Mit jelent boldognak lenni? Kinek mit jelent a boldogság? Vajon az állandó hajtás, a kétéves covid-őrület és a szomszédban dúló háború minden pillanatát árgus szemekkel követve beszélhetünk egyáltalán boldogságról?
Talán elsős gimis voltam, amikor az egyik etika órán arról beszélgettünk, hogy mi az ember életének célja. „KáZsé”, aki egyben zseniális történelem tanárunk is volt, alaposan elgondolkoztatott minket, a kis tizenötéves mindenen nevetgélő kamaszokat. Jöttek a jobbnál-jobb tippek, de végül arra lyukadtunk ki, hogy az ember életének célja nem lehet más, mint maga a boldogság elérése. Bár akkoriban még annyira a jelenben éltünk; ki akart arról gondolkozni, hogy mi vezet a boldogsághoz, amikor az annyira természetes volt?
Azt az egy alkalmat kivéve, azokban az években soha nem gondolkodtam el azon, hogy vajon mi az emberi élet értelme, és mi köze a boldogsághoz, hiszen már eleve nagyon boldogok voltunk. És gondtalanok. Úgy, ahogy voltunk. Boldogságunkat csak olyan apró dolgok zavarták meg, mint egy dolgozat, egy felelés, vagy amikor aznap nem láttuk a folyosón a negyedikes fiút, akibe teljesen bele voltunk zúgva. És egyáltalán nem voltunk tudatában annak, hogy milyen jó dolgunk van. Hogy milyen egyszerű volt minden. Aztán teltek az évek, jött az érettségi és a felvételi, kiröppentünk a középiskolából, és már nem csak az egyszerű felelések gyötörtek bennünket, hanem komoly egyetemi vizsgák és a jövőbeni életünk alapköveinek lerakása. Mindenki már egy „szinte konkrét” cél felé nyomult… aztán vagy rajta maradt az úton, vagy letért róla.
Mindenesetre a boldogsággal ismét nem foglalkoztunk. Sem filozofikusan, sem tudatosan. Hosszú időre elfelejtődött, hogy azon gondolkozzunk mi tesz minket boldoggá, és mi nem, boldogok vagyunk-e, vagy sem. Belekerültünk a hétköznapok sodrásába, izomból pörgettük a mókuskereket, teljesítettük a társadalom által elvárt feladatokat: munka, lakás, család, gyerek… Azt mondták, az a legfontosabb feladatunk, hogy legyünk valakik, vigyük valamire. Milyen nyomasztó is ennek a felelőssége! Nem csoda, hogy ennyi depressziós és szorongó ember él, hiszen soha nem volt még ilyen fontos az önző irányvonal. Mert a fiatalok számára kínált fő cél már akkor is a másokhoz viszonyított siker volt: jobb osztályzat, magasabb fizetés, több barát és nagyobb hírnév. Mindenki versenyez mindenkivel az élet minden lehetséges területén – már a homokozótól kezdve.
Annak az etika órának mégis örökre belém égett az emléke. Az azóta eltelt több, mint húsz év alatt számtalanszor eszembe jutott, és ami akkor tizenötévesen idegesítően kötelező beszélgetés volt, az később értelmet nyert. Az életünk soha nem volt még ilyen jó, mint most. Sokkal többet tudunk, mint a korábbi évszázadokban vagy évtizedekben élők. Mégsem vagyunk boldogok. Mindenért versenyezni kell, és ha valami nem sikerül az kudarc. A sikert hajhásszuk, mégsem vagyunk boldogok, ha valami sikerül. Pedig felnőttfejjel már tudjuk, milyen fontos a boldogság. Hiszen annyi boldog pillanat volt már az életünkben, amikor tényleg tudatosul, hogy piszkosul és őrületesen boldogok vagyunk.
És közben látjuk, hogy a boldogság múlandó. Soha nem gondoltuk volna, hogy 2022-ben tőlünk pár száz kilométerre falvakat és városokat bombáznak majd, emberek százezrei lesznek kénytelenek egy darab bőrönddel menekülni az otthonaikból, és válnak földönfutóvá. Nem gondoltuk, mégis megtörtént. Ilyenkor átértékelődik, mi is az a boldogság. Boldog vagyok, hogy itt nem lőnek? Igen. Boldog vagyok, hogy éjszaka álmomból felébredve nem kell bepakolni az életünk egy cseppnyi darabját és menekülni az ismeretlenbe? Igen. De mit jelent a boldogság azoknak az ukrán anyáknak, akik most hozták világra a gyereküket? Vajon mit jelent a boldogság azoknak az ukrán gyerekeknek, akik nem járhatnak iskolába, akik menekülnek vagy egy pincében várják a robbanásokat, ahelyett, hogy halálra unnák magukat egy tanórán vagy a negyedikes fiúkat és lányokat bámulnának az iskola folyosóján?
Miközben a szomszédban hullanak a bombák, légiriadótól hangos a táj, és visszavonhatatlanul nézünk szembe egy klímakatasztrófával és az egyre jobban ránk nehezedő gazdásági válsággal, mégis érezhető valami szép és valami új: az emberek törődnek egymással. A sok segítő szándék és segítő kéz között előbújik a nap és látszik, hogy talán a keménység és önzés régi kultúrája mögött ott van a szelídség is: az együttérzés és a szeretet. Az emberek most nem a személyes sikereikre törekszenek, hanem arra, hogy másoknak segítsenek, hogy másoknak legalább egy kicsit jobb legyen.
Most érezzük, hogy milyen jó, ha segíthetünk, ha egy kicsit is, de hozzájárulunk mások boldogságához. Egy nagyobb jó érdekében cselekszünk, egymásért és nem egymás ellen. A mindannyiunkban ott élő önző oldal most háttérbe szorul, mert azt érezzük, hogy segítenünk kell azoknak, akik rászorulnak. Akiknek talán mi is a helyébe lehetnénk. Mi a boldogság, ha nem ez? A belső vágy, hogy másnak jó legyen… a belső vágy, hogy másokat boldognak lássunk…
Az élet tényleg kegyetlen és fájdalmas tud lenni, és sokszor minden, csak nem boldog. De hiszem, hogy mi emberek képesek vagyunk fejlődni, összefogni és szeretni egymást. És akkor talán mindenki egy kicsit boldogabb lesz. Ezt kívánom magunknak a boldogság világnapján…
