találkozott egymással: Norbi az országosan ismert, sikeres fitnesz sztár és a Jászberényből Budapestre jött vidéki lány. Hosszú volt az út, mire teljesen egymáshoz csiszolódtunk, hiszen egészen más minták szerint nevelkedtünk. De a legfontosabb, az értékrend azonos volt. Sok-sok nehézséget – az én olvasatomban lehetőséget – kaptunk az elmúlt 21 évben, ami megmutatta, hogy egymás nélkül nem tudtuk volna bejárni ezt az utat. Hatalmas összetartás és feltétel nélküli, végtelen szeretet és tisztelet a titok.
Engem az tesz boldoggá, ha adhatok, nekem nem kell semmi.
Ha nem mellé kerülök, akkor én se tudok ekkorát fejlődni mentálisan. Ha nem támad a sajtó azzal, hogy a házasságunk marketing házasság, ha nem támad azzal, hogy azért lettem Norbi felesége, hogy a hátán kapaszkodjak fel, ha nem támad, amikor terhes vagyok, akkor talán nem kezdtem volna el légzésterápiára járni, és akkor nem lennék az sem, aki most vagyok. Minden okkal történik. Húsz évvel ezelőtt még nem mertem önmagam lenni. A meditáció során a kicsi énem egy sötét szobában a sarokban ült hátat fordítva nekem. Ez volt akkor a kapcsolatom Önmagammal. Ma, amikor megnézem, boldogan rohan felém csillogó szemekkel. De ebben rengeteg sok munka van. Ezért mindig arra bíztatok mindenkit, hogy ne zárják be magukat a félelmeik rácsa mögé, lépjenek ki oda, ahol elkezdődik az élet. És ebben egy sportcipő óriási segítség, mert minden benne van, amire a léleknek szüksége van, hiszen rengeteg mindent megváltoztat.
Itt további érdekes olvasnivalót találsz:
