Sándor Anikó újságíró, író, életvezetési tanácsadó. Írásai a nők és a férfiak legbelső világát mutatják meg: dilemmákat, félelmeket, sajgó fájdalmakat, kétségeket, felismeréseket és vízválasztó eseményeket is. Legújabb regényében négy nő és egy férfi kerül kényszerből közelebb egymáshoz, s mi mindegyikük sorsát megismerhetjük. Közben mi magunk is felismeréseket tehetünk saját életünkkel kapcsolatban.
A covid alatti pandémia, bezártság ihlette az Összezárva című regényedet, melyben öt magányos lélek kerül közel egymáshoz. Honnan jött az alapötlet?
Minden regényemnek van valóságalapja. Hallok valakitől egy történetet, vagy akár csak egy történetfoszlányt, ami nem megy ki a fejemből, és elkezdem továbbgondolni. Az új regényem megírása is így kezdődött. Olyannyira létező személyekre épülnek ezek a sztorik, amit jól jellemez, hogy legutóbb, amikor egy barátom azt mondta: „Érdekes fazon ez a Hámori Tamás.“ én kapásból azt kérdeztem: „Ki az a Hámori Tamás?“ „Az új regényed főhőse!“- felelte, és nagyon nevettünk, mert ki hallott már ilyet, hogy pár héttel a könyv megjelenése után a szerző nem emlékszik a karaktere nevére! Most elárulom, mi volt az oka. Miközben írom a történetet, a szövegben mindig azon a valódi néven nevezem a szereplőt, akiről mintázom a figurát. Nekem úgy könnyebb, mert a neve alapján szinte hallom a hangját, látom őt magam előtt, nem kell azon gondolkodnom, vajon most viselkedne a hősöm. Aztán amikor kész a teljes szöveg, egyszerűen pár gombnyomással az összes helyen kicserélem a valódi nevet egy kitalált fantázianévre. Ami nekem aztán később nem sokat mond, így néha ki is megy a fejemből.
Tamás, az ötvenes, egyedülálló nőfaló kénytelen szembenézni olyasmikkel, amikkel eddig nem. Belelátunk a gondolataiba. Hogyhogy a férfiperspektívát választottad?
Ez a történet jött éppen szembe velem, és arra gondoltam, sokan vagyunk, akik szívesen belehallgatnának néha egy ilyen sikeres, szoknyabolond férfi gondolataiba. Vajon tényleg annyira könnyű számára minden? Vajon mindig élvezi, hogy nem nagyon kell megdolgoznia semmiért és senkiért? Tényleg olyan felszínes, amilyennek látszik, vagy gondolkodik néha mások fejével is?
A regény szereplőinek sorsa komoly témák felé is megnyitja a kaput. Van köztük bántalmazott is. Fontosnak tartottad beszélni, írni erről?
Mindig fontosnak gondolom a sokféleséget, azt, hogy mindenki találjon olyasmit is a történeteimben, amivel azonosulni tud, és olyat is, amit soha nem élt át. Sokfélék vagyunk, a történetünk is sokféle, van, amit elképzelni sem tudunk, mert nem volt benne részünk soha. Ha részleteiben megismerjük mások életútját, egy csomó minden sokkal érthetőbbé válik, és segít az előítéletek lebontásában, abban, hogy sokkal toleránsabbak legyünk egymással.
A szereplők közül többen érzik úgy, hogy elhibázták az életüket. Ezt a szorongást a pandémia még inkább megerősítette. Ezt te is tapasztaltad ismerősökön?
Persze, meg hát magamon is. Sokaknak talán sosem volt még annyi idejük magukkal, a belső világukkal foglalkozni, mint a pandémia alatt, hiszen be voltunk zárva, ha akartunk, ha nem, le kellett lassulni. Az ember ilyenkor előhuzigál a nagy hátizsák aljából sok olyasmit, amire iszonyúan sokat rápakolt már az idő, és kibontogatja újra. Hogy is volt ez? Jó, hogy így volt, vagy jobb lett volna másképp történik? Na meg az is tanulságos volt, ahogyan elkezdtünk vágyakozni olyasmik után, amik addig természetes velejárói voltak az életünknek, és réges régen elfelejtettük értékelni, örülni neki. Úgy voltunk velük, hogy az nekünk jár. Aztán az élet egy nagy fityiszt mutatott. Tudod, mi jár neked? Majd én megmutatom! Az emberi kapcsolatok például. Pár hét után már azzal is boldogan kávéztunk volna, akit azelőtt mindig leráztunk. Nincs idő, majd jövő héten, jövő hónapban. Vagy soha.
A regényhősök milyen nagy felismeréseket tettek?
Az Összezárva hősei ugyanezeken a folyamatokon mentek végig. A főhős, aki eleinte a háta közepére sem kívánja a négy nőt, akikre más körülmények között egy órát sem szánt volna, nemhogy hónapokat, most kénytelenné vált elfogadni a társaságukat, mert vagy ők, vagy senki. Nagy felismerés volt számára, hogy a mindig zajos, izgalmas élete egy pillanat alatt megszűnt létezni, amikor semmi mást nem tudott volna már felkínálni, csak a puszta jelenlétét, a pazar díszletek nélkül. A helyzet tükröt tartott elé, amelyben meglátta a kicsiségén és esendőségén túl a saját előítéletességét is, ami nagy változásokat indított el az életében.
Te magad már megtapasztalhattad, hogy milyen változásokat eredményez az emberben egy lélektisztító zarándokút. Ez a regénybeli bezártság Tamás életében értelmezhető egyfajta lélektisztító élménynek?
Igen, ilyesmi történik vele, de ennél többet nem mondok el róla, nem akarok spoilerezni.
Nemrégiben jelent meg a Férfimesék novellásköteted is. Itt kifejezetten a férfiak szemszögéből látjuk a világot, az identitás kérdéseit. Kaptál visszajelzést férfi olvasóktól?
Kaptam bizony! Az olvasóim többsége ugyan nő, de rendre jutnak el hozzám hírek arról, hogyan lapoz bele a férj a felesége olvasmányaiba, és aztán hogyan nem tudja letenni. Van egy visszatérő üzenettípus, amit szinte mindig férfiak küldenek nekem, és amiben arról írnak, hogy nagyon régen olvastak végig egy könyvet, mert nincs rá idő, nincs energia, de ezt vagy azt a regényemet egyszerűen nem tudták letenni. Ezeknek mindig külön nagyon örülök, mert amúgy szomorúsággal tölt el a tendencia, hogy egyre kevesebben olvasnak. Minden új érdeklődés, minden új megtért olvasó nagy boldogság nekem.
A Férfimesékről itt olvashatod a cikket: https://bcoolmagazin.hu/ferfimesek-ferfiak-vallanak-titkaikrol/
Hogyan ünnepled a karácsonyt? Van hagyomány, szokás, amit tartasz?
Nálam nincs nagy felhajtás ilyenkor. Huszonnegyedikén mindig a családommal vagyok, aztán általában néhány napon belül elutazom valahová jó messzire. A pandémia óta viszont ez megváltozott, nem is tudom, hogy sajnos-e, vagy szerencsére. Ez már a harmadik év, amikor nem kelek útra sehová. A nagy bezártságban ugyanis begyűjtöttem két kis állatkát magam mellé, egy kutyát és egy cicát, Lujzát és Ilonát, és annyira szeretem őket, hogy nem visz rá a lélek, hogy panzióba adjam bármelyiküket. Pedig nagyon vágyom már újra utazni, de egyelőre az irántuk való felelősségérzetem erősebb. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy fogom megoldani ezt a helyzetet a jövőben…
Készülsz mostanában új történetekkel, vannak témák, amik megírásra várnak?
Igen, már elkezdtem írni az új regényt, ami pont a pandémia hatására átalakult életemről fog szólni. Már megint egy nagy változás, egy új út, ám ezúttal nem Spanyolországba, hanem Budapesttől száz kilométerre egy ici-pici faluba, ahová megérkezve mindig úgy érzem magam, mintha egy másik világba csöppennék. De erről többet majd jövőre!
Készítette: R. Szabó Zsuzsa
A váratlan találkozások élményéről és az írás öröméről is beszélgettem Sándor Anikóval, akivel korábban már egy másik izgalmas anyagot is készítettem, amit itt olvashatsz:
