spot_imgspot_img
spot_img

Modernkori hippi, aki szereti nagy fába vágni a fejszéjét

-

Article Top Ad (AdSense)

Lehengerlő rockzene, híres modellek, elképesztő látványvilág, sok humor és fricska… fantasztikus ruhák! Herczeg Zoltán egy átütő és páratlan divatshow-ban foglalta össze több, mint 25 éves divattervezői pályafutását. A show előtt néhány nappal otthonában beszélgettünk vele…

A megbeszélt idő előtt nem sokkal érkezem meg a lakása elé. Izgatottan nyomom meg a kapucsengőt, hiszen nem mindennap készít az ember interjút az otthonában egy hírességgel. Már alig várom, hogy bepillanthassak a néha provokatív, de vitathatatlanul egyedi és utánozhatatlan dizájner életébe. Amikor belépek olyan érzésem van, mintha egy barátomhoz érkeztem volna vendégségbe. Míg Zoli elintéz egy telefont, én otthonosan elhelyezkedek a barna kanapén. És aztán ahogy csupa fontos dologról beszélgetünk, egyre jobban megismerem Őt: a gondolatébresztő és inspiráló embert, akivel remélem még sokszor lesz lehetőségünk beszélgetni.

– Milyen ma egy divatshow-t csinálni?

– Az ember profin akarja csinálni, ezért úgy tesz, mintha lenne egy gigantikus gépezet mögötte, mert ha egy divatműsort adsz, az nem lehet gagyi, nem lehet szegényes, mert a divat nem erről szól. Kell a csillogás, kell, hogy tök jó legyen a kifutó, a háttered, hogy kultúráltan tudd fogadni a vendégeket, a modelljeid is kiválóak legyenek, és az egész show nagyon jól szervezett legyen. Ez mind irdatlan pénzbe kerül, ahogy az is, ha ismert embereket hozol be, hogy még fényűzőbb legyen a műsor. Ez bizony művészet, amit erre a pici magyar piacra csinálok, nem jár jelentős forgalommal és gigantikus pénzzel.

Ha az ember ragaszkodik a művészetéhez és ahhoz, amit szeret, és amit kitalált – magyarán kevés kompromisszumot hoz a piac és az eladás érdekében – akkor úgy jár, hogy nem tud rendesen megfizetni mindenkit, így vagy szívességből dolgoznak neki vagy ő csinálja meg. De akkor bele lehet rokkanni. Életérérzést árulunk, de ez kicsit kajla abból a szempontból, a kirakatban úgy néz ki mintha, de mögötte meg egy véres verejtékkel kiizzadott töménytelen mennyiségű munka van, ami még egyszer mondom, nem adódik vissza a piacról pénzben. Úgyhogy ezt csak lélekkel és szívvel lehet pótolni.

– Huszonöt éve viszont te itt vagy a piacon…

– Igen, és számtalanszor belefáradtam, mert számtalanszor nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint amit üzletileg megengedhettem volna magamnak. Mindezt azért, mert ebből a piacból, ebből a forgalomból, ebből a szűk szegmensből, amelyből én jövök nem lehet kifizetni. Mert hol van ilyen férfi, aki western csizmát hord? Hol van a férfi, aki egyáltalán csizmát hord, most, amikor mindenki tornacipőben jár? A Nike, a Puma, az Adidas tarol, tele vannak dollármilliárdokkal, és bármilyen divatműsort meg tudnak csinálni, Brad Pittől, George Clooney-ig bárkit meg tudnak hívni. Persze nekem van Molnár Áronom meg Szabó Győzőm és a többi jó arcz, de ha ők nem jönnének el szívességből, barátságból, respektből azért, mert nagyon tisztelik azt, amit és ahogy csinálok, akkor nem tudnám a show-t kifizetni, és nem lennének a színpadomon.

Szabó Győző-divatbemutató
Szabó Győző talpig Herczeg-ruhákban. Fotó: Schumy Csaba

– Nem vagy kibékülve a divat változásával?

– Az, hogy én csizmát hordok, mert nekem ez a férfias, az én vagyok. De talán Magyarországon már senki nem hord csizmát, szerintem a Gangxsta volt az utolsó, aki csizmát hordott. Harminc-negyven éve hatalmas divat volt, csak én beleragadtam ebbe. Pedig képzeld el, azt vettem észre, hogy ha az ember magas sarkon, tisztességes, gyönyörű szép bőrből készült minőségi lábbeliben jár, akkor ez tartást ad neki és egész másképp viselkedik benne. Egy nőnél is ugyanez van, magassarkúban mindenki kihúzza magát és sokkal kecsesebben jár. Egy csizmában férfias vagy, magabiztos vagy, mint egy prérin lovagló cowboy, aki leszáll a lováról. Mert ő igazi férfimunkát végez, nem pedig sportcipőben tréningezik az edzőteremben. Ez a különbség. De senkit nem lehet kárhoztatni, hogy 2021-ben nem a prérin lovagol, inkább megveszi a gyorsétteremben a telibemérgezett marhahúst. Csak van ez a „klasszikus értékrendű” férfi, mint ez a „hülye” Herczeg, aki még mindig ebben hisz.

– Ez a klasszikus értékrend nem áll ellentétben a polgárpukkasztó stílusoddal és a benned élő lázadással?

– Az ellentmondások az életünk részei. Ellentmondás maga az emberi élet is szerintem, mert fogalmunk sincs honnan jött létre és mi célból. Már maga az is egy ellentmondás szerintem, hogy én ezzel a lelkiséggel divattal foglalkozom. Gyerekkoromban és fiatalon a színes, harsány külső egy tiltakozás és figyelemfelhívás volt, hogy tessék szíves rám figyelni, velem foglalkozni. Lehet, hogy valakitől valahogy nem kaptam meg a kellő figyelmet, vagy valamiért nem érdemeltem ki azt a kellő mennyiségű figyelmet, ami járt volna azért, hogy már gyerekkoromban is mindig alkottam, gyurmáztam, verset, regényeket írtam, festettem.

Valószínűleg mindig is volt bennem valami, amit meg akartam mutatni.

Először szellemiekben és lelkiekben – aztán miután ezek szerint ez sikertelen volt – egyéb formában kezdtem megmutatni harsány színekkel. Majd’ ötvenéves koromra már eljutottam oda, hogy messze nem a külső a fontos. De azért megszerettem azt, amit csinálok és nagyon szeretek jól kinézni. Azt viszont nem gondolom, hogy a kellemes vagy akár provokatív küllem és a belső tartalom között bármiféle ellentmondásnak kéne feszülnie egy normális világban.

– Ez a két ellentétes oldalad nem szokott összeütközésbe kerülni?

– De, folyamatosan. Mondok egy nagyon jó példát az ellentmondásokról és saját magamról. A divat manapság a közlekedés után a második legszennyezőbb iparág a világon. A festékek, a tisztítószerek, a műanyag szálak, a feldolgozóipar, és aztán a végtermék, a rengeteg nejlon, a rengeteg műszál mind a szemétben és az óceánokban köt ki, és ezer év alatt bomlik csak el. Én viszont az Anyaföldért, a természetért, az élővilágért és az emberért borzalmasan aggódom, miközben egy olyan dologgal foglalkozom, ami ezt a legjobban pusztítja. Ez is egy hatalmas ellentmondás. Csakhogy, nekem is, mint a legtöbb fajtársamnak meg kell élnem valamiből, és én ehhez értek, ezt tudom csinálni, és ezt szeretem. Akkor viszont ebből kell megélnem, és ahhoz, hogy megéljek, szennyeznem kell a környezetemet. Ez az egész világ dilemmája, az örökös fogyasztás és az ehhez szükséges termelés, amelyből nem látom a kiutat. Mert olyan nincs, hogy eszek és nem ürítek.

– Mennyire tudod mégis szem előtt tartani a környezetbarát szempontokat a munkád során?

– Nekem ez nagyon fontos, ezért nagyon régóta nincs műszálas ruhám, de ha egy szép pólót akarok csinálni, akkor illik kombinálni valami extra kiegészítővel. Bőrrel nem tudom, mert állatok halnak meg érte, a műbőr viszont nem bomlik le. A pamut borzasztó vízigényes, de a kender és a selyem is. Ha az ember bármit fogyaszt, akkor elhasználja a környezetét. Annyit tudok csinálni, hogy keveset termelek és keveset fogyasztok, keveset vásárlok. Viszont, ha kevesebbet állítok elő, kevesebbet adok el, így nyilván kevesebb lesz a pénzem is, de cserébe kisebb lesz a vállalkozásom ökológiai lábnyoma is. Egy optimumra törekszem, hogy pontosan annyit állítsak elő és csak annyit szennyezzek, ami feltétlen szükséges ahhoz, hogy viszonylagosan átlagos szinten megéljek én is és a kollégáim is.

Molnár Áron-divatbemutató
Az egyik modell: Molnár Áron. Fotó: Schumy Csaba

– Na de mi az a viszonylagosan átlagos szint?

– Az az érdekes ebben a modern fogyasztói társadalomban, hogy az veszi meg a huszadik Nike-t is, akinek egyáltalán nincs rá valós szüksége. Csak azért, mert idén már nem neonzöld, hanem neon-narancssárga a legújabb divat, és a tavalyi zöldet már ciki hordani, és mit szól majd a többi, akinek már szintén narancssárga az új cipője. Na ez az a mentalitás, a marketing, a divat és a divatcégek pusztulatos és irgalmatlan nyomása és a pszichére gyakorolt hatása, amiből a modern ember már nem tud kiszabadulni. És ha én nem folytatom ezt a marketinget és nem hitetem el veled, hogy a tavalyi westerncsizmád már gagyi és az újat kell megvenned, akkor én sem fogok eladni.

– Szerinted ez hová vezet?

– Őszintén? Egyéni szinten nagyon erősnek kell lenni ahhoz, hogy ha az ember ezt a sok ellentmondást látja, akkor ne zavarodjon bele. Csak spórolni és mértéket tartani tudsz. Társadalmi szinten viszont nincs megoldás, mert ez egy ördögi kör, a hatalom és a tőke kezében van, és ott a mértéktartás nem ismert fogalom. Nincs is illúzióm: ez az állandó növekedési kényszer és profithajhászás tönkre fogja tenni a világot. Mert a természet sokkal erősebb, mint mi és az ember sokszor elfelejti, hogy egy sokkal nagyobb rendszer része, és ez a rendszer a végén elsöpri. Az emberiség mindent elkövet, hogy kipusztuljon, mert ennyi hazugságot, ennyi kizsákmányolást, ennyi csalást nem bír el a Föld. Nem erről szól az élet.

– Hát miről?

– A fenntarthatóságról, a tisztaságról, a becsületességről és a szeretetről. És a piac minden, csak nem ez. Ezért amikor telítődök ezzel az egésszel, akkor kivonulok a divatból, a városból, a zajból be a természetbe és az erdőbe. Ha csak mezítláb állsz a Balaton partján vagy a habokban, már az feltölt. De lassan már hiába akarnék kimenni, mert nem lesz hova, betonpartok vannak. Az ember mindent pusztít, és nem csak az Amazonasra gondolok. De most lehet, hogy a bemutató miatti stressz miatt vagyok ilyen pszichés állapotban, mert rettenetes a teher rajtam és mindent nagyon realisztikusan látok. Ha mélyen belegondolok az élet abszurditásába, az nagyon le tud nyomni.

– Mi kell ahhoz, hogy túlélj, egy ilyen feszült helyzetben?

– Hit és remény magadban, a természetben és Istenben. De hát ez baromi nehéz. A korrekt élet a legnehezebb.

– Egy fantasztikus divatshow-val ünnepelted meg a huszonötéves pályafutásodat és fennállásodat. Hogyan készültél?

– Megint nagy fába vágtam a fejszémet, mert mindig nagyon magas színvonalú műsort szeretnék adni, hogy elhitessem az emberekkel, hogy ez a sok minden, amit csináltam, mégis hasznos és mégis művészet és emeli az emberek élményanyagát és boldogságát. A modelljeimet mindig egy nagyon érdekes körből választom, általában nem a faarcú, egyenmozgású, egyforma modellekkel dolgozom – aminek egyébként szintén van létjogosultsága, mert ott nyilván a ruha a főszereplő. Én viszont azt szeretem, ha a ruhák életre kelnek, ha minden öltözet kap egy egyéniséget és stílust: az élő modellt, aki nem semmilyen, hanem valamilyen, és együtt él a ruhával. Ezek a modellek most nagyon ismert színészek voltak: Nagy Sándor, Szabó Győző, Molnár Áron, Szabó Simon és még néhány meglepetés modell…

Herczeg Zoltán-Árpa Attila
Az egyik meglepetés modell, Árpa Attila. Fotó: BCOOL Magazin

– És közben a Covid is erőteljesen beleszólt a készülődésbe. Könnyen tudsz alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez?

– Ez a fajta rugalmassági szükséglet már túl megy szerintem az emberi tűréshatáron, legalábbis az enyémen biztos. Nem tudom, hogy ez mennyire egészséges az emberi pszichének, és meddig bírható még feszíteni. Nem tudom, végül megéri-e.

– Szerintem az ember attól csodálatos, hogy mindenhez tud alkalmazkodni…

– Igen… egy nagyon szűk kisebbség. Egy nagyon széles tömeg meg lemarad. Szerintem már olyan gyors a tempó, hogy nem fogja bírni az emberiség, aztán ha jön a mesterséges intelligencia meg a robotok, akkor már az ember is feleslegessé válik majd abban a világban. Na akkor mi lesz? Tudod mi lesz? A technológia tulajdonosai, az az egy milliomod rész a világ urai lesznek, a maradék 99,9% pedig haszontalanná és feleslegessé válik. Majd akkor kiderül, hogy mihez kezd az ember az Istenével, a pénzével meg a szívével, lelkével, ha eljön a Mad Max világ.

– Mit gondolsz, miben lettél más ebben az elmúlt huszonöt évben?

– Már nem akarom minden áron megmutatni, hogy mit tudok, azt már nagyjából megmutattam. De nagyon hiányzik az elismerés, hogy az a valós teljesítmény, amit leraktam, megkapja a méltó jutalmát. Régen egy valós teljesítményre könnyebb volt megkapni az elismerést, mert nem volt ennyi szemét. Most az van címlapokon, aki hangosabb és harsányabb akkor is, ha nulla teljesítmény van mögötte. Sajnos ma Magyarországon az van, hogy ami mély tartalommal rendelkezik, komoly gondolatokkal és értékekkel, azok sehol nincsenek a köztudatban és a mainstream médiában. Ez egy fordított világ, és megint egy olyan ellentmondás, amit nagyon nehéz ép ésszel kibírni. Az embernek meg kell elégednie azzal, hogy ha tartalmat és komoly gondolatokkal igazi spirituszt állít elő, az nagyon kevés embert fog érdekelni. Ez a felismerés, mint most is, időről-időre lenyom, összetör és elveszi a kedvem.

– Mi az, ami ilyenkor mégis továbbvisz?

– Folyamatosan feltámadok a poraimból, mint a főnixmadár. Kérdés, hogy ötvenéves korára még mindig itt akar-e az ember bizonyítani a látszatvilágban, ruhákkal, színekkel meg csizmákkal, vagy huszonöt év után azt mondja, hogy ez nagyjából elég volt és mást kéne csinálnia. De mihez értek még? Miből lehet pénzt keresni? Mert ez már egy bejáratott verkli, ami annyi pénzt mindig hoz, amennyire szükség van. Ennem csak kell, meg laknom is. Negyed évszázada vagyok a divatszakmában, most meg akarom mutatni egyben, hogy mit követtem el ez alatt az idő alatt.

Herczeg Zoltán

– Mi az, ami inspirál?

– Bármi inspirálhat, egy jó könyv, egy jó film, egy jó koncert, a hazai egyik nagy idolom pl. Pintér Béla, de Király Tamás vagy például Cserhalmi György munkássága is nagy hatással vannak rám, vagy ott van Kentaur, egy másik zseni. De hiába vannak ők, mert nem látom, hogy a világ összeségében jobb lenne ettől. Márai mondta, hogy a bölcs ember hallgat, mert az összes tudás elhangzott már a világon. Jézus szava 2000 éve olyan hangos, hogy ma is itt cseng a fülünkben – csak mégse halljuk meg és mégse úgy viselkedünk, kiüresedett evangélium lett ez mára. Akkor meg minek dumálmi még?

– Nagyjából tíz évvel ezelőtt elmentél Amerikába, miért jöttél vissza?

– Amikor tizenkét évvel ezelőtt Michael (Michael Madsen, amerikai színész – szerk.) megtalált akkor egy egészen más ember voltam. Nagy hittel és ideológiai töltéssel azt hittem, hogy az országgal van a baj. Hogy az a művészet, amit én csinálok, az itt azért nem megy, mert kicsit a piac, kicsi az igény, kicsi az intellektus. Öt évig tepertem és küzdöttem, mire kijutottam utána Los Angelesbe, itthon felszámoltam mindent és eljutottam az ígéret földjére. Aztán hamar rájöttem, hogy az ígéret földjén sokkal durvábban nyomulós és kíméletlenebb kapitalista versenygazdálkodás pusztít, mint Magyarországon, és oda egy újonnan betérő, kicsi, apró sejtet nem fog tudni olyan gyorsan és olyan magasra emelni, ahogy azt az apró sejt elképzelte. Úgyhogy valójában az nekem egy hatalmas nagy tanulás és tapasztalás volt, hogy szeresd azt, amid van. Lelkileg agyonverve és meggyötörve jöttem vissza, pánikbetegen és depressziósan, mert túl nagy falatnak mentem neki és rájöttem, hogy ez nem így működik.

Most már hálás vagyok érte, mert azóta megtanultam értékelni azt a keveset, ami van, és ami egyébként az amerikai álomhoz képest tényleg nagyon kicsi.

De az mégis egy csodálatos eredmény, amit elértem ott: megtaláltam a rendes helyem az univerzumban. Rájöttem, hogy emberként meg kell elégedni azzal, hogy önmagamat szeretni tudom, és hogy el tudjam fogadni, amit egy ilyen pici piacon elértem. És akkor boldog lehetek. De ezzel még nekem is van dolgom, és azt még meg kell tanuljam, hogy ne mindig a maximumot várjam el magamtól, hanem elégedjek meg a 99%-kal. Most leginkább a kíváncsiság dolgozik bennem, hogy ilyen nagy erőfeszítés árán, vajon erkölcsileg, szakmailag és anyagilag megtérül-e a munkám. A show után most mérleget fogok vonni és megvárom, hogy mit hoz a karácsony.

– Ez úgy hangzik, mintha egy számvetés lenne. Hogy tervezed a jövőt a bemutató után?

– Most rengeteg új designt és kollekciót csináltam, létrehoztam ezt az óriási divatshow-t, ezért most úgy tervezem, hogy „sok” portékát adok el. Nagyjából félévre való munícióm van, bár jön a tavasz, és újat kéne alkotni. De azt mondom, hogy ezt a következő fél/egy évet valószínűleg nem csak a divattal fogom tölteni, de az biztos, hogy valami szépet és tartalmasat fogok csinálni megint.

– Mi lennél, ha nem divattervező lennél?

– Biztos, hogy akkor is valamiféle kreátor. Világéletemben az agyamból és a fantáziámból éltem, biztos, hogy azzal kezdenék valamit. Valószínűleg ugyanúgy szabad és független ember maradnék, ez a legfontosabb érték számomra. Lehet, hogy nem ruhával vagy dizájnnal foglalkoznék, de valami kreatív lenne az biztos, mint például az írás. De az is biztos, hogy az erkölcsi és filozófiai érzékenységem nem engedné, hogy gagyit, tehát könnyen eladhatót csináljak. Ezért szintúgy mély tartalmat és minőséget adnék el, és hasznos dolgokat interpretálnék. És megint csak szaladhatnék a pénzem után…

 

FRISS CIKKEINK

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!