„Akinek egyszer a forgács a talpára ragad, az sosem tudja onnan levakarni”– tartja a mondás, és ez igaz a világ legfiatalabb cirkuszigazgatójára is, akinek családja több, mint kétszáz éve artistaművészekből áll. A cirkusz világnapján ifjabb Richter Józseffel beszélgettünk.
Emlékszem, tavaly nyáron izgatottan ültünk a nézőtéren és vártuk, hogy a Magyar Nemzeti Cirkusz Balatonlellén felállított óriási sátrában elkezdődjék az előadás. Kicsivel később kihunytak a fények, és onnantól kezdve egyik pillanatban ámultunk, a másikban lélegzetvisszafojtva figyeltük a sokszor veszélyesnek tűnő produkciókat, mint a cirkusz védjegyének számító lovasakrobata számot, amelyet a fiatal Richter József mutatott be.
Híres cirkusz dinasztia a tiétek, hét generáció óta csináljátok. Milyen volt a Richter cirkusz a kezdeti időkben?
A cirkuszunkról már az 1820-as évektől vannak feljegyzések, és nagyon sok családi történet és esemény kering a családunkban, bár lehet, hogy a fele csak legenda. Édesapám mindig meséli, hogy az nagyapjának még a háború előtt volt egy kicsi, néhány méteres vászonponyvás cirkusza. Faluról falura járta az országot, de soha nem az üzleti megfontolások vitték, hanem oda ment, ahol jó borok voltak (nevet). Sok évvel később édesapám megalapította a Magyar Nemzeti Cirkuszt, ami mostanra egy hetven fős társulat és egy évben több, mint kétszáz előadást tartunk az ország nagyvárosaiban.
Mennyire kötelezett téged a családi tradíció vagy volt más választásod?
Egyáltalán nem volt kötelező rálépnem az útra, mindig volt választási lehetőségem. Hosszú évekig teniszeztem, és édesapám mindig támogatott ebben, szerette volna, ha a sport irányába megyek. Talán még örült is neki, hogy végre valaki mással foglalkozik. Valami miatt azonban a cirkusz mégis nagyon vonzott. Azt szokták mondani, hogy akinek egyszer a forgács a talpára ragad, az sosem tudja onnan levakarni.
Gyerekként hogyan élted meg a cirkuszi életet?
Mielőtt a szüleim megalapították volna a Magyar Nemzeti Cirkuszt artistaként járták a világot. Tokiótól kezdve Amerikán át Európa mindegyik országában felléptek. Így történt, hogy én Angliában láttam meg a napvilágot, mert akkor éppen ott léptek fel. Egy gyerek számára a cirkusz egy hatalmas játszótér. A folyamatos utazás, az új városok és emberek mindig hatalmas élményt jelentettek. Gyerekként még nem voltak feladatok, nem volt felelősség, csak a tanulás és a játék.
Aki már látta valamelyik előadásotokat tudja, hogy a lovak mindig kitüntetett szerepet kapnak. Miért pont ők?
Ez is családi hagyomány. Apukám, bátyám és én is ezt tanultuk, és mindenki belevitte a saját fortélyát, újabb és újabb trükköket tanulunk meg. Van egy kis versengés is köztünk, de a spanyolviaszt nem lehet még egyszer feltalálni. Sokat építkezünk a tradíciókból, vagyis a gerinc ugyanaz, mint ötven évvel ezelőtt, de ehhez jön hozzá mindig valami új dolog vagy koreográfia.
Az ember ámulva figyeli a lovak tetején végrehajtott mutatványokat, és közben azon gondolkozik, hogy veszélyes ez?
Nekem is voltak már komolyabb sérüléseim. Egy rosszul sikerült ugrásban könnyen lehet balesetet szenvedni, ezért nagyon oda kell figyelni, hogy mit csinál az ember. Komolyan kell venni, mentálisan minden alkalommal száz százalékot kell nyújtani. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy soha ne essen le az ember, ezért inkább arra kell figyelni, hogy jól essen.
Hogyan lehet bekerülni a cirkusz világába? Mennyire zárt ez a közösség?
Kétféleképpen lehet bekerülni: beleszületik az ember egy cirkuszdinasztiába és kiskora óta szívja magába vagy azok, akiknek van valamilyen alapképzettségük, mint a szertorna vagy a ritmikus gimnasztika továbbmennek az artistaképzőbe. De a kívülről bekerülők esetében nagy a lemorzsolódás, mert ez nem csak egy munka, hanem egy életforma, ami nagyon sok lemondással jár. A manézs két óra fény és csillogás, de ezen kívül megállás nélkül turnézunk, legyenek akármilyen zordak az időjárási körülmények. Nincs szabadnap, nincs dupla szereposztás, itt senkit nem lehet helyettesíteni.
Amióta édesapádtól átvetted a stafétát te vagy a legfiatalabb cirkuszigazgató a világon. Milyen változásokat eredményezett?
A legnagyobb változás az az, hogy tavaly hoztam egy döntést, miszerint vadállatok többet nem lépnek fel nálunk. Korábban hatalmas állati produckiókat lehetett nálunk látni: elefántok, zebrák, tigrisek és oroszlánok is voltak a cirkusz műsorában. Most már csak lovaink, kutyáink és tevéink vannak, és nagyobb hangsúlyt fektetünk a komikára, az akrobatikára és a zsonglőrökre.
Minek a hatására született meg ez a döntés?
Ennek több oka is van: egyrészt egész Európában szorulnak ki az állatok a cirkuszokból, és nem akartam megvárni, hogy az állatvédelmi rendeletet kötelezzen erre. Másrészt nekünk mindig nagyon fontosak voltak az állataink és arra törekedtünk, hogy jól tartsuk őket, és régóta álmodoztam arról, hogy létrehozzak egy szafari parkot, ahol helyet teremthetünk az egzotikus állatainknak. Ez tavaly végre sikerült, és 2022-ben Nagykőrős mellett megnyitott a park. Ez így egy win-win helyzet lett, mert ugyan ezek az egzotikus állatok nem turnéznak velünk tovább, de továbbra is velünk maradhatnak. Azt szerettem volna, hogy itt jó helye legyen a cirkuszokból érkező állatoknak, de vannak olyan állataink is, amelyek máshonnan érkeztek. Célunk, hogy minél több állatot tudjunk bemutatni ezen a hatalmas 32 hektáros területen. Szerencsére széles kapcsolatrendszerünk van, és folyamatosan kapunk megkereséseket más állatparkoktól, akik szólnak, ha szaporulat van. Én meg általában nem szoktam nemet mondani.
Milyen létjogosultsága van manapság a cirkusznak?
Hála istennek nem panaszkodhatunk, a mi cirkuszunkba mindig nagyon sokan jönnek. Azt szoktam mondani, hogy ha az ember valamit jól csinál, akkor az érdekli az embereket. Ma Magyarországon nagyjából tizenöt utazó cirkusz van, de nem mindegyik működik ilyen jól, és nincs ilyen színvonal. Azt látom, és az életemnek is ez egy fontos mozgatórugója, hogy a kemény munka mindig meghozza a gyümölcsét.
Rengeteg díjat nyertetek már produkcióitokkal. Miben rejlik a különlegességetek?
A legnagyobb díjakat a lovas akrobata számainkkal nyertük, amelyekben a lovak hátán szaltózok. Ez nálunk családi hagyomány, és mi vagyunk ebben a legjobbak. Sajnos kihalófélben van a műfaj, már csak kevés lovasakrobata csoport maradt, mert nem könnyű lovakat tartani, és nehéz kiképezni olyan lovakat, akiknek a hátán szaltózni lehet. Ráadásul ez nem egy állatos műsorszám, és nem is egy akrobata szám, hanem a kettő ötvözete. Ezek helyett napjainkban a „Tissue” számok egyre népszerűbbek, jelenleg inkább ebbe az irányba mutatnak a tendenciák, és az olyan tradicionális cirkuszi produkciók, mint a lovasakrobatika vagy lengő trapéz, amihez nagy tér kell kezdenek egyre jobban kiszorulni. De ez természetes, a cirkusz is folyamatosan alakul.
A lovas számokon kívül milyen újdonságok lesznek az idei műsorban?
Minden évben megújul a cirkuszunk és vadonatúj műsorral készülünk. Idén az új műsorunk címe: Szenzáció, ami önmagáért beszél és tényleg szenzációs produkciók lesznek láthatók. A koncepció nagyjából egy évvel előbb állt össze, és megkerestük azokat a vendégművészeket, akik leginkább beleillenek a műsorba. Idén az egyik műsorszám öt motoros lesz, akik egy halálgömbben motoroznak majd, de látható lesz a világhíres tripla szaltó a trapézon, és idén velünk lesz a világ egyik legjobb kutyarevüje is.
