Ha már ez az időszak nem az utazásról szól, akkor legalább olvassunk bele a hét Cool embere, Kordos Szabolcs nagyon vicces és szórakoztató, Turista from Hungary című regényébe, amely görbe tükröt tart utazgató honfitársaink elé: milyenek vagyunk és milyen a hírünk a nagyvilágban.
– Zanzibár, Afrika – mondta ki a várva várt szavakat Ági főnöke. Az akkor huszonöt éves lány úgy érezte, megnyílik alatta föld. Felért a szakma csúcsára. Nem holmi Rodosz vagy Tunézia várja, hanem a mesebeli Afrika. Ötcsillagos luxushotel dúsgazdag magyar és német utasokkal, akik fejenként közel egymilliót költöttek arra, hogy a fülledt szigeten töltsék a karácsonyt és a szilvesztert. Szafari bérelt repülővel, saját apartman az óceán partján és exkluzív vendégkör. Itt nagy baj nem lehet, gondolta Ági. De tévedett.
December 24-én reggel az új luxus-üdülőkomplexumban már állt a csúszda, ám a medencékben egy csepp víz sem volt. Az olykor-olykor erőre kapó, lagymatag, sós, nedves szellő ajtók híján szabadon libbent át a szobákon. Az elegáns tányérok, amelyeket az indiai tulajdonos oly nagy műgonddal választott ki, egy vámraktárban porosodtak Dar es-Salaamban. Miközben Ági segített a helyére tolni az átmeneti recepcióspultot, a vagyonos vendégek már kényelmetlenül feszengtek üléseikben a Budapestről, illetve Hamburgból Zanzibár felé tartó repülőgépen. A pályája elején járó, csinos idegenvezető tisztában volt vele, hogy a baj megtörtént, ebből botrány lesz. A legközelebbi kollégák nyolcezer kilométerre vannak tőle, vagyis esélytelen, hogy kap erősítést, elmenekülni nem tud – ez az ostor bizony az ő hátán fog csattanni.
– Szürreális jelenet volt, ahogyan végigkísértem az utasokat a félkész szállodán – emlékezett vissza Ági. – Úgy mutattam be a termeket, a bárt és a medencéket, mintha az égvilágon semmi rendkívüli nem lenne az üdülőkomplexummal. Pedig hát a vak is látta, hogy az épület nincs kész. A Ralph Lauren pólós urak megszűntek urak lenni. Úgy vettek körbe, mint az utcagyerekek, akik verekedni akarnak. Egymást fogták le, amikor valamelyikük előugrott, hogy lekeverjen egy pofont. Kis híján összeverekedtek azok, akik a védelmemre keltek, és azok, akik a legszívesebben hazáig pofoztak volna. Első számú céltábla lettem, a gyűlölt iroda egy személyben. A németek vetkőztek ki a leginkább önmagukból. Azt üvöltötték: rohadt magyar, átvertél bennünket, menjél haza Pick szalámit zabálni! Ilyenkor persze magyar voltam. Ha valami balul sült el, rögtön lemagyaroztak, pedig akcentus nélkül beszélem a nyelvüket. Azért a magyarokat sem kellett félteni. Az egyikük – mint később megtudtam, jól menő vidéki fogorvos – elém penderült, és közvetlen közelről leköpött. Hogy tud egy középkorú, értelmiségi férfi odáig süllyedni, hogy leköp egy nőt? Az volt életem legszörnyűbb karácsonya.
A vendégek lassan elfogadták, hogy csak két hét múlva jön értük a repülő, és addig ilyen körülmények között kell jól érezniük magukat, az iroda pedig majd a hazaérkezésük után tárgyalja meg velük a kártérítés összegét. Visszavonultak hát pihenni az ajtó nélküli szobáikba. De Ági megpróbáltatásai még nem értek véget. Ugyanis amikor eljött a délutáni koktél ideje, eggyel kevesebben jelentek meg a bárban. Az egyik családban az idősödő apa trombózist kapott, és nem ébredt fel többé.
– Be kellett mennem, hogy megnézzem. Valóban elszállt belőle az élet. Harminchét fokos hőség tombolt, azonnal el kellett szállíttatni a testét. Miközben néhányan még mindig követtek és ócsároltak, telefonon próbáltam halottszállítókat találni. A család szerencsére viszonylag nyugodtan fogadta a tragédiát. Azt mondták, maradnak, mert a papa is azt akarná.
Vacsorára már mindenki túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy fenyegetőzzön. Németország felső középosztálya és Magyarország gazdasági krémje az üres étteremben gyűlt össze, ahova az előtérből vittek néhány széket. Mivel tányérok sem voltak, Ági kitalálta, hogy leszedeti a falakról a tükröket, és azokon tálalják fel a fogásokat. Az osztrák séf ontotta a konyhából a jobbnál jobb ínyencségeket, de a két napja ott dolgozó személyzet nem volt a helyzet magaslatán. Őket a közeli sárkunyhókból verbuválták – honnan is tudták volna, mi a különbség az almás pite és a Wellington-bélszín között? Felkaptak, amit láttak, és vitték az asztalokhoz. Előétel helyett a desszertet, desszert helyett a főételt. Az azonban nekik is feltűnt, és furcsállották, hogy kristálytükrön szolgálják fel a vacsorát. „Ez egy európai szokás” – hárította el a kérdéseiket Ági. Álomszép helyen időztek, volt fedél a fejük felett, a séf parádésat alkotott. De a hangulat továbbra is nyomott volt, a rosszkedv megmaradt. Ági tapasztalatból tudta, hogy a vakáció olyan, amilyenné varázsolja az ember. A nehézségeket kár túlpörögni, és az utasoknak is felesleges Skype-on ügyvédet riasztaniuk, politikai kapcsolatokkal és ukrán verőemberekkel fenyegetőzniük. Egy ilyen VIP-csoport esetében az iroda úgyis fizet, mint a katonatiszt. De ahogy Ági végignézett a tükröket szorongató, vert seregen, hirtelen elfogta a nevetés. Ott fuldoklott könnyező szemmel az ötcsillagos, félkész hotelóriás éttermében, és arra gondolt, ha ezt túléli, már semmi sem lehet túl nehéz. Pedig a Zanzibárig vezető út sem volt éppen kalandoktól mentes!
Mi lehet a turizmus jövője? Olvasd el az alábbi cikkünket!
