A színész hihetetlen népszerűségre tett szert a Drága Örökösök című sorozat főszereplőjeként, Szappanos Tibor karakterében. Sokan most ismerték és szerették meg e családi történtben nyújtott fergeteges alakításáért, pedig már 30 éve áll színpadon, és több filmes produkcióban is szerepelt.
Csak két hét hiányzott a sorozat harmadik évadjának befejezéséig, amikor a koronavírus miatt leállt a forgatás. Hogyan érintett a váratlan vakáció?
– Meglepődtem, hogy ekkora járvány kerekedett, de mivel az elején jártunk, azon kevesek közé tartoztam, akik azt mondták, hogy a maradék két hetet gyorsan „toljuk le”. Ez március 10-e körül volt, és július közepe lett, amikor újra tudtunk forgatni, négy hónap elteltével. Július végén fejeztük be az utolsó évadot, amit ősszel kezd majd vetíteni az RTL Klub.
Tele voltál tervekkel, amikre a folyamatos forgatás alatt nem jutott időd. Most hogy állnak ezek?
– Egy tv-film pályázatra adtam be végre egy bővített szinopszist, ugyanis szerintem a tévében hiánycikk van vígjátékokból. Méltósággal vettem tudomásul, hogy nem kellett. Pedig egy jó komédia, korábban a Pesti Magyar Színházban rendeztem, Háy János: Utánképzés ittas vezetőknek címmel. Olyan emberekről szól, akiknek ittas vezetésért elvették a jogosítványát. Ezenkívül beadtam egy másik filmtervet is, melyet saját színdarabomból, az Opiumkeringőből írtam, arra még nem kaptam választ.
Hogyan viseled a visszautasításokat?
– Bennem nagyon furcsán működnek ezek: egyszer csak elkezdek haragudni az anyagra, elkezdem eltolni magamtól, szóba sem akarok állni vele, mélyre süllyesztem, nagy ívben elkerülöm. Felteszem magamnak a kérdést, hogy biztos ezt akarom-e?
Úgy tudom, egy régi álmodat viszont sikerült megvalósítanod, könyvet írtál.
– Igen, belevágtam egy olyan dologba, amit 25 éve tologatok magam előtt. Nagy kedvencem az Utagava Hirosige japán festő által készített 53 darabos metszetsorozat. Amikor először találkoztam ezekkel a képekkel, annyira megihlettek, hogy elhatároztam, egy nap regényt írok a hangulatukból. Mindig előbukkant ez a gondolatom, valameddig el is jutottam, anyagokat gyűjtögettem, aztán elsikkadt. Most itt volt előttem a lehetőség. Ötvenhárom postaállomás címmel lassan megszületik belőle a 200 oldalasra tervezett könyvem, aminek már a 2/3-ánál tartok. Szinte olyan, mit egy útikönyv, általa a 13. századi Japánban tettem utazást, egy olyan útvonalon, ami a mai napig létezik: Edot, a mai Tokiót köti össze Kyotóval. Nemcsak megírtam, de én fogok hozzá rajzolni 53 ,,japán” képet, úgy, mintha a regényben szereplő festő képei lennének. Jól rajzolok, festő akartam lenni, a rajzolás és festés mindig az életem része volt. Ezzel a művel egy teljesen másik oldalamat akarom megmutatni, aki ismer, azt biztos érdekli, hogy mit hozok ki belőle.
Ennyire szereted a japán kultúrát?
– Kamaszkorom óta érdekel a japán élet egyszerűsége és letisztultsága, ami alaposan megfogott. A saját életemben is ezt követem, szeretem, ha ilyen egyszerű és tiszta dolgok vesznek körül. Nagyon fiatalon elkezdtem jógázni, teljes mértékben átvettem és használom a buddhizmus „zen” néven ismerttét vált ágát. Megtapasztaltam, hogy ez milyen okos és nemes gondolkodásmód, és sok mindent felhasználok belőle az életemben. De nem vagyok buddhista, ahhoz másképpen kellene élnem.
Korábban beszéltél róla, hogy reggeltől estig forgatsz, keveset pihensz. Tényleg kizárólag munkával töltötted az elmúlt hónapokat? Klasszikus vakációra nem utaztál el, ha már így alakult?
– Sokat aludtam, komoly hiányom volt ebből, korábban napi 4 órákat tudtam csak pihenni. Rengeteget olvastam, faltam a könyveket, filmeket. Féltem, ha elutazom a tengerpartra, akkor hazatérve karantén vár, ezt nem engedhettem meg magamnak. Most, hogy befejeztük a forgatást, már nem lehet könnyen nekiindulni. Pedig imádok utazni, szeretek a tenger mellett napozni, úszni. Két évvel ezelőtt láttam utoljára a tengert, még kimondani is rossz.
Amióta esténként felbukkansz a képernyőn, többen kíváncsiak rád? Korábban elárultad, hogy még a szomszédod sem tudta, mivel foglalkozol, amíg meg nem kaptad a szerepet.
– Igen. Amikor az ember elmegy az orvoshoz, hiába ül maszkban a rendelőben, akkor is felismerik, pedig félig el van takarva az arca. Amikor Szarvason játszottuk a kétszemélyes szerelmi történetet, a Love.hu című előadást, a sorozatban a Stefi lányomat alakító Kiss Anna Laurával, érezni lehetett, amikor bementem a színpadra, hogy Tibi bácsira kíváncsiak. Tudom, hogy idővel ez lekopik majd rólam, és én, a színész kerülök előtérbe. Most még furcsa, hogy az emberek nem a saját nevemet jegyzik meg, hanem a szerepem nevét, és nem veszik a fáradságot, hogy elolvassák, hogy hívnak a civil életben. Az utcán nem velem, Lengyel Ferenccel, hanem Tibi bá-val találkoznak, és azt várják, hogy úgy válaszoljak és forduljak vissza, mint a sorozatbeli karakterem. Nem vagyok hiú ember, hallgatok a Tibire is, amikor utánam kiabálnak vagy kiszólnak a kocsiból. Ilyenkor integetek, hogy igen, jól látták, én vagyok az. Ez is benne van a pakliban.
Mindent elértél, amire vágytál?
– Mindig is megdolgoztam azért, hogy elérjem, amit szeretnék. Ha az ember színészként nem a valódi szépirodalmat beszéli, nem olyan feladatokat kap, nem olyan szerepeket játszik, amire vágyik, akkor kompenzálnia kell. Akkor jön az, hogy írok egy darabot, vagy regényt, színházi előadásokat rendezek. Tudom, hogy az irodalommal, művészettel kell foglalkozom. Vonz a mélyebb, nehezebb műfaj is, ha nincs, akkor keresem és megtalálom ezeket. Fontos számomra, hogy gondolatokat tudjak átadni, gondolkozásra késztessek embereket, vagy szeretetet tudjak adni, adott esetben megnevettetni, megríkatni. Ha így van, akkor nagyon sok mindent elértem, azt gondolom.
Fogunk látni kereskedelmi show műsorban?
– Csak jó társaságban tudok bohóc lenni, a képernyőn nem biztos, hogy vállalnék hasonló feladatot. Ha jó barátokkal, ismerősökkel ülök le, és kellőképpen ellazultam, akkor nagyon jókedvű tudok lenni. Pedig nem is iszom alkoholt. Azt viszont pontosan látom, hol az én helyem.
Szerényen élsz, az anyagiak sem motiválnak, hogy elvállalj ilyesmit?
– Az anyagiak csak annyiban érdekelnek, hogy tudjak adni és segíteni a gyerekeimnek, a testvéremnek, vagyis a családomnak. Soha nem volt nagy igényem, ebben is a japán gondolkodást követem.
Két felnőtt lányod van: Adél, a huszonnégy éves rendező, aki szintén a produkcióban dolgozott, és Zita, a grafikus, aki tavaly ment férjhez. A családod mennyire viseli jól a népszerűségedet?
– Nem tudok arról, hogy terhes lenne számukra a népszerűségem, hiszen nem nagyon megyünk együtt sehová. Reggel 5 órakor már jött értem a kocsi, és amikor hazaértem, csak másfél órát tudtam otthon velük tölteni. Utána kinyomtattam a szövegemet, és tanultam éjfélig azt a 30-40 oldalt. A vírusidőszak alatt meg azért nem jártunk össze, mert ők engem féltettek, én meg őket. Ha összejövünk, azzal töltjük az időt, hogy beszélgetünk és főzünk valami finomat. Nekem se időm, se kedvem nincs a városi programokhoz, nemigen szeretek kimozdulni otthonról. Ezt meg lehet érteni, mert az életem úgy zajlik, hogy minden percben 50-100 ember van körülöttem, ha a stábot és a kollégákat is beleértjük. Jólesik néha egyedül lenni, és ilyenkor a mérleg nyelve helyrebillen.
Vágysz vissza képernyőre? Hiányzik a napi hajtás?
– Nagyon szeretek forgatni, hisz az izgalmas és jó dolog. Természetesen vágyom rá, és várom is az új feladatokat. Kíváncsi vagyok, milyen a kínálat, van-e olyan, ami érdekel és felcsigáz. Jó lenne, ha az ember találkozna ilyen feladattal.
Végleg elköszöntél Tibi bácsitól, aki a népszerűséget hozta el neked?
– Amikor korábban beharangozták a befejezést, szomorú voltam, mert azt gondoltam, hogy ezt a szerepet hosszú ideig fogom játszani. De végül is beláttam, ez nem teleregény, hanem egy telenovella. A végtelenségig nem lehet nyújtani a történetet, mert elunják az emberek. Lassan–lassan hozzászoktam a gondolathoz, hogy a végére értünk. Az életemben több szerep is volt, ami a szívemhez nőtt, mert sokáig játszottam. Megtanultam, ha eljön az ideje, akkor gyorsan kell befejezni, nem szabad szomorkodni, lógatni az orrunkat, hordozni a fájdalmat azért, mert valami befejeződött. Ilyenkor gyorsan körülnézek, hogy mi lesz holnap? Mit fogok csinálni, mi az új feladat? Egy búcsúzás után már kizárólag ezzel foglalkozom.
Szerettél volna többet színházban játszani. Most a sorozat végével lesz rá lehetőséged?
– Még a forgatás alatt, februárban színpadra állítottam a Love.hu-t. Én rendeztem, és én játszom a főszerepet, ebben ki tudtam élni ezt a vágyamat. A nyáron három szabadtéri előadásunk volt, szeptember közepétől pedig újból a Hatszín Teátrumban fogjuk játszani, ahol bemutattuk.
