Miközben a magánéletében mostanában nem sok ideje jut a csendre és az egyedüllétre, legújabb szerepében éppen egy olyan ember bőrébe bújik bele, aki rettenetesen vágyik a másik ember társaságára és érintésére. Rezes Judit színművésszel beszélgettünk legújabb szerepéről, gyerekekről, házasságról.
Megnyomom a csengőt, amire egy helyes kutya szalad a kerítéshez és érdeklődve szaglássza a kezemet. Néhány pillanat múlva meglátom az ajtóban Juditot és mellette egy szőke fejet. A hároméves Gáspár kíváncsian méreget, miközben belépek a színészházaspár otthonába, ahol egy rövid óra erejéig én is belecsöppenek a mindennapi életükbe.
– Újszerűen és különlegesen van kitalálva a Katona József Színházban legújabban bemutatott darab, a Melancholy Rooms. Milyen volt így belehelyezkedni a szerepbe?
– Az elején nagyon keveset tudtunk a karakterekről. Úgy indított Jakab (Tarnóczi Jakab, rendező – szerk.), hogy az előadásnak csak a váza volt meg. Annyit tudtunk csak róluk, hogy ki hol van és alapvetően mit kell tudni róla. Míg általában úgy kezdődik egy olvasópróba, hogy felolvassuk a szövegkönyvet, most nagyon érdekes volt, hogy szövegkönyv helyett csak egyetlen lapot kaptunk, amire mindössze pár dolog oda volt írva mindegyik karakterről. Én például csak annyit tudtam, hogy a karakterem egy teremőr, aki nagyon egyedül van, mert senki nem látogatja a galériát, és nagyon fontos számára az érintés. Illetve, még annyit, hogy a végén majd valamikor elénekli a Dido-áriát.
– Nehéz volt ennyire kevés információval kell elindulni?
– Nagyon izgalmas volt! Már Gáspár születése előtt elkezdett nagyon foglalkoztatni, hogy milyen lenne valamit a nulláról megcsinálni, felépíteni. Ahogy például elkezdtük Győzővel a Loveshake-et próbálni… ott is a nulláról csináltunk valamit. Ez most is nagyon motivált, főleg azért, mert szerintem ez egy nagyon különleges színházi műfaj. Nem jeleneteket csináltunk, hanem ki kellett találni, hogy ki ez az ember, és ehhez hogyan és mit tudunk improvizálni. Ehhez nagyon jól passzolt Jakab egész lénye, a kíváncsisága… ahogy az elején hagyott minket, ugyanakkor egy idő után nagyon határozottan tudta, hogy mit akar. Azt szerette volna, hogy mi is gondolkozzunk ezeken az embereken és kíváncsi volt, mit találunk ki a karakterekre. Az is nagyon klassz volt, hogy máshogy is kifejezhettem magam. Nem tudom, hogy ez a tánc múltamból jön-e, de én nagyon szeretem azt a fajta színházat, ahol csak a jelenlétemmel fejezhetek ki érzelmeket vagy mondhatok el egy történetet.
– Miközben néztem az előadást, végig járt az agyam, és azon gondolkoztam, hogy az emberiség vajon jó irányba halad-e…
– Ez most csak egy pillanat a karakterek életében. Egy élethelyzet, olyan emberekkel, akik egyedül vannak. Szerintem az ember alapvetően társas lény, és mindig érdekesebb lesz a másik ember, mint bármi más. Persze egy előadásban kell drámaiságot teremteni és itt mindegyik karakternek megvan a drámája, és lehet, hogy ettől úgy tűnik, hogy sokkal súlyosabb a helyzet. Ez a jó a színházban, hogy tükröt tart az embereknek. Hogy legyen min gondolkodni.
– Szoktad érezni ezt a fajta magányt és egyedüllétet?
– Én most teljesen más életszakaszban vagyok. De számomra a magányhoz amúgy sem negatív érzelmek társulnak. Talán azért se, mert fiatalkorom óta szeretek egyedül lenni a gondolataimmal. Már akkor is simán tudtam semmit csinálni. Nem okoz nehézséget a magány. Most inkább arról van szó, hogy próbálom valahogy elcsípni azokat a pillanatokat, amikor egy kicsit magamban lehetek. Nem tudom, hogy milyen lesz, amikor kirepülnek a gyerekek, lehet, hogy akkor az egy sokkal nehezebb és magányosabb lét lesz, de úgy vagyok vele, hogy azt is meg kell élni. Egyébként a pandémia alatt éreztem azt, hogy nehezebb ezeket a csendeket megélni a mindennapokban, ami nekem egyébként nagyon jól esne, mert én bírom a melankóliát is.
– Hogyan éltétek meg a pandémiát? Változott valami az életetekben?
– Nagyon sok olyan gondolat volt az emberekben, hogy most meg kellene ragadni ezt a lehetőséget, de a legtöbben szerintem nagyon várták, hogy visszatérhessenek a régi életükhöz. Remélem, hogy rajtunk változtatott valamit. Azt látom, hogy sokkal összetartóbbak lettünk és jobban odafigyelünk egymásra. A mi életünk most kezd visszaállni a megszokott mederbe, és ezért most sokkal pörgősebb, mint korábban. Emiatt aztán próbáljuk jobban kitalálni, hogy több olyan pont is legyen, amikor mind a négyen együtt tudunk lenni. Talán a korral is jár, de például már én is jobban megszűröm, hogy kik azok az emberek, akikkel együtt akarom az időt tölteni, és nem feltétlenül akarom az időben olyanokra fecsérelni, akikkel nem vagyunk egy hullámhosszon. Felesleges vitákba már nem akarok belemenni.
– Mindig is színésznőnek készültél?
– Sok minden akartam lenni. Egy ideig tanárnő, mint anyukám. Közben kisgyerekkorom óta mindig érdekelt a színház és az előadás: verseket mondtam, színházat csináltunk egy barátnőmmel a családnak. Viszonylag fiatalon elkezdtem táncolni, és akkor hosszú ideig csak abban voltam, úgy éreztem, hogy csak azt szeretném csinálni. Azért mentem Pécsre középiskolába, mert táncosnő akartam lenni. Ott belekerültem a színház világába, jöttek a visszajelzéseket a tanároktól, így aztán egyre jobban izgatni kezdett a színjátszás. De még az érettségi után sem döntöttem el véglegesen, egy-két évig billegett a mérleg.
– Végül mégis a színházat választottad…
– Negyedéves voltam a főiskolán, amikor Szinetár Miklós elhívott a Denevér című operába, amelyben volt néhány táncos, és prózai jelenet. E közben már a Katonában is volt pár szerepem, igaz, akkor még csak gyakorlaton voltam a színházban. Aztán a Denevérrel meghívást kaptunk Japánba, és be kellett jelenteni a színházban, hogy hosszabb időre elutazom. Zsámbéki Gábor viszont nem engedett el… így megoldódott az ügy.
– És azóta a Katona társulatának vagy a tagja. Hűséges típus vagy?
– Hűséges. Meg egy kicsit gyáva is (nevet-szerk.) Amikor főiskolás voltam és elkezdtem a Katonában dolgozni, akkor párhuzamosan több helyen is játszottam, és az mindig nagyon izgalmas. Aztán ahogy egyre több előadásom lett a Katonában, egyre kevesebb időm jutott külsős dolgokra. Később megszületett Misi, és akkor egy ideig nem vállaltam szerepeket. Gáspár születése óta viszont próbálok jobban a sarkamra állni, és megtalálni az egyensúlyt, hogy velük is tudjak lenni, és a Katona mellett máshol is tudjak játszani. Kell a feltöltődés máshonnan is: az újdonságok és az új emberek. Jakabbal is ezért volt nagyon jó volt együtt dolgozni, ahogy Pintér Bélánál is, mert más emberek vannak körülöttem. Miközben a Katonába nagyon jó társulat van, és imádom a szellemiségét.
– Tudatosan készültél a gyerekvállalásra?
– Nem. Ráadásul nagyon későn érő típus vagyok. Mindig bennem volt, hogy valamikor lesz gyerekem, de valahogy később jött csak el a pillanat, amikor már nem gyereknek éreztem magam. Misi születése nagyon sokat adott a színészi énemnek. Sokkal színesebb és mélyebb lett általa minden. Nagyon inspirál az anyaság, és az is, hogy most már két gyermekem van.
– A Loveshake című darabban benne van az egész kapcsolatotok Győzővel, és míg más színészek féltik a magánéletüket, ti őszintén kitárulkoztok. Miért éreztétek úgy, hogy meg kell csinálni ezt a darabot?
– Szerettünk volna már csinálni együtt valamit, de kevés kétszereplős darab van. Azt tudtuk, hogy szeretnénk táncolni és énekelni. Mivel a két szereplő nő és férfi, valahogy akaratlanul úgy adódott, hogy párkapcsolat lesz a témája. Így arra gondoltunk, hogy ha már felhúzzuk valamire, akkor miért ne beszéljünk inkább arról, hogy milyenek vagyunk mi, és egyre jobban kibontakozott, hogy akkor szóljon rólunk ez a darab. Benne van a kapcsolatunk és a személyiségünk, és az, hogy mennyire ellentétei vagyunk egymásnak. Szerintünk ilyesmiről is kell beszélni és nem akartuk csak a pozitív dolgokat mesélni.
