A test egészen mást jelent egy tinédzser számára, mint a korábbi generációk számára. Sok mindent máshogy látnak és máshogy élnek meg, mint az idősebb korosztály, és ez nem jó vagy rossz, hanem egy jelenség vagy tendencia, amire oda kell figyelni. A tinédzser generáció testképéről Borbáth Katalin pszichológussal beszélgettünk.
Kamasznak lenni sokszor nehéz és felforgató, bizonytalan és sokszor nagyon problémás. Ahogy annak idején nekünk se volt egyszerű, nekik se az. Sőt, a világban történő bizonytalan körülmények miatt talán még nehezebb dolguk van.
Testkép és a mai tinik
A tiniknél gyakran előfordul, hogy nem tudják reálisan felmérni, hogy mire figyelnek az emberek. Egyfajta érettség kell ahhoz, hogy ne csak magamra tudjak figyelni, és miután a kamasz leginkább magára fókuszál, ezért azt gondolja, hogy a külvilág is csak őt figyeli. „Ha van egy pattanás a hónaljában, akkor azt hiszi, hogy azt az észreveszi.” – magyarázza Borbáth Katalin pszichológus, az egyik budapesti középiskola iskolapszichológusa. – „Vagyis a tinik gondolkodása önmagukról gyakran nem objektív, inkább az érzelmek által vezérelt és nagyon én-fókuszú. Ugyanakkor az énképnek az is része, hogy a külvilágtól milyen reflexiókat kapunk és ezeket hogyan építjük be. Lehet, hogy tízből kilenc ember pozitív dolgot mond, de egy bizonytalan kamasz azt az egy negatív gondolatot építi be. Nagyon szubjektív, hogy mi az, ami a figyelmük fókuszába kerül.”
Ami fontos, hogy ezt a mostani kamaszgeneráció képviselői nagyon máshogy tekintenek a testükre és a nemükre is. A korosztályból például a tetoválás sokak számára egy normális kommunikációs forma; ezzel üzennek és fejeznek ki dolgokat, így ez már általánossá és gyakorlatilag egy elfogadott önifejezési formává vált számukra. Ez az egyik jele annak, hogy úgy tekintenek a testükre, hogy azon bármit lehet változtatni. Akár bántani is…
„Nagyon érdekes, hogy az önsértés mintha egyre gyakoribbá válna, ami mögött sokszor egy tanult viselkedés van: „ha egy kicsit megvágom magam azzal csökkentem a bennem lévő feszültséget.” – folytatja – „Nem arról van szó, hogy meg akar halni, de mégis egy jele annak, hogy képes magát bántani. De nem kell feltétlenül öngyilkos gondolatnak lennie a háttérben, ha egy kicsit megsérti magát. Azért kiegyensúlyozatlan családi helyzet, érzelmi labilitás gyakran húzódik a háttérben az önsértésnek, de akár végig is tud söpörni egy szorosabb, vagy lazább közösségen, mint egy divat, egymás között legalizálják azzal, hogy elmesélik. Mivel erős hatásuk van egymásra, ha valaki befolyásolhatóbb, akkor esélyes, hogy a csoporthoz tartozás miatt kipróbálja. Mert azt szeretné, ha elfogadnák és kapcsolódhatna… ezért megteszi.”
Fluiditás és bizonytalanság
Ezek mögött a jelenségek mögött egy jó adag bizonytalanság és az elfogadás iránti vágy is ott van, ahogy nyilván gyakoribb a mentálisan gyengébb vagy sérülékenyebb gyerekek körében, vagy akár azok körében, akiknek bizonytalanabb a szülői háttere. „Előfordul, hogy a társas befolyás hatására kezd bele valaki egy önsanyargatásba, például azért, mert a barátnői sem ettek és ez norma lett abban a közegben. Ez a kamasz tudattalanul megértette, hogy ez az összetartozás szabálya.
A mai kamasz generáció már alapvetésként fogadják el, hogy a testük nem egy olyan dolog, ami örök és megváltoztathatatlan. Akármit is mond a szülői generáció, ez az ő ösztönös kortárs tudásuk.” Van ebben bizonytalanság, de közben az is, hogy a testem legalább az enyém. A világ bizonytalan, de itt én döntök, és ezt én tudom kontrollálni. A sok testtel kapcsolatos lelki eredetű problémában az is benne van tizenéves korban, hogy ők akarnak kontrollálni valamit, ami felől dönthetnek. És mivel valójában nagyon keveset tudnak kontrollálni a világ dolgaiból, a testüket használják erre.
Egy másik példa a testképhez: Nem csak a tetoválás iránti vágy élénkült meg a tinik körében, hanem a hajfestés is egy új szintre lépett. Már nem a természetet utánzó színekben festik a hajukat, már nem akarnak természetesek lenni, hanem olyan színt szeretnének, amivel kifejezhetik önmagukat vagy a másságukat. Valamilyenné szeretnék tenni magukat, mert olyanok akarnak lenni. Ez is egy önkeresés, amivel az épp aktuális énjüket fejezik ki.
Negatív vagy pozitív tendencia?
„Ez inkább egy jelenség.” – magyarázza a pszichológus, és közben saját praxisából hoz néhány példát: – „Nem tudjuk, hogy negatív vagy sem, a lényeg az, hogy ne ítéljük meg. Van egy kliensem, aki 50 kilójával az anorexia határán van. Az anyukája erősen túlsúlyos, és anyaként sem tud megfelelően jelen lenni lánya számára. Ebben az esetben az anorexiás tüneteivel olyan, mintha a lány elutasítaná az anyját vagy azt a szülői mintát, amit az anyukája közvetített. Ez egyfajta lázadás a részéről, mert nem tud máshogy megküzdeni az erős személyiségű szülőjével.
Vagy van egy olyan lány páciensem, aki nagyon okos, értelmes, sportoló, ugyanakkor nagyon érzékeny. A barátnői egy fél mondattal kibillentették az egyensúlyából, amikor azt mondták egyszer neki, hogy „úristen, milyen vastag a lábad ezen a fotón” és azóta alig eszik. Egészen odáig elmentünk vele, hogy megnéztük a fotót, amin tökéletesen látszódott, hogy teljesen egészséges és abszolút jól nézett ki, miközben barátnői voltak extrém soványak. De a csoport nyomására mást látott normálisnak és átvette a torz látásmódot, amit valljuk be nagyon könnyű, ha nem bízik magában rendesen az ember.”
(M)Ilyenek ezek a mai fiatalok?
Mentálisan sokkal sérülékenyebbek, viszont sok mindenre sokkal nyitottabbak és tudatosabbak is. „Szívesen utána olvasnak dolgoknak, a mentális egészségüket illetően is sokat kutakodnak, vizsgálódnak, diagnosztizálják magukat. És ez mind azt mutatja, hogy sokkal fontosabb nekik a mentális egészségük, mint az előző generációknak. Szinte mindenki, aki hozzám eljön már utána olvasott sok mindennek és bátran kérdez… éppen ezért nagyon hiányzik, hogy erről tanítsák őket az iskolában.” Szóval sok jó oldala van annak, ahol tartanak, de erős bizonytalanság és sérülékenység is jellemző rájuk és gyakran már egy pici dologtól is ki tudnak billenni az egyensúlyukból.
A szülői generáció felelőssége
A mostani szülők generációja igyekszik nem elkövetni mindazt, amit az ő szüleik rosszul csináltak. Sokat tanultak a hibáikból és sokkal jobban csinálják már. De a kommunikációban még sokat kellene fejlődnünk. Nem figyelünk eléggé ennek fontosságára, nem látjuk át, hogy a félmondatok és a félszavak gyakran bizalomvesztést okozhatnak a gyerekekben. A rossz kommunikáció pedig sok problémát tud okozni.
„A gyerekek – és még a kamaszok is ide tartoznak – világképe jelen idejű: azt gondolják, hogy ami most van, az van mindig. Ha mond valamit a szülő, azt ők gyakran örökérvényű kijelentésnek tekintik. Felnőttként már van egy tudásunk arról, hogy az idő változást hoz, de nekik még kevés tapasztalatuk van arra nézve, hogy holnap is lesz nap, és minden elmúlik egyszer. A világ nagyon sok bizonytalan helyzetet teremt, bár béke van és nincsenek nagyon szélsőséges dolgok, de a jövőt most nehezebb elképzelni. Nagyon odafigyelnek a klímaválságra, és ezért ezért van bennük harag a szülői generáció felé, és gyakran reménytelenség is” És ez megint visszakapcsolódik oda, hogy ha semmit nem tudok befolyásolni, akkor visszafordulok a saját testemhez, mert a felett legalább én rendelkezem, azt megváltoztathatom, akár gyötörhetem.
Önsértés és a családi abúzusok hatása a testképre
„Már nem is csodálkozom azon, ha beszélgetek egy gyerekekkel és kiderül, hogy vagdossa magát. Megkockáztatom, hogy középiskolában minden osztályban minimum két-három gyerek van, aki valahogy bántja magát. Még a legnépszerűbb, legjobb hátterű családból származó gyerek is, aki esetleg érzékenyebb az átlagnál. Erről sajnos a social media is nagyon tehet… Mi felnőttek csak kullogunk utána, esélyünk nincs elébe menni azoknak a dolgoknak, amik ott történnek.” – mondja Borbáth Katalin szakpszichológus.
A – médiából ismert – szélsőséges bántalmazásos eseteknél az a probléma, hogy bántalmazók, általában felnőttek, -akár családtagok- visszaélései miatt arra tanulnak rá a gyerekek, hogy a testük nem az övék és azzal más is rendelkezhet, akár bánthatja.
Ezért fontos már korán megtanítanunk a gyerekeket a saját testük feletti rendelkezésre. Vegyük például „csak” azt a helyzetet, amikor az óvodás kisgyerek nem akar puszit adni valamelyik rokonnak például, a szülő meg erőlteti. „Nagyon fontos lenne ebben a kérdésben is a szülőknek még tudatosabbá válni, és megérteni, hogy a gyereket arra is neveljük, hogy kinek mit enged meg, hol vannak a testi határai. Ha a szülő arra kényszeríti a gyereket, hogy adjon puszit valakinek, akinek nem akar, akkor a gyereknek a saját testi érzései és érzelmei ellen kell tennie. Miközben ő érzi jól, hogy mit szeretne és ő kellene, hogy legyen az, aki rendelkezhet a teste felett. Ha nem akar puszit adni, akkor ne adjon. Ebből tanulja meg a későbbiekre nézve, hogy a teste az övé és senki másé.”
Vetkőzzük le a régi mintákat!
A megfelelő szülői attitűd a kamaszok egészsége testképének védelmében is a tudatosság. Minden nevelési beidegződést meg kell kérdőjelezni, és szülőként mindig feltenni magunknak a kérdést, hogy „tényleg kell ez?”, vagy „tényleg ezt kellene tennem?”. Szülőként gyakran azt gondoljuk, hogy jól elbeszélgettünk a gyerekkel, de ha megkérdeznénk a gyereket, akkor ő valószínűleg azt mondaná, hogy fogalma sincs, mert két perc után kikapcsolt. Mert mi sem figyelünk oda arra, amit a gyerek mond. Nem meghallgatjuk, hanem csak elmondjuk a saját mondókánkat.
„Hallgatni kell a gyereket és odafigyelni a visszajelzéseire. Egy nem beidomított gyerek mindig ad visszajelzéseket, ezeket csak észre kell venni. De sokszor nagyon nehezen fogjuk fel, hogy amit én érzékelek a világból, azt átviszem a gyerekemre, mintha ő is úgy érzékelné. Pedig egyáltalán nem. Ezért kell figyelni, mert a gyerek a visszajelzésével segít nevelni önmagát. Nem baj, ha a szülő elkövet hibákat, mert az elég jó szülő is jó szülő. Szóval a legfontosabb, hogy beszélgessünk velük és ez a beszélgetés legyen mindig kölcsönös. Lehet, hogy a legalkalmatlanabb pillanatban akarja elmondani, de akkor prioritást kell élveznie. Nehéz ügy, de lehet elég jól csinálni.”
Nemiség és a kamaszok
Ahogy a testüket sem fogadják el egy örök és állandó létezőként, hasonlóan gondolkoznak a nemiséggel kapcsolatban is: nagyon nyitottak és nem fogadják el eleve elrendeltnek. Keresik az identitásukat, ami a szülői generáció számára nagyon ijesztő lehet, mert „a mi időnkben” minden tabutéma volt ezzel kapcsolatban. „Érdekes figyelni, hogy a mai kamaszok számára a testet, mint biológiai adottságot nem tekintik feltétlen determináló jegynek. Sokkal inkább úgy gondolják, hogy ők döntik el, hogy mit és hogyan lehet változtatni, mert ugye a világot nem tudják.”
Azt viszont jó tudni, hogy a tinédzserek számára a szülő véleménye csak egy vélemény a rengeteg közül. Már nem úgy van, mint régen, hogy a gyerek csak abból tájékozódik, amit a szülő mond. Jó esetben, ha jó a szülő-gyerek kapcsolat, akkor ez egy jó adalék lehet és az egyik legfontosabb véleményformáló, de semmiképp nem az egyetlen.
Ha tetszett, itt további érdekes olvasnivalót találsz:
