Néhány éve majdnem felmondott a Vígszínházban, és már azon gondolkozott, hogy a színészi pályát is elhagyja, most pedig a szenzációs sikerű Kabaré című musical egyik főszereplője. Dobó Enikő exkluzív interjút adott nekünk.
Már a telefonban nagyon szimpatikus volt, amikor leegyeztettük az interjút. Kis keresgélés után egy szerda estére beszéltük meg a találkozót egy budai bisztróba, ahová percre pontosan érkezett. Még szinte le se vette barna szövetkabátját, máris úgy beszélgettünk, mint akik régóta ismerik egymást. Aztán egy-egy alkoholmentes gintonik társaságában kérdezni kezdtem, ő pedig mesélt az életéről, szerelméről és persze színházi szerepekről.
– Tatabányán születtél, majd Balatonfüreden és Pápán jártál iskolába, aztán Kaposvárra egyetemre, ahonnan Kecskemétre kerültél, végül két évvel ezelőtt a Vígszínházba. Még végig mondani se egyszerű, és kis túlzással húszas éveidre már bejártad az egész országot. Milyen volt ezután Budapestre költözni?
– Már gimnazista koromban szerettem volna felköltözni Budapestre. Pápán, az akkori Református Egyházi Gimnáziumban nem volt drámatagozat, én viszont szerettem volna gyakorlatot szerezni ezen a területen. Sajnos a szüleim nem egyeztek bele az iskolaváltásba, így maradt az ácsingózás Pest felé. Amikor leesett az ingatlanok ára, apa úgy döntött, hogy vesz a fővárosban egy lakást. Végre felköltözhettem, és már az elején úgy mozogtam és úgy éreztem magam, mint egy tősgyökeres pesti. Tudod, a szívem mélyén egy percig sem féltem attól, hogy majd a jövőben nem lesz itt helyem, mint színésznő, nem gondoltam arra, hogy mi van, ha nem sikerül…
– Ennyire hiszel a sorsszerűségben?
– Számomra a hit kérdése elég bonyolult. Elsősorban magamban hiszek. Nem tudom, hogy minden predesztinálva van-e, vagy csak a véletlen műve. Szeretek örülni a meglepetésszerű egybeeséseknek, sorsszerű, pláne pozitív fordulatoknak.(nevet) Amikor azt érzed, hogy ilyen nincs, hogy minden úgy alakul, ahogyan megálmodtad.
– Mindig is színésznőnek készültél vagy véletlenül lettél az?
– Nem akartam mindig színésznő lenni, többen féltésből le is akartak beszélni róla és természetesen sok más impulzus ért, amik számomra vonzóak voltak, például orvosi pálya, vagy parfümkészítés. Figyelmeztettek, hogy óriási áldozattal jár ez az életforma. Én a színpadon mérhetetlenül boldog vagyok, ott érzem magam a legnagyobb biztonságban, pláne akkor, amikor a takarásból kilépek a világot jelentő deszkákra. A Padlás című előadásban van egy mondat, ami számomra kulcsfontosságú, és összevonva a színházzal valahogy így hangzana, hogy a színház nekem egy olyan csillag, ahol az álmok és az emlékek élnek.
– Miért éppen oda szerződtél és milyen volt ez a kezdeti időszak?
– Óriási reményekkel szerződtem át a Kecskeméti Katona József Színházból (ma már Kecskeméti Nemzeti Színház) a Vígszínházba. Ez egy intuitív lépés volt, úgy gondoltam prózai színészként, énektudással lehet esélyem. Akkor még Eszenyi Enikő volt az igazgató. Viszonylag rövid idő után azt éreztem, hogy mindenáron nem akarok színésznő lenni. Úgy gondoltam az az egyetlen kiút, ha felmondok és ezzel egyidejűleg elhatároztam, hogy világgá megyek. Aztán váratlanul igazgatóváltás történt, majd lesújtott a covid is, és mindezt egy égi jelnek tekintettem, hogy maradnom kell és szembenéznem a félelmeimmel, amik időközben kialakultak. Rudolf Péter személyében egy igazán emberséges, felelősségteljes igazgatóra és rendezőre találtam. Szerencsémre jövő évadra is szerződést ajánlott.
– Akkor ez lelkileg egy nagyon nehéz időszak lehetett…
– Van egy Márai idézet: „Vannak sebek, melyeket nem gyógyít az idő…” A túléléshez annyira elzárod magadban a traumákat, hogyha szembenéznél velük, akkor kibillennél a komfortzónádból. Nagyon sokat dolgoztam azon, hogy az utóbbi időszakot feldolgozzam, de még mindig nehezen megy a sebek feltépdesése. De minek is? Végül is ez egy ilyen szakma, amelyben színészként – durva szóval élve – tárgyiasítva vagy, pedig a lelkeddel dolgozol, ami a legérzékenyebb, legsebezhetőbb pontod, egy kiszolgáltatott állapot. Mi vagyunk az eszközök ahhoz, amit a rendező látni akar. Próbálja az ember folyamatosan képviselni a saját gondolatait, szándékait, és ez olykor sikerül is. A legszebb az, hogy a színház számomra maga a terápia. Ez az élet pedig sosem lesz hétköznapi, vagy normális. Ezt a páromnak is úgy kell elfogadnia, hogy nem hasonlít engem a megszokott normákhoz. Kell egy teljesen egyéni verzió a mindennapokra.
– Ezek szerint a párod nem szakmabéli… Hogyan viseli a munkádat és a vele járó körülményeket?
– Ő egy csodálatos ember, nagyon hálás vagyok, hogy egymás mellé sodort minket ez élet. Zenei producer, így nem teljesen idegen számára ez a világ, tudta mit vállalt, amikor színésznővel kezdett. Egyébként ő a legnagyobb rajongóm, én meg az övé (nevet) mindig kíváncsi rám szakmailag is és mindenben támogat. Mellette önmagam lehetek. A munkája miatt ő sem él hétköznapi életet, sokszor neki is nagyon felborul a bioritmusa, ezért az enyémet is remekül kezeli.
– A Kabaréban az általad játszott Sally Bowles egy igen öntörvényű és önző, ugyanakkor nagyon sérülékeny ember. Mennyire áll hozzád közel ez a karakter? Te is tudsz ilyen önző lenni?
– Sally egy nagyon különleges, sokoldalú karakter. A jég hátán is megél, és emellett ártatlan és naiv lélek. Az önzőséggel együtt ez a kettősség csodálatossá teszi, színészként nagyon izgalmas feladat. A szerep lehetővé teszi, hogy megmutassam mennyi gondolat, érzés lakozik bennem, de a valóéletben ez a fajta önzőség, ami Sallyben van, bennem nincs. Bár való igaz, hogy nem tudom elképzelni ezt a szituációt, olyan körülményekkel, mint abban a korban, amikor a fasizmus felütötte a fejét Németországban, így nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy én hogy cselekednék adott körülmények között. Egyébként ez az első olyan előadás az életemben, amire a beéneklésen kívül nem kell különösebben készülnöm, egyszerűen bemegyek a színházba, átöltözöm, meghallom a Willkommen első akkordjait és felszállok egy képzeletbeli vonatra, ami végigvisz az előadáson. Zakatolnak a fejemben a mondatok, dalok, és azon kapom magam, hogy már vége is az előadásnak. Ezt az élményt ezidáig még nem tapasztaltam meg. Kizökkenthetetlen Sally lettem. (nevet)
– A végén azt éreztem, hogy az ember mennyire nem tud hosszútávon gondolkodni és azt hisszük, hogy amit most nem lehet, azt később se. Olyan, mintha minden reménytelen és értelmetlen lenne. Mennyi igazság van ebben szerinted?
– Én nem érzem reménytelennek. Mivel én vagyok estéről estére Sally, ezért egy egészen más oldalról nézem: az lebeg a szemem előtt, hogy mindenáron színésznő akarok lenni. Ez a nő minden egyes csalódás után egy pillanat alatt megrázza magát és naivan hisz a következő lépésben. Számára a remény utoljára sem hal meg. Egy kolibri, ahogy Vörös Robi, az előadásunk dramaturgja mondta. Olyan, mintha az egész élete egy színdarab lenne. Nagyon árnyalt személyiség és nehéz megfogni, leírni őt szavakkal. Olyan jellem, akiben szerintem valahol minden nő magára ismer… részben, egészben, vagy csak vágyaiban.
– Igen, végül is, ha ezt megfordítjuk, akkor irigylésre méltó, hogy így ki tud állni magáért…
– Igen, és azt látom, hogy például sok anyukában ott van ez az önfeláldozás, feladják a gyerekvállalás után a vágyaikat, de nem hagyhatjuk magunkat. Nem áldozhatjuk fel magunkat valaki más boldogságáért. Kegyetlennek, könyörtelennek tűnhet Sally, de képes lenne hegyeket megmozgatni, akkora hit van benne… egyszerűen megállíthatatlan.
– De vajon boldogabb ettől?
– Relatív, hogy kinek mi a boldogság. Ő nem a konstans boldogságot keresi, hanem a pillanatnyit. A színészet is ilyen: a próbák folyamata szörnyen fárasztó, de az, amikor ott állsz a színpadon és megszületik egy őszinte pillanat és kapcsolat a közönséggel, az felülmúlhatatlan érzés. Sok civil számára nagyon furcsa ez a világ, mármint a művészlét és nem értik, hogy mit akarunk közölni a színházban, vagy más művészeti ágban. Én már kezdem megszokni, hogy egy állandó meg nem értett vagyok, egy kis ufó. Amikor régebben féltem egy konfliktushelyzetben, a színház terápiaként hatott, ott a szerepem bőrébe bújva bátran szálltam szembe a partnerekkel az előadás keretein belül és én ettől boldog voltam, vagyok.
– Szilágyi Csengével felváltva játszátok a szerepet. Meg szoktátok nézni egymást?
– A próbafolyamat javarészén jelen voltunk, mert a rendező, Béres Attila folyamatosan instrukciókkal látott el. Később viszont hagyta, hogy mindketten a saját utunkat járjuk be. Érdemes megnézni mindkét szereposztásban, mert nagy kuriózum, hogy ugyanazzal a címmel valójában két előadás született.
– Egy fiatal színész, akit még nem tépázott meg annyira az élet milyen eszközökhöz tud nyúlni egy ilyen szerep esetében?
– A felvételin is sokszor elhangzik, hogy „túl egészséges vagy még”. Persze ezután szegény fiatalok, akik mindenáron színészek szeretnének lenni, rögvest fejest ugranak a vadorzó életbe. Ez borzasztó. Mindenkinek vannak sebei, senkit nem kerülnek el csalódások, traumák. Én mindig is szenzitívebb alkat voltam. És túl empatikus is. Ha most elmesélnél egy szörnyű történetet, ami veled történt, nagy valószínűséggel elsírnám magam.
– Apropó inspiráció… Ki az, aki nagy hatással van rád?
– Példaképem nincs, bárkit képes vagyok csodálni, mert minden individum a maga nemében izgalmas… még a legszürkébb is. Engem példaképek helyett a zene inspirál, az az, ami emocionális állapotba tud hozni. Egy jó zenétől beindul a fejemben a motor és világokat járok be. Ezért is szeretek egyedül lenni és elvonulni. Több állandó zenemű van az életemben, mint például Vivaldi Négy évszakja, amit még szereptanulás közben vagy eőadás előtt, olykor után is hallgatok.
– Korábban nem is tudtam, hogy milyen elképesztő hangod van és fantasztikusan énekelsz, de aztán a Kabaréban ez abszolút kiderült. Soha nem készültél énekesnőnek?
– A zene mindig része volt az életemnek, jártam zeneoviba, aztán ének-zene tagozatos általános iskolába, gimnáziumban pedig már magánénektanárhoz, emellett egy ideig csellóztam is. Az egyetemen úgy mentem prózai szakra, hogy színésznő akarok lenni, mert úgy voltam vele, hogy az oké, hogy mindenki tudja, hogy énekelgetek, de én nem énekeső akarok lenni, hanem prózai színésznő. Ezt az oldalamat akkoriban el is nyomtam magamban, bár közben azért volt egy zenekarom (nevet), Benkó Bencével azóta is együtt zenélünk (Vindur). Amikor az egyetemről a kecskeméti színházhoz kerültem az ottani zenei vezető, Károly Kati, az első előadásban felfigyelt az énektudásomra, és attól kezdve elkezdett a zenés darabok felé terelni. Így aztán már nagyon fiatalon számos operettben kipróbálhattam magam, hálás vagyok a lehetőségekért és azért, hogy bizalmat szavaztak nekem. Aztán eljött az a pont, amikor újabb impulzusokra vágytam a fejlődésem érdekében, tanulni akartam más kollégáktól is. Ezért is jelentkeztem a Vígbe, ahol elsőkörben megkaptam Rolla szerepét a Mágnás Miskában, amit már Kecskeméten Rusznyák Gábor rendezésében már eljátszhattam.
– Most pedig már a Kabaréban énekelsz főszerepet…
– Sally Bowles egyébként egy alt szerep, amihez le kellett mélyíteni a hangomat, amiben Bagó Gizi – aki maga a csoda – rengeteget segített. Ő mestere a hangképzésnek.
– Színészek sokan mondják, hogy mindig az a szerep a legkedvesebb számukra, amit épp aktuálisan játszanak. Te, hogy vagy ezzel?
– Nekem van több olyan szerepem, amit egyszerűen csodálok és amiket mindig szeretni fogok. Amit már eljátszottam korábban, az Szép Ernő Vőlegény c. művében Kornél szerepe, azután azt éreztem, hogy bármennyire el tudtam játszani vagy nem tudtam (nevet)– ugyanannyi idős voltam akkor, mint amennyi idősre írta a szerző a karaktert – egy nagyon fontos periódus volt az életemben maga a próbák, a szakmai fejlődés és színházi tapasztalatszerzés szempontjából is. Itt történt, hogy az „Életre, halálra” című jelenet során a próbán átnyúltam az üvegajtón és átvágtam a kezemen az egyik ideget és az artériát. Ez egy örök emlék marad, azóta nem érzem az egyik kisujjam egy részét. Az egy olyan szerep volt, amiben megvolt minden lehetőségem, hogy beszéljek magamról. Azt éreztem, hogy ha azt mondják, hogy soha többé nem állhatok színpadra, akkor én ezen a ponton nyugodt szívvel engedem el ezt a pályát, mert eljátszhattam egy olyan szerepet, amiért megérte színésznek lenni.
Ami viszont még nagy vágyam, az Ibsen Nórája. Ostermeier Berlinben készült előadásából írtam a szakdolgozatomat, és azóta is az az egyik legkatartikusabb előadás, amit láthattam. Amikor először elolvastam a drámát, akkor szembesültem vele, hogy úristen, ez mennyi kétségbeesett nőnek adna erőt, hogy kitörjön egy régen megkeseredett házasságból, egy boldogtalan életből, és hogy a gyerek nem lehet visszahúzó erő, nem láncolhat hozzá egy látszat kapcsolathoz. Mint már korábban említettem, nem áldozhatod fel a saját boldogságodat másokért. Hogy jogod van a boldogsághoz. Akkor ezt a bölcsességet kívántam a szüleimnek, és magamnak is megfogadtam, hogy hasonló szituációban biztosan felállok. És ez nem egy feminista szöveg, hanem egyszerű alanyi jog, ami mindenkinek jár.
Még legalább két óráig tudtuk volna folytatni a beszélgetést, de ez az utolsó gondolat egy olyan nagy igazság, hogy itt kellett abbahagyni. Aztán ki tudja, talán még folytatjuk…
Itt további érdekes olvasnivalót találsz:
