Damien Chazelle-t joggal tartják a modern filmművészet csodagyerekének. Az éppen ma 38 éves Oscar-díjas rendező már több nagyszerű ötletet húzott elő a tarsolyából. Csinált pattanásig feszült dobos filmet (Whiplash), mély érzelmekkel feltöltött romantikus musicalt (Kaliforniai álom) és hiperlátványos, Neil Armstrongról szóló drámát (Az első ember). Legújabb projektje a Babylon messze Chazelle legmerészebb vállalása, de egyben a legérettebb is. A film sajnálatos módon óriásit bukott a mozikasszáknál, pedig ha valami, akkor ez igazán megérdemli a figyelmet.
A némafilm hőskora
A Babylon az 1920-as, 1930-as Los Angelesébe kalauzol el bennünket. A némafilm éppen a csúcson van. Mindenhonnan szól a füstös jazz zene, a sztárok fürdőznek a hírnévben és a kokainban, emellett nem ritkák a fékezhetetlen bulik sem, amelyek a legvadabb fantáziáinkat is képesek felülmúlni. A szerteágazó cselekményben négy főbb karaktert követhetünk nyomon. Egy karrierje zenitjén lévő filmsztárt (Brad Pitt), egy még fel nem fedezett, de sztárálmokat dédelgető fiatal lányt (Margot Robbie). Rajtuk kívül kapunk még egy rendkívül tehetséges, de visszahúzódó fekete zenészt (Jovan Adepo) és egy jóravaló mexikói srácot, aki szinte véletlenül kerül az események sűrűjébe (Diego Calva).
Durva, de nem öncélú
Azt mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy a Babylon nem kertel, nem árul zsákbamacskát. Itthon 18-as karikával fut a film, ez a besorolás pedig maximális mértékben jogos. Rengeteg polgárpukkasztó képsort tartogat a film, helyenként igencsak nyers és explicit módon. Chazelle azonban meghúzza azt a bravúrt, hogy filmje nem megy át öncélú maszlagba, hanem ezek a meredekebb jelenetek is szerves részét képezik a történetnek. Ebben a tekintetben a pátoszos eszközöket is mellőzi a rendező. Ezt a Los Angeles-i életérzést a féktelen bulikkal és drogtanyákkal nem úgy mutatja be, mint követendő példa. Sőt, sokkal inkább ennek értelmetlenségére és hosszútávú következményeire világít rá. Az esetek többségében maró őszinteséggel.
Szélsebes száguldás
A film háromórás játékideje egyesek számára riasztóan hathat, de megnyugtatok mindenkit: a Babylon olyan eszeveszett tempót diktál, annyi minden történik benne, hogy ez az elsőre soknak tűnő hossz pillanatok alatt képes elrepülni. A változatos kamerabeállításoknak, a dinamikus vágásnak, valamint a kissé tolakodó, de mesterien megkomponált filmzenének köszönhetően pillanatok alatt mi is az események sűrűjében találjuk magunkat. Ebből a szempontból Chazelle mozija könnyen rokonítható Martin Scorsese nagysikerű gigaprodukciójával, a Wall Street farkasával.
Rendkívül összetett élmény
A Babylon viszont sokkal több, mint egy esztelen partifilm. Egyrészt rengeteget lehet rajta röhögni, másrészt olyan komplex emberi drámákat mutat be kendőzetlenül, amelyek érzelmileg kivasalják a nézőt. Mindeközben ez a film egy csodálatra méltó szerelmes levél a mozi műfajához. A rendező a különböző montázsokkal és a mozi kulturális szerepéről szóló párbeszédekkel fejezi ki önnön kötődését a mozgóképek ezen formulájához. Chazelle ugyanakkor megteszi azt a szívességet, hogy filmjének formanyelve nem igényel mély moziismeretet, anélkül is bőven élvezhető, mi több, átérezhető a film.
Szépen felépített történet
A cselekményépítés csillagos ötös. Rendkívül sok a kitartott jelenet, már-már kínosan hosszasan időzünk el némelyik történetszálon. Ezzel a módszerrel kiválóan érzékeltetik az alkotók azt a mérhetetlen feszültséget, ami körbelengi a film atmoszféráját, hogy aztán bombaként robbanjon fel. Ebben a filmben semmi sem garantált, semmi sincs előre megírva, így a kiszámíthatatlanság káosza öleli körbe a sztorit.
Tragikomikus hangulat, remek színészekkel
Általában Chazelle jó a színészvezetésben, ez itt sincs másképp. Brad Pitt érzékeny játéka szívfacsaró, Margot Robbie pedig újfent bizonyította, hogy miért tartják generációjának egyik legsokoldalúbb színésznőjének. A többiekre sem lehet panasz egyáltalán, de kettejük alakítása a leglátványosabb. Rajtuk keresztül mesél megdöbbentő realizmussal a rendező a sztárság múlandóságáról, a hangosfilm megjelenéséről, és azokról az egykoron fényesen ragyogó csillagokról, akik letértek a helyes útról, és kétségbeesett küzdelmeik ellenére sem tudnak a régi önmagukhoz visszakapaszkodni.
Végszó
A Babylon egy tökéletes műgonddal elkészített, keserédes allegóriája a sztárrá válás mítoszának. Chazelle ódája a moziművészethez olyan komplex audiovizuális élményt ad, amelyet mindenkinek látnia kell.
