Mindig lenyűgöztek az óriási, emberfeletti sportteljesítmények, mert ezek megmutatják, hogy az emberi teljesítőképességnek egyszerűen nincs határa, bármire képesek vagyunk. Lehet, hogy nem mindenki… de azért van egy-két kivételes ember, akik inspirációt és reményt adnak, mint Maráz Zsuzsa, ultrafutó.
Négyszeres UltraBalaton, kétszeres Spartathlon győztes, háromszor volt az év magyar futója, és most élete legnagyobb kihívását is sikeresen teljesítette: 2021. novemberében a görögországi Pheidippides Run versenyen a négyszázkilencven kilométeres versenyt egyedüli nőként, ráadásul egy fantasztikus pályacsúccsal futotta végig. Ahogy minden hétköznap, ma is egy félmaratont fut majd, de előtte a kedvemért eljött egy esztergomi cukrászdába, ahol végül annyira belefeledkezünk a beszélgetésbe, hogy majdnem az aznapi edzése is veszélybe került az időközben gyülekező esőfelhők miatt.
– Hogyan kezdődött a kapcsolatod a futással?
– Harmincéves voltam, amikor szülés után három évvel még rajtam maradt néhány kiló. Nem volt vészes, de nekem nagyon furcsa volt és meglepett, mert mindig vékony voltam. Diétázni nem akartam, úgy gondoltam, inkább sporttal szeretnék fogyni. 2000-ben egy áprilisi napon kinéztem az ablakon és megláttam, hogy valaki fut a házunkkal szemközti sportpályán. Ekkor jött a gondolat, hogy én is futni fogok.
Felkaptam egy sima sportcipőt és a halványlila susogós szabadidőnadrágom, és lementem futni. Minden nap tíz kört futottam, ami négy km volt. Hat hete futottam, amikor észrevettem, hogy leadtam a plusz kilókat. Ha a férjem időben hazaért a munkából, akkor volt, aki vigyázott a lányomra, de ha nem, akkor levittem őt is a pályára; vittünk mindenféle játékokat és amíg én futottam, ő a fűben játszott. Aztán ahogy telt-múlt az idő egyre több anyuka csatlakozott hozzám a gyerekeikkel, és a végén a pálya szélén játszottak a gyerekek, mi meg futottunk. Aztán már esőben is lementünk…. nagyon klassz társaság voltunk. Szép időszak volt.
– Hogyan lett a négy kilométerből négyszázkilencven (!) kilométer?
– Negyvenéves koromig egyáltalán nem mentem versenyre, sőt, versenyezni sem akartam. Nagyon meg voltam elégedve a saját kis futásaimmal. Aztán elköltöztünk Németországba és kiszakadtam a focipályás futásból, és megismertem a terepfutást. Egy erdőszéli kis faluban laktunk, mi voltunk az utolsó ház, úgyhogy kiléptem a házból és máris ott volt az erdő. Eleinte itt is csak négy kilométereket futottam, aztán egyre messzebbre akartam eljutni és gyorsan 10 km lett belőle.
– Mi adta aztán a motivációt, hogy versenyen akarsz indulni?
– Amikor ideköltöztem Esztergomba láttam, hogy mások is futnak. Jött a tél, sötétedett… aztán egyik nap odamentem az álldogáló kis futócsapathoz, és megkérdeztem, futhatok-e velük. Ők voltak az Esztergomi Futóművek, és onnantól velük futottam. Viszont ők már félmaratonokat, maratonokat futottak, versenyeztek… engem is hívtak, hogy menjek velük. Én meg mondtam, „á, még erre nem állok készen”. De nagyon jó volt hallgatni a sztorijaikat.
Amikor negyven lettem, a szülinapomon sok mindent átgondoltam és arra jutottam, hogy azért negyvenéves koromra egy maratont azért kéne futnom. Gondoltam, később már úgyse fogok tudni, mert öreg leszek és egyébként sincs semmi a maraton után. (nevet – szerk.) Úgyhogy végül beneveztem, és 2011. október 7-én én is elindultam a Spar Budapest maratonon. Hatalmas élmény volt a verseny és felkészülés is. Hozzáteszem azóta is ez a legszebb maratoni élmények, mert itt még elvárás nélkül futottam, a következőkön már mindig javítani akartam az időt. Két év alatt sikerült jócskán lefaragnom belőle: az első 3 óra 43 perc volt, két év múlva pedig már csak három óra nyolc perc. Ekkor, 2013-ban viszont már ultrafutó voltam.
– Hogyan készülsz egy ilyen extrém hosszú versenyre?
– Egy félmaratont minden nap lefutok, hétvégén hosszabbakat is. A Spartathlon 250 km, de ez hiába több nem tudok máshogy készülni, mert ilyen hosszú távra nem tudsz hetente még többet futni Nem lehet 100 km-es edzéseket csinálni, az már inkább elvenne, mint többletet adna.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
– Közel 68 órán keresztül futottál. Mennyire fáradsz el közben?
– Az volt a cél, hogy olyan tempóval induljak el, hogy minél tovább bírjam és ne fáradjak el. Nyilván, amikor már egy egész napja fut az ember, akkor bármilyen sebességgel fut, mindenképp elfárad, hiszen van egy élettani fáradtság. Ezért egy nagyon könnyű tempóval akartam futni, ami nálam hat perc körüli kilométereket jelent. Ezzel indultam el Athénból, és bár nehéz volt tartani, nagyon figyeltem az órámat, nehogy alá menjek. Estig tényleg ragyogóan is éreztem magam, 195 kilométernél éreztem, hogy a gyomrom nem az igazi, és akkor már álmos is voltam, de fizikailag más bajom nem volt.
Viszont azt éreztem, hogy inkább kifekszek egy picit aludni az autóba, hátha közben a gyomrom is megnyugszik. Aludtam majdnem egy órát, ami teljesen felfrissített. Korábban még egyik versenyemen sem csináltam ilyet, úgyhogy nagyon csodálkoztam, hogy ennyi energiát adott. De nyilván itt más volt a cél, mint egy 250 km-es versenyen. Most három napban gondolkodtam és tudtam, hogy valamikor pihenni kell majd. Úgyhogy négy részletben összesen három órát aludtam.
– Mennyiben igényel más hozzáállást egy ennyire extrém táv, mint mondjuk egy rövidebb 250 kilométeres Spartathlon?
– Ez azért volt nagyon érdekes, mert soha nem futottam még ilyen hosszút. Annyit tudtam, hogy alvás nélkül nem lehet ekkora távot teljesíteni. Azt is tudtam, hogy nagyon oda kell figyelnem a tempóra, mert nem mindegy, hogy az izomzatban mikor indulnak meg a fáradásos folyamatok. Ha csak 250 km-t kell futni, akkor az ember tudja, hogy a végén már csak 50 km van hátra és kiadja magából, ami még benne van, de itt nagyon be kellett osztani az erőt és nem tudtam, hogyan fogok reagálni. Őszintén szólva, nem sejtettem, hogy ez ilyen könnyedén fog menni. Úgy számoltam, hogy annyira ki leszek merülve, hogy gyaloglások is lesznek, hiszen egy 250 -es verseny után bevizesedik a lábunk, és beállnak az ízületek. De annyira jól reagált a testem erre a hosszú távra, hogy nem jelentkeztek ezek a szokásos tünetek. Olyan érdekes, mert eldöntjük a fejünkben, hogy mennyit futunk és annyit tudunk futni.
– A végén sem jöttek a fájdalmak?
– Amikor vége lett és beértünk a hotelbe, lefeküdtem aludni, és csak másnap jöttek a fáradásos tünetek. Napokig tartottak a csontfájdalmak, bevizesedett a lábam… De a verseny közben semmi… pedig rettegtem, ha lefekszem aludni, hogyan fogok tudni tovább futni, ha bevizesedik a bokám és lábam. Mondtam is a végén, hogy erre a versenyre nem fogok visszajönni, mert kizárt, hogy ezt még egyszer ilyen jól meg tudjam csinálni. (nevet -szerk.)
– Voltak előzetes terveid a teljesítésre vonatkozóan?
– Úgy számoltam, hogy 72 óra alatt szeretnék visszaérni és az még mindig egy 2,5 órás pályacsúcs javítás lett volna. De végül 67,54 óra lett. Toldi Petivel az utolsó napot szinte végig együtt futottuk. Nyolcvan kilométer volt hátra, amikor egyszer csak Péter mondta, hogy olyan jól haladunk, hogy 68 órán belül is beérhetünk. Ezt akkor felfogni sem tudtam, bár azt felfogtam, hogy este már hotelben fogunk aludni. Éppen behúztuk 68 óra alá, pedig a végén már nagyon fogyott az erőnk.
– Milyen szakaszokon megy keresztül az ember egy ilyen extrém hosszútáv során?
– A verseny első fele, amikor még nappal futottam, teljes öröm és boldogság volt. 140 km-nél még mindig jól éreztem magam, aztán jöttek az elfáradások, a hegymenet stb. De jó volt bizonyos szakaszokon egyedül megélni a gondolataimat, de aztán az is, amikor társaságot kaptam. A hegyi szakasztól féltem, mert ez más volt, mint a Spartathlonon, de biztonságban éreztem magam, mert ott éppen megint Péterrel futottunk együtt. Ezek segítenek átbillenteni a nehezebb pontokon. De a hangulatomban és a futásaimban is voltak hullámvölgyek. Volt, hogy fáradtabbnak éreztem magam, de olyan soha, hogy ki akartam volna szállni. Nem voltak negatív gondolataim, tartottam magamban a célt, és közben igyekeztem észrevenni a szép dolgokat. Rengeteg kutyával találkoztunk az út során, ami folyamatosan fenntartotta bennem az éberséget.
– Nem félelmetes ilyenkor kóbor kutyákkal találkozni?
– Most mindenhol ott voltak a városok környékén vagy a falu szélén, és nagyon ránk tudtak ijeszteni. Volt olyan, hogy egy széles földúton futottunk, aminek a közepén állt egy hatalmas kutya és ugatott. Ketten közeledtünk felé, kezemben egy isteni finom fonott kaláccsal… A kutya persze ugatott és védte a területét, úgyhogy kénytelen voltam eldobálni neki a kalácsomat, hogy elmenjen az utunkból. Szépen el akartunk osonni, de egy ideig jött utánunk, úgyhogy végül az összes kalácsot oda kellett neki adnom.
– Gyakran előfordulnak ilyen extrém helyzetek?
– Nem, velem igazán extrém még nem történt. Bár egyszer Japánban, nagyon meredek köves úton kellett felmenni, ami már nem volt futható, ezért belegyalogoltam. Éjjel ez nagyon veszélyes, mert belealudhatsz… és én is így jártam. Arra ébredtem, hogy menet közben elaludtam és elestem. Az esés aztán rögtön felébresztett, és nagy adrenalin löketet adott, mert nem csak hogy éjszaka volt, de mellettem egy mély vízelvezető árok húzódott, amibe, ha leestem volna, soha nem találnak meg. Ez az egy ilyen eset volt, amikor elaludtam futás közben. A tested megy, de az agyad elalszik.
– Tervezel még ilyen hosszú távot futni?
– Rájöttem, hogy ez megy nekem a legjobban, úgyhogy szeretnék még hasonló versenyeken indulni. Eddig azt mondtam, hogy soha nem jövök vissza. Amikor beértem a célba azt éreztem, hogy ez egy egyszeri és különleges alkalom, és még egyszer nem fogom tudni megcsinálni. De nyilván meg tudnám csinálni, csak nem biztos, hogy ennyire jól sikerül. Mert ha visszamegyek, akkor már jobb időt szeretnék futni, de lehet, hogy nem sikerülne. Ha nincs mellettem Toldi Péter, akkor lehet, hogy most sem ment volna így. Ez egy fantasztikus közös munka volt.
– Van egy lányod, aki már a húszas éveiben jár. Mennyire inspirálja, amit csinálsz, ő is szokott futni?
– Tulajdonképpen ebbe nőtt bele, és nem is emlékszik olyan időszakra, amikor anya nem futott. Soha nem erőltettem nála a futást, teljesen magától kezdett el ő is futni, bár most egy gyulladás miatt hetekre le kellett állnia. Mostanában fogja újrakezdeni, amit már én is nagyon várok. Sokat futunk együtt, de mivel ő ötig dolgozik, én előtte megcsinálom a saját edzésemet, és valamikor délután-este jön a közös edzés. Ez a kettőnk ideje, ilyenkor tudjuk megbeszélni a mindennapi dolgainkat. Elmegyünk egy órára, és közben csak egymásra figyelünk, nincs telefon, nincsenek üzenetek. Nagyon feltöltenek ezek az idők és jó látni, ahogy napról-napra egyre jobban megy neki és egyre erősebb.
– Most már a futás mellett edzőként dolgozol, de nem volt ez mindig így. Hogyan tudtad összeegyeztetni a futást a munkáddal?
– Orvosasszisztensként dolgoztam és nagyon szerettem a munkámat, gyakorlatilag harminc évig csináltam. De aztán a futás egy idő után egyre több elfoglaltságot adott, és már azt éreztem, hogy választanom kell. 2019-ben kezdtem le edzőként dolgozni, eleinte még félállásban, de az nagyon sok volt, úgyhogy végül választanom kellett. Hatalmas váltás volt az életemben, és azt hittem, hogy iszonyatosan fog hiányozni, de végül nem így lett. Nem bántam meg…
– Könnyen hozol ilyen nagy döntéseket?
– Nagyon nehezen. Sokat ülök mindenen, nem vagyok túl spontán ember. Ez a mostani Pheidippides Run volt az, amivel még magamat is megleptem, hogy ilyen gyorsan eldöntöttem. Előfordul, hogy egy évig is gondolkozom egy versenyen, hogy egyáltalán be merjek-e nevezni. Ezt egyébként oda vezetem vissza, hogy még mindig nincs elég önbizalmam, máskülönben nem tanakodnék ennyit és nem ülnék ennyit a dolgokon. Mindig bennem van a kételkedés, hogy képes vagyok-e rá. Mielőtt az első Spartathlonra beneveztem, hosszan hezitáltam, pedig akkor már megvolt az első Ultra Balaton győzelmem női pályacsúccsal. De egész nyáron gondolkodtam, hogy alkalmas lennék-e rá. Végül ősszel eldöntöttem, hogy megyek.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
– Mi jöhet még ezután? Milyen terveid vannak erre az évre?
– Elkezdtem nézegetni hasonló hosszúságú versenyeket, de kevés van. Ami van, az meg keresztben átszeli Svájcot, és ott hatalmas szintkülönbségek vannak. Én meg inkább aszfaltfutó vagyok. Szeretek terepen futni, de nem vagyok alpesi futó, ahol akár 24.000 m szintkülönbség is lehet. Az nagyon sok… Pheidippides-en 6800 m volt. Viszont lesz egy hatnapos verseny Balatonfüreden, amire elmegyek ősszel. Ez egy körözős kilométergyűjtős verseny, az nyer, aki a hatodik napon a legtöbb kilométert gyűjti. Kinéztem magamnak a női világcsúcsot, amit harminc éve állított be egy hölgy: akkor ez 880 km volt. Azóta senki nem döntötte meg a csúcsát, úgyhogy úgy tervezem, hogy én 900 km-t fogok futni hat nap alatt, vagyis napi 150 km-t. De ez nagyon nagy lutri, mert hiába tudok három napig futni, lehet, hogy a negyedik nap begyullad valami, és fel kell adni a versenyt.
– Ki az, aki inspirál?
– Legjobban a tanítványaim meg a környezetemben élők inspirálnak. Van egy 68 éves futótársam, aki testnevelős tanár volt, és a mai napig minden nap két aerobik órát tart és heti kétszer futóedzést, és mindemellett persze ő is fut. Sokszor a tanítványaim inspirálnak. Nem egyszer van olyan, hogy felkelek reggel és már kapom az e-maileket arról, hogy egyikőjük már befejezte az edzését. Amikor azt látom, hogy valaki már hajnali 3.40-kor kint volt edzeni, akkor az nekem is nagyon sokat ad. És mindennap érnek ilyen hatások. Sokszor mondják a tanítványaim, hogy mennyire inspirálom őket, de engem meg ők inspirálnak.
– Simán tíz évet letagadhatnál, miközben 51 éves vagy. Érzed azért a kort?
– Igen (nevet-szerk.) Épp tegnap állapítottam meg, hogy a negyvenes éveim közepén mennyire jó erőben voltam, és még ötvenévesen is így éreztem. Ugyanakkor azt is látom, hogy ötven felett nagyon kell foglalkozni a testünkkel. Csökken az ízületek mozgástartománya, és hiába nem akarjuk elhinni, az ínszalagjaink, az ízületeink rugalmatlanabbak. Amikor sokat ülök, nagyon elmacskásodok, és már nem úgy pattanok fel, mint pár évvel ezelőtt. Úgyhogy minden nap jógázom. Annál jobbat elképzelni se tudok. Bárcsak hamarabb kezdtem volna, akkor talán a sarkantyúm se alakult volna ki! Csak napi harminc perc, és soha nem késő elkezdeni.
– Hogyan változtatott meg a futás az elmúlt húsz évben?
– Sokszor gondolkozom azon, hogy hol lennék, ha nem lennék futó. Bár még mindig nincs elég önbizalmam, a futás nagyon sokat adott. Kaptam egy nagyobb magabiztosságot, pláne azáltal, hogy ultrafutó lettem. Másképp látom a feladatokat is, mint korábban. Régen azt néztem, hogy mit, hogyan nem lehet megcsinálni, most meg azon gondolkozom, hogyan lehet. Mindig egy átlagos gyerek voltam, átlagos képességekkel, semmiben nem akartam nagy célokat elérni. A futás által viszont már merek nagy célokat kitűzni. Bátrabbak váltok, látom a jövőt, és imádok ott lenni a tanítványaimmal a pálya szélén.
Itt további érdekes olvasnivalót találsz:
