Dr. Váczi István 25 évet szolgált a rendőrségen, 13 éven át volt rendőrkapitány, ezredesként szerelt le. A Kapitány voltam és a Kapitány voltam 2. könyvében szórakoztató, olykor abszurd, már-már szinte hihetetlennek tűnő esetekről mesél élvezetes stílusban. Humoros történetei közt azért akad megrendítő is. Olyan kulisszatitkokról rántja le a leplet, amit csak a bennfentesek tudhatnak. Vele beszélgettünk hivatástudatról, a rendőrviccek alapjairól, konfliktuskezelésről és emberségről.
Miért választotta ezt a pályát? Mi vonzotta benne? Már gyermekkorában is rendőr szeretett volna lenni?
Dehogy szerettem volna rendőr lenni, eszembe sem jutott, én egy rendes munkát akartam. (nevet) Villamosmérnökként végeztem, és a rendszerváltás táján nem találtam munkát a szakmában. Kiderült, a rendőrség diplomásokat keres, egy év a próbaidő. Gondoltam, miért is ne? Nyomozóként kezdtem és már a második nap „elfelejtettem hazamenni”. Egy orvvadászok és illegális fegyverkereskedők felszámolásával kapcsolatos ügyben két napig mentünk folyamatosan. Akkor éreztem, hogy jó helyen vagyok.
Később elvégeztem a RTF átképzőt, majd a jogi egyetemet, szakvizsgáztam, jó sok elkövetőt elfogtam, egyre több feladatot és kollégát bíztak rám és ezekkel együtt haladtam előre a képzeletbeli ranglétrán. Így lett belőle több mint 25 év és ebből közel 13 évnyi rendőrkapitányi szolgálat.
A könyveiből is kiderül, hogy lehetetlen mindenre előre felkészülni. Volt olyan húzós eset, ami mély nyomot hagyott Önben?
Nagyon nehéz 25 év rendőri szolgálatból egy eseményt kiemelni, hiszen az első könyvben 79, a másodikban 92 sztorit mesélek el, természetesen a humoros részeket. Ha ki kellene emelni valamelyiket, akkor mégis kettő olyat említenék, ami igen elgondolkodtató. Az első könyvben írok egy beteg kislányról, akivel akkor találkoztam, amikor az általam és a párom által kitalált Drog helyett Darts! bűnmegelőzési programmal voltunk egy iskolában. Azóta is többször eszembe jut, amikor azt gondolom, hogy problémáim akadnak, hogy az övéhez képest semmi bajom.
A másik nagyon húzós sztorit egyik könyvemben sem írtam meg, de egy mostanában nagy visszhangot kapott ügy kapcsán többször eszembe jutott. A Kaleta-ügyhöz képest is egy sokkal, de tényleg sokkal durvább esetben én voltam a felderítő és ügyintéző nyomozó. 17 darab bizonyítékként lefoglalt 190 perces VHS videókazettát kellett megnéznem, és jegyzőkönyvben leírni, hogy melyiken pontosan mi látható. Nos, ott nagyon nehezemre esett kihallgatni a gyanúsítottat. Sok minden átfutott a fejemen.
Ehhez a munkához emberismeretre is szükség van. Találkozott olyan bűnelkövetőkkel, akiknél pszichológiai trükköket is be kellett vetni?
Minden embernek van gyenge pontja. A kérdés, hogy ezt ki, mikor találja meg. Nem kell ahhoz sem pszichikai kényszer, sem zsarolás, hogy a kihallgatások során a reális és tényszerű, lehetséges következményeket az ember felvázolja a gyanúsítottnak. Sőt, esetenként megkértem a jelen levő ügyvédet is, hogy cáfolja vagy erősítse meg a védencének azt, amit mondtam. Amit viszont soha nem csináltam, az a hazugság. A bűnözőket sem szabad becsapni, mert az hamar kiderül, onnan senki nem fog azzal a rendőrrel szóba állni.
Márpedig a rendőr egyik, ha nem a legnagyobb fegyvere az információ. Azt pedig azoktól tud szerezni, akik maguk is olyan körökben mozognak.
Elképesztő, hogy hányféle módon és miféle őrültségeket követnek el bűnözők. Melyik volt a legképtelenebbnek tűnő módszer, eset?
Albert Einstein mondta, hogy a világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség, bár az elsőben nem vagyok biztos. Ez nagyon jól illik a bűnözők megoldásaira is.
Ezzel kapcsolatban két eset azonnal eszembe jutott. Az első, amikor a fogvatartott úgy akart megszökni, hogy lenyelte a karóráját. Azt gondolta, ő most életveszélyes állapotban lesz, kiviszik a kórházba, majd onnan meglép. Persze, ez nem sikerült, annak ellenére, hogy volt egy óra előnye. Sokáig őriztem a röntgenfelvételt, a gyomrában az órával.
A másik, amikor egy igazán nagy darab, messze földön híresen kemény fickó a saját panel lakásában próbált elbújni az erkélyre néző falat takaró, nagy sötétítő függöny mögé. Ott állt percekig, mi pedig alig bírtuk visszatartani a nevetésünket. Ugyanis a függöny nem ért le a földig és ezért kilátszott a lába. Később a feleségét okolta az elfogásáért, mert ő bezzeg mondta, hogy nagyobb függönyt vegyenek.
A rendőrtársakról is mesél a könyveiben vicces sztorikat, egyáltalán nem bántó módon. Hogy állnak a rendőrök a rendőrviccekhez?
A tapasztalataim szerint ez teljesen egyéntől függ. Amint azt írtam a könyvben, a legjobb rendőrvicceket az élet írja. Igazán jókat tudtunk nevetni magunkon, bár amikor ezek a sztorik megtörténtek, sokszor inkább az agyvérzés kerülgetett. Mit lehetett volna akkor csinálni, amikor összekevertük az ikertestvéreket? Vagy a nyomozó a sértettre hitte azt, hogy ő a betörő és így is állt hozzá… Esetleg, amikor a kolléga egy bordélyház felszámolás során elfeledkezett a lépcsőről.
De bevillan az is, amikor a kapitánysági családi napon az ugrálóvárban az egyik rendőr egy szaltóval véletlenül úgy lerúgta a másikat, hogy az 3 napot feküdt az intenzíven. Rengeteg ilyen sztori gyűlt össze a 25 év alatt. A humornak rengeteg árnyalata lehet, fontos, hogy senkit ne sértsünk meg vele.
A konfliktuskezelés kulcsfontosságú volt az Ön szakmájában. Voltak sajátos trükkjei, módszerei?
Amit a saját bőrömön nagyon hamar megtanultam, az az, hogy egy esetről legyen időm meghallgatni mindenkinek a verzióját. A tényszerű igazság valahol ott lesz középen. Nálam ez a saját volt kollégáim és a bűnelkövetők kapcsán is igaznak bizonyult. A másik általam fontosnak vélt fontos szempont, hogy nyugodtnak kell maradni. Akkor is, ha a kollégák a saját rendőrségi udvarunkban törtek össze három rendőrautót és akkor is, ha valaki előttem állva, borotvával hadonászva öngyilkossággal fenyegetőzik. No, és ne felejtsük el a tiszteletet, bár ez azért nem mindig olyan egyszerű.
A kollégák tudták, hogy bármikor megtalálnak és elmondhatják azt, ami történt, teljesen mindegy, mi az, és hány óra van. Ilyenkor az első kérdésem mindig az volt, hogy mindenki életben van-e? Ha igen, akkor onnan már nem lehet akkora nagy a baj.
Bár volt, amikor kikerekedett a szemem, hogy na, ebből hogy mászunk ki… Például, amikor éjjel felhívtak, hogy a rendőrség épületében eltűnt a kígyó. Az, amit előtte bevittek, és lehet, hogy halálos a marása, de hát, kimászott az üvegből és most nem tudni hol lehet…
A csibészek pedig tudták rólam, nekem az a dolgom, ha csinált valamit, elkapjam, ez nem személyes ügy. Ha ő az ügyesebb, megússza.
Én például soha nem tegeződtem a gyanúsítottakkal, és érdekes, annak ellenére, hogy nem egyet közülük még börtönbe is juttattam, sokkal mai napig köszönőviszonyban vagyunk. Épp a napokban állított meg az egyikük, és csak annyit mondott, hogy sajnálja, hogy már nem én vagyok a kapitány, mert én azért rendes fickó voltam. Persze, ettől azért nem fogunk együtt sörözni.
Ahogy azt az egyik könyvében írja: azt minden rendőrnek tudomásul kell vennie, hogy nem az élet napos oldalán dolgozik. Hogyan tudta motiválni az állományát?
A kollégák motivációja egy elég összetett vezetői tevékenység, de mindennek az alapja a kölcsönös tisztelet és bizalom. Igyekeztem emberként viselkedni a kollégákkal, és azt éreztetni velük, hogy ez egy csapatmunka, amelyben mindenkinek meg van a saját feladata.
Sokszor hangsúlyoztam a biztonságot, hiszen az nagyon fontos volt, hogy annyian menjünk haza a családjainkhoz, ahányan kezdtük a szolgálatot.
Napi szinten alkalmaztam a humort, ami kiváló feszültségoldásnak bizonyult még a legképtelenebb helyzetekben is.
El tud képzelni engem, amint egy éppen jelentést gépelő, nagyon feldúlt lelkiállapotban levő kolléga irodájának nyitott ajtaja előtt lemegyek fekvőtámaszba, és onnan, boka magasságban benézve köszönök rá?
Ilyen motivációs megoldás volt, hogy a kutyám – az első könyv címlapján is szerepel -, hetente egy napot eltöltött velem a rendőrségen. Neki köszönhetően sok olyan kolléga kezdett el egymással beszélgetni a kutyás élményeikről, akik előtte épp csak odaköszöntek egymásnak. Szóval, sok olyan megoldást alkalmaztam, amely kimozdította őket abból a feszes, szigorú rendiségből, amelyet a civilek sokszor feltételeznek a szervezetről.
A könyvei roppant szellemesek, gördülékeny stílusúak. Honnan jött az ötlet, hogy könyvet írjon, hogy megossza az olvasókkal ezeket a történeteket?
Amikor felszereltem rendőrnek, igyekeztem minél több mintadokumentumot beszerezni az öreg zsaruktól. Ezekkel meg tudtam gyorsítani a munkámat. Ennek során akadt a kezembe egy rendőri jelentés. Ez volt benne: „Óvatosan megközelítettem a házat. A kutya nem ugatott, mert nem volt.” Ebből aztán nagy nevetés lett. Akkor határoztam el, hogy ezeket a történeteket összegyűjtöm, és ha majd nyugdíjba megyek, megírom őket egy könyvben. Kicsit előbb került rá a sor.
Mivel foglalkozik mostanában?
Egyrészt idén tavasszal megírtam a tavalyi Kapitány voltam könyvem második kötetét. Mindkét könyvet magánkiadásban jelentettem meg, így jó sok tapasztalatot szereztem a kiadás, értékesítés, marketing területén. Mivel egyre többen kerestek, hogy hogyan csináltam és adtam el több mint 3000 példányt a könyvekből, ezért készítettem egy oktató anyagot A magán könyvkiadás gyakorlati kézikönyve címmel, videókkal, mintadokumentumokkal. Ráadásul a Pécsi Tudományegyetemre járok, tanulok, épp írom a szakdolgozatomat. Ha minden jól megy, novemberben végzek, utána valószínűleg valamilyen jogi pálya áll előttem. Ja igen, és amikor csak tehetem, sokat sétálok a kutyámmal, akinek nagyon sokat köszönhetek.
Ha felkeltette az érdeklődésedet a cikk, és további elképesztő rendőrségi sztorikat olvasnál, kattints ide kapitanyvoltam.hu/