spot_imgspot_img
spot_img

„Olyan korban élünk, amikor ki kell állni”

-

Article Top Ad (AdSense)

Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint hosszú évek óta zenélnek együtt. A közelmúltban jelent meg negyedik közös lemezük, az About Time, amely egyszerre elgondolkodtató és lelkesítő, és korunk olyan kihívásairól mesél, amely mindannyiunk számára ismerős lehet.

Fél órával a megbeszélt találkozó előtt beülök az autóba. Alighogy beindítom a motort automatikusan elindul telefonomról a zenelejátszó, és felcsendül a hangszóróból Harcsa Veronika hangja. Már nem is tudom hányadjára hallgatom. Mindig elvarázsol: hol lágyan, hol erőteljesebben jönnek az érzések, nem mindennapi zene. Éppen vége lesz a kedvencemnek, amikor leparkolok a ház előtt. Megnyomom a kapucsengőt. A hosszú lépcsősor tetején Veronika már mosolyogva vár. Percre pontosan kettő órakor Bálint is befut, és egy kancsó gyömbértea társaságában leülünk a hófehér asztalhoz, hogy meséljenek zenéjükről, barátságukról és mindarról, ami fontos számukra az életben.

– Néhány hete jelent meg az új albumotok, amelyet úgy jellemzett a német kiadótok, hogy „hangulatos utópia, amely tele van reménnyel és emberi melegséggel, de nem hagyja figyelmen kívül az előttünk álló kihívásokat”. Mi inspirálta a megszületését, milyen kihívásokra gondoltatok?

– HV: A lemez címét kétféleképpen is lehet értelmezni. Egyrészt az időről mesélünk, a korunkról, az életszakaszainkról és napjainkról, másrészt pedig arról, hogy itt az ideje bizonyos dolgoknak. Ez a lemez a korábbiakhoz képest részünkről egy markánsabb állásfoglalás. Letesszük a voksunkat számunkra fontos dolgok mellett akár úgy, hogy kimondjuk ezeket, akár úgy, hogy magát az állásfoglalás fontosságát hangsúlyozzuk. Olyan kort élünk, amikor ki kell állni, vállalni kell a véleményünket és a tetteink következményeit. Eljött az ideje egy tudatosabb állásfoglalásnak. De mindezek mellett nagyon sok dalunk szól a szolidaritásról és a közösségről; úgy érezzük, eljött az ideje annak is, hogy újra közösségben kezdjünk el gondolkodni. Az elmúlt néhány évben olyan nehézségek jönnek szembe, amelyekkel nem tudunk egyedül megküzdeni. Szükségünk van arra, hogy a közösség adjon egy biztonságérzetet, amiből erőt meríthetünk ahhoz, hogy a nehézségeket leküzdjük.

– Nagyjából tíz éve dolgoztok együtt, ez már sokadik közös albumotok. Hogyan látjátok, miben változtatok az első közös albumotok óta?

– HV: Nekem nagy változás volt, hogy éppen tíz éve kezdtem el ingázni Magyarország és Nyugat-Európa között. Akkoriban kezdtem el Brüsszelben a mesterképzést, majd átköltöztem Berlinbe a kiadónkkal való közös munka miatt, aztán megismertem a férjemet, aki miatt tovább költöztem Párizsba és Londonba. Ez egy elképesztően mozgalmas és izgalmas időszak volt, nagyon intenzív és urbánus. Az előző lemezünk, a Shapeshifter talán éppen ezért lett egy nagyon városi lemez. Sok olyan történet van benne, ami magát a városi létet dolgozza fel.

– GyB: Én abban reménykedem, hogy az elmúlt tíz évben az önismeretet vagy annak az illúzióját sikerült magamban elmélyíteni. A zenében is egyre inkább az válik fontossá, hogy saját magam legyek – annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Hogy látszódjon a saját ujjlenyomatom a gitározásomban. Talán sikerült ebben is fejlődni az elmúlt tíz évben, azon túl, hogy akár zenészként, akár szerzőként vagy improvizatőrként is sokkal előrébb tartunk, mint akkor. De bízom benne, hogy emberileg is sikerült fejlődni, mert ez az, ami a zenét is mélyebben, komolyabb üzenettel és művészi mélységgel ruházza fel.

– Nekem nagyon betalált a címadó About Time című dal, benne van az, ami szerintem a legnagyobb küzdelem most mindenkinek: az idővel való kapcsolatunk. Hogyan tudtok egyensúlyozni vagy zsonglőrködni az idővel?

– HV: Ez sokszor valóban zsonglőrködés. (nevet-szerk.) Azt hiszem ez is a korszellem része, de talán mi eléggé megedződtünk, amikor ingáztam. Akkor annyira evidens volt, hogy mikor tudunk dolgozni, és mikor kell dolgozni, hogy az itthon töltött időben mindig volt egy határideje a munkának, mert utána fel kellett szállnom a repülőgépre. A rendelkezésre álló időben kellett próbálni, és meg kellett írni, amit szerettünk volna megírni. Lehet, hogy ez az időszak tréningezett minket, és ezért tudunk most nagyon koncepciózusan együtt dolgozni Bálinttal. Jó előre beosztjuk mikor, mire kell készülni, hogy mindenre jusson elég idő. Szerintem mind a ketten jók vagyunk az időbeosztásban, de az kétségtelen, hogy nem az a legnagyobb kihívás, hogyan fér bele valami a napba, hanem az, hogy mire szánunk időt.

Harcsa Veronika-Gyémánt Bálint
Fotó: BCOOL

– Nálatok mi áll az első helyen? A zene?

– GyB: Nem feltétlenül. Az én életemben most a családon nagy hangsúly van, egy egészen más oldalát ismertem meg a családnak azáltal, hogy gyermekem született. A covid egy nagyon jó lehetőség volt arra, hogy ebben minél jobban el tudjak mélyülni. Az idő beosztása és a priorizálás egy nagyon nehéz kérdés, és az is, hogy ebben saját magunkat hová tesszük. Nekem ez egy folyamatos munka: akár az is, hogy magamat előre tudjam tenni, annak ellenére, hogy senki nem kéri tőlem, hogy bármilyen szempontból feláldozzam magam. De önmagammal egyensúlyban kell lennem ahhoz, hogy akár a párkapcsolatomban, akár apai szerepben, akár pedagógusként, akár előadóművészként is a lehető leginkább magamat tudjam adni és stabilan jelen tudjak lenni figyelemben és fegyelemben is.

– HV: Nekem volt olyan idő, amikor azt gondoltam, hogy a zene mindenek fölött való, és egy magasabb ügy, amit én szolgálok. A házasságom nagyon sokat segített abban, hogy ez egy egészségesebb szintre kerüljön, és egészséges képem legyen arról, hogy az életemben a zene milyen teret foglal el. Ez konkrétan időbeosztási kérdésekben valósult meg. Ha hetekre eltűntem turnézni, akkor az már nem volt egészséges.

És szerintem ez választás kérdése.

Van zenész, akinek a zene mindennél fontosabb elhivatottság; én úgy döntöttem, hogy a házasságom a fontosabb, és azon kellett dolgoznom, hogy a kettőt egyensúlyba tudjam tenni. Azt akartam, hogy a kevésbé csillogó és kevésbé adrenalingazdag hétköznapokra is jusson annyi idő, mint a zenére. Nagy felismerés volt, hogy nem lettem tőle kevésbé jó énekes és nem lettem kevésbé sikeres sem. Nem arról volt szó, hogy valamiről lemondok a házasságom oltárán, sőt! Azt az érzelmi gazdagságot és biztonságot, ami itthon eltölt, bele lehet folyatni a zenébe és az előadásba.

– Hogyan kezdődött a közös történetetek? Hogy emlékeztek vissza a kezdeti időkre?

– GyB: Nagyon érdekes a kapcsolatunk. 2004 óta ismerjük egymást, együtt kezdtünk a Zeneművészeti Egyetem Jazz tanszékén. Gyakorlatilag az egyetem befejezésekor kezdett szorosabbá válni a szakmai kapcsolatunk, és 2008 óta töretlenül dolgozunk együtt. Ez a kilencedik lemez, amin közösen dolgozunk és a negyedik, amit duóban készítettünk el. Akkoriban rendszeres vendége voltam a Harcsa Veronika Quartetnek, ez volt egyfajta dinamika a közös munkánkban.

Aztán ahogy egyre szorosabb lett az együttműködés, született egy elektronikus projektünk a Bin-Jip, ahol már szerzőtársakként és partnerekként voltunk együtt. A duó pedig egy még magasabb szintje volt a közös munkának és a közös alkotásnak, amit nem csak közös szellemi és anyagi befektetéssel hoztunk létre, de egyfajta közös rizikóvállalás is volt, gazdasági és művészi értelemben is. Nagyon izgalmas és fantasztikus megélni, hogy még ennyi év után is ugyanolyan szenvedéllyel próbálunk és készülünk minden egyes koncertre. Minden ugyanannyira fontos: akár a mai veszprémi koncert, ahol kevesebb, mint száz ember lesz, akár a novemberi koncert a Művészetek Palotájában, ahol több, mint ezer ember lesz.

– Könnyen összecsiszolódtatok?

– GyB: Mindig nagyon könnyen dolgoztunk együtt, viszont formálódtunk is mindketten. Azokban az években kezdtünk el együtt dolgozni, amikor volt lehetőségünk arra, hogy igazán sok energiát fektessünk bele. Csináltunk alkotótáborozást Andalúziában egy ismerősnél – ebben a nem túl szomorú környezetben – ahol egy hétig csak a közös projektünkre, a saját zenei nyelvünkre koncentráltunk. Ezek olyan fókuszált, különleges közös munkák voltak, amik szerintem egy teljesen más szintre tudták emelni a közös zenei nyelvünket. Azt hiszem soha nem lesz már lehetőségem valamibe ennyire sok időt és energiát tenni. Azon túl, hogy emberileg és szakmailag is nagyon jól tudunk együtt működni, a közös munka, amit belefektettünk a közös produkciónkba, az az, ami valóban megfizethetetlen.

Harcsa Veronika-Gyémánt Bálint
Fotó: Csoboth Edina

– HV: Attitűdben és hozzáállásban nagyon sok közös van bennünk. Mindketten készek vagyunk arra a rengeteg munkára, amiről Bálint mesélt. Nagyon komolyan vesszük azokat a koncerteket is, ahol kevesen vannak. Egyikünket sem az izgat, hogy reprodukáljunk valamit, hanem az, hogy tovább tudjunk kísérletezni. Van olyan dal, amit tíz éven keresztül játszunk, mert mindig megtaláljuk egy új arcát, de amikor azt érezzük, hogy egy dal túlságosan konkrét formát ölt, akkor még ha nagyon jól működik is a forma, akkor is lehet, hogy azt mondjuk, ezt most tegyük félre pihenni, és egy évvel később keressük meg egy új arcát. Mindketten sokkal inkább egyfajta kutatómunkában vagyunk, hogy hol fedezünk még fel valami újat.

– Ez azért is van így, mert a jazz annyira improvizatív?

– HV: Persze! Az improvizáció nagyon sokat segít. Nagyon jó játszótér, hogy mindig új dolgokat találjunk. De ez ki van bővítve: nálunk nem csak a hangszeres szólókra vonatkozik, hanem magukra a dalokra is, és azoknak is változik a színe. Van, hogy egy dalt egyszer harsányan játszunk, máskor melankolikusan. Folyamatosan keressük az új játékokat és színeket, illetve mindkettőnknek vannak párhuzamos projektjeink, amelyek által még újabb színeket tudunk megismerni.

– Honnan jön még inspiráció a közös zenékhez?

– HV: Amikor a november 22-i Művészetek Palotája koncertünk koncepcióján dolgoztunk, az életszakaszainkról gondolkodtunk. Arra jutottunk Bálinttal, hogy ez a negyven körüli időszak nagyon érdekes, különleges és kiváltságos abból a szempontból, hogy fölfelé és lefelé is tekinthetünk és kapcsolódhatunk. Itt van még velünk jó pár mester, aki elindított minket a pályánkon vagy a kezdeti inspirációt adták nekünk, és itt van a fiatalabb generáció is, akiknek nagyon új és nagyon más hangja van. Egy áldásnak érezzük ezt az életszakaszt. A Müpa-beli koncertet erre a koncepcióra építettük fel, és megpróbáljuk vendégzenészeken keresztül megmutatni, hogy honnan jöttünk és hová tartunk, illetve kitől kaptuk a stafétát és hová adjuk tovább. Ehhez a fölöttünk lévő generációból Dresch Mihályt és László Attilát hívtuk meg, a fiatalok közül pedig Nagy Emmát és Cseh Pétert.

– Jól érzem, hogy ti most nagyon jól érzitek magatokat a bőrötökben?

– HV: Igen! Nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, már csak azért is, mert nagyon nehéz főállású zenészként élni – és nem csak Magyarországon. Nem általános, hogy valaki pusztán előadóművészetből meg tud élni, és szabadon. Mindamellett, hogy ez életünk fő tevékenysége, megvan az a szabadságunk, hogy eldönthetjük, merre megyünk tovább. Nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy a népszerűség oltárán feláldozzuk a szakmai érdeklődésünket. Ez nagy kiváltság, és tudatosan igyekszünk megbecsülni.

– Az előbb említetted az alattatok lévő generációt, akikre kétségtelenül ti is hatással vagytok. De rátok mi volt hatással, milyen zenén nőttetek fel?

– GyB: Nekem a gitár mindig nagy szerelem volt, és elsősorban a rockzene vonzott. Nagy Tankcsapda és Rage Against the Machine rajongó voltam. Aztán 15-16 évesen megtalált a jazz, és ez onnantól kezdve ez nagyon egyértelmű volt. Lenyűgözött a műfaj szabadsága, és az első pillanattól kezdve nagyon izgatott ez a jelenben való lét. Most is nagyon sokféle zene szól otthon a klasszikus zenétől kezdve a Foo Fighters-en át, a gyereklemezekig (nevet-szerk.).

– Elég éles váltás a Rage Against the Machine-től eljutni a jazz világáig…

– GyB: Én látom a hidat. Látom Tom Morellón, de Kurt Cobainen is azt az attitűdbeli együttállást, amiben szerintem ugyanarra gondolt, mint Wes Montgomery. Az, ahogyan a hangszerhez nyúl, az üzenni vágyás pontosan ugyanúgy jelen van mindkét műfajban.

– HV: Nagyjából én is 15 éves korom körül találkoztam a jazz-el, de a szüleim irányából a klasszikus zene volt markáns. Apukám a vasárnapi ebéd után a Pillangókisasszonyra aludt, ilyenkor az egész szobában zengett Puccini. Én is sokféle zenét hallgattam: a kilencvenes évek popzenéit ugyanúgy, mint Nirvanat. Gimnáziumban nagyon sokat jelentettek a hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus zenéi, a Doors vagy a Pink Floyd, imádtam Janis Joplint és Nina Simone-t. Olyan zenéket hallgattam, amik ugyan nem jazz zenék voltak, de amelyeknél tényleg nagyon erősen látni a hidat. Nem véletlen, hogy a mai zenéinkben is vannak pszichedelikus elemek. Aztán elkapott a jazz, de mindig volt mellette egy Radiohead vagy egy Sting. Az elmúlt években viszont a klasszikus zene nagyon erősen visszatért az életembe, Debussy és társai…

– Sokat dolgoztok külföldi művészekkel, rengeteg koncertet adtok. Mennyire volt ez egy egyenes út vagy egy tudatos tervezés? Már az elején tudtátok, hogy kicsi ez a magyar piac?

– HV: Ez főleg az én ambícióm volt, de közösen valósítottuk meg.

– GyB: A terv tudatos volt, de az út nem volt egyenes. (nevet-szerk.)

– HV: Az eleje nagyon tudatos volt. Amikor 2013-ban a Lifelover című első közös lemezünknek a Művészetek Palotája Nagytermében volt a lemezbemutató koncertje, úgy éreztük, hogy elértünk egy határt Magyarországon. Ezzel a típusú zenével ekkora közönséget lehet elérni és két hét alatt be lehet járni az országot. De utána mit csinálunk a maradék ötven hétben? Felismertük, hogy Magyarországon limitált a jazz befogadó közönsége. A másik pedig az volt, hogy éppen 2014-ben végeztem Brüsszelben, és nagyon sokat adott a kint lét. Kinyílt Európa, nagyon fontos impulzusok értek. Szerettem volna ezeket az impulzusokat továbbra is megkapni, nem akartam becsukni ezt az ajtót.

Ekkor kezdtem el kiadót keresni a Google segítségével. Azt már tudtam, hogy nekünk egy német kiadó lenne jó, ezért egyszerűen beírtam, hogy „jazz labels in Germany”. Kijött egy lista, átnéztem, és kiküldtem kilenc demó lemezt, amire nem válaszolt senki. Aztán mindenkire ráírtam egy e-mailt, hogy megkapták-e. Erre már hárman válaszoltak, majd ketten azt mondták, hogy nagyon szeretik Magyarországot, de köszönik szépen ez nekik nem kell. Egy kiadó volt, amely azt írta, hogy beszéljünk, ha legközelebb Berlinben járok. Megnéztem a repülőjáratokat, és mondtam, hogy holnapután ott leszek. Kezet ráztunk, és lett egy kiadónk.

– Ez egy fontos mérföldkő volt…

– HV: Igen. Ez volt a kiindulópontja a nyugat-európai létezésünknek. Ennek nyomán kerültünk be egy koncertügynökséghez, utána egy másikhoz, és utána már egyik dolog hozta magával a következőt.

– Van különbség a nyugat-európai és a magyar közönség között?

– HV: Németországban gyakran előfordul, hogy egy nagyon kicsi településen lépünk fel, és ezeken a helyeken mindig van stabil nyolcvan ember, aki eljön egy számukra tökéletesen ismeretlen közép-kelet-európai zenekarra. Azt látom, hogy bátrabbak megismerni egy ismeretlen zenét. Itthon szerintem ez nehézség, a közönség inkább biztonsági játékot játszik. Azt hallgatja elsősorban, amit ismer.

– GyB: Lehet, hogy ennek van anyagi vetülete is, de ami Nyugat-Európában nagyon más, az az, hogy egyrészről van egy nagyon komoly infrastruktúra mind a klubhálózat, mind a fesztiválok tekintetében, másrészt az emberek bíznak a koncertszervezőkben. Még ha nem is hallottak rólunk soha, akkor is esélyt adnak, hiszen maga a szervező a garancia arra, hogy olyan formációt hoz el, ami művészi és szórakoztatási faktorokat tekintve biztosan megfelelő lesz. Fantasztikus koncerteken vagyunk túl Belgiumban, Németországban, Olaszországban, és biztos vagyok benne, hogy az ottani emberek nagy százaléka bár nem ismer minket, de megvan bennük az a fajta nyitottság, amivel nagyon sikeresen tudunk külföldön koncertezni.

– És a legújabb lemezetekkel hamarosan újra turnéra indultok…

– HV: Amikor tegnapelőtt próbáltunk, azt éreztem, hogy ez most egy nagyon kiváltságos helyzet, amit nagyon meg kell becsülni. Az, hogy a zenét, ami belőlünk született, és amit száz százalékig felvállalunk, játszhatjuk embereknek, az egy elképesztően nagy ajándék egy előadóművész számára.

 

FRISS CIKKEINK

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!