A manó mitikus lény, amely a germán és szláv mitológiában tűnik fel elsőnek. Egy népmese által alkotott figura, ami gyorsan elterjedt. A mesékben alacsony, de rendkívül erős, okos, olykor rosszindulatú alak. Azonban nem olyan félelmetes, inkább tréfás, bohókás cimborája a főhősöknek. Lakóhelye általában az erdő mélye, de ahány mese, annyiféle környezetben található meg. A manóknak több fajtájuk is akad, de leginkább olyan apró lények, melyek segítenek egy mesebeli főhősnek megoldani a nehézségeket. Mint apró csatlós, kissé ügyefogyott, kedves lény, általában sutaságukkal sikerül áthidalniuk az eléjük kerülő problémákat. Akadnak olyanok is köztük, akik varázsképességekkel is rendelkeznek, jellemzően nem túlzó, csak egyszerűbb varázslények. Az magyar hiedelemvilágnak nem igazán része.
A tél szürke egyhangúságában semmi sem áraszt olyan vidám karácsonyi hangulatot, mint néhány bájos kis mikulás-manó. Színes, mosolygós figuráival a dán otthonokban a 
karácsony elmaradhatatlan része. A lakás különböző pontjain elhelyezett mókás, kedves figurák emelik az ünnep hangulatát, és vidámságot csempésznek a lakás minden szegletébe. A karácsonyi manó nagy szerepet tölt be a ház és az udvar dekorálásában. Évről évre egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek az álló és lógólábú manók a családok körében.
A magyar mesevilágban nem terjedtek el annyira, viszont számos mondás alakult ki a kis sipkás lények tulajdonságaira alapozva.
A kevély szegényt a manó is csodálva nézi.
Csak egy mostoha volt jó, azt is elvitte a manó.
Hurcolja a manó a cserfák tetején. (Vesztét keresi.)
Még akkor a manó is gatyában járt.
Mi a manó!
Szegénynek ajtaját nem őrzi a manó.
Tudja a manó, hová lett.
Vén bába, manó ördögnek hadnagya.
Vigye a manó!
Manó tudja!
A manóba!
