Bárhol, bárkivel megesik, hogy egyesek úgy gondolják, joguk van beleütni az orrukat valamibe, amibe nem kéne.
Miért viselkedünk úgy, mintha jogunk lenne megmondani bárkinek, hogy neki mi a jó és mi a rossz? Miért folyunk bele állandóan mások életébe? Talán ez az egyik leggusztustalanabb, legmérgezőbb és legbosszantóbb szokása az embereknek…
Panaszkodni vagy rossz érzést kelteni másokban döntéseik miatt, nem jó fej dolog. Vannak, akik azért teszik, mert „segíteni” akarnak. Általában ez a családtagokra és a barátokra igaz. Látják, hogy nehéz időszakon megyünk keresztül, és mivel szeretnek minket és törődnek velünk, felajánlják a „segítségüket”. Mert végül is bármit megtennének, hogy jobban érezzük magunkat. Így adnak egy tanácsot. De közben elfelejtik, hogy van egy határ, amit nem kéne átlépni.
A gyereknevelés az egyik olyan terület, amelyet mindenki a legjobban tud és amelybe feltétlenül bele kell szólnia. Amikor az ember még kezdő szülő és először szembesül egy sor új helyzettel, akkor tényleg jól jön egy bölcs és adott esetben életmentő nagyszülői segítség. És az igazság az, hogy mindannyian szívesen fogadjuk a segítséget és … amíg át nem megy okoskodásba.
Mert egy dolog segítő kezet nyújtani, de mi van, ha köszönöm, nem kérem? Ilyenkor jön a duzzogás, majd, hogy „én megmondtam”. De nem kértem, hogy mondja meg, nem kértem tanácsot és ötleteket, mindössze azt szerettem volna, hogy támogassanak, mellettem álljanak és szurkoljanak. Kár, hogy olyan sokszor elfelejtjük, hogy az én életem az én döntésem.
Aztán vannak, akik azért avatkoznak bele mások életébe, mert a saját életüket nyomorúságosnak érzik. És mert élvezik a drámát. Akarom mondani, nem csak élvezik, hanem egyenesen keresik is. Fogadok, hogy sokan ismerünk ilyen embereket.
Azoknak az embereknek, akik előszeretettel ütik bele orrukat mások életébe, szükségük van rá, hogy mindenben hibát találjanak, hogy minden nap elegendő mennyiségű problémáról értesüljenek vagy ideális esetben szemtanúi legyenek mások küzdelmeinek. Ők ettől érzik jobban magukat. Valószínűleg nincs életük, nincs önbizalmuk, állandóan bizonytalanok és félelemben élik le az életüket. Csak úgy tudják kárpótolni magukat, ha mások életébe beleszólnak. Ha pletykákat terjesztenek, ha rosszindulatú megjegyzéseket tesznek. Ha valaki boldogabb náluk, az fenyegetést jelent. Elbizonytalanodnak és jön az irigység és a gyűlölködés. De ha valaki végre ugyanúgy szenved, mint ők, megkönnyebbülést éreznek. A tudat, hogy nem ők az egyetlen nyomorult ember, azonnal feldobja a hangulatukat.
Sajnos a világ tele van érzelmi piócákkal. Emberek, akik azért léteznek, hogy beavatkozzanak mások életébe, és örömüket leljék mások nyomorúságában. Képzeljük csak el, milyen lenne ez a világ, ha nem avatkoznánk be mások dolgába, akár néhány órára is. Ha nem osztogatnánk kéretlenül a tanácsokat, ha nem ítélkeznénk… Tényleg olyan nehéz elképzelni, hogy milyen lenne az életünk, ha többé nem foglalkoznánk azzal, hogy mások mit tesznek, mit gondolnak vagy mit akarnak? Fordítsuk ezt az időt és energiát inkább a saját dolgainkra. Hátha fejlődünk és ahelyett, hogy mások életét nehezítenénk meg, a sajátunkat vinnénk előrébb és tennénk boldogabbá.
