Dobó Kata: A tündérmesékben hinni kell

-

Az El a kezekkel a Papámtól! egy igazi varázslatos alkotás, amely a felnőtteket ugyanúgy elbűvöli, mint a gyerekeket. A film rendezőjével, Dobó Katával beszélgettünk arról, hogyan született meg ez a mesevilág és mi volt az a nagy hajtóerő, ami őt a legjobban ösztönözte.

Miközben várom a soromat a sajtóvetítés után, figyelem légiesen elegáns alakját és arra gondolok, hogy több ilyen ember kellene a magyar filmvilágba, aki mer egy nagyot álmodni, és aki elő meri venni a játékos és gyermeki oldalát, hogy aztán abból egy ilyen remek alkotás születhessen.

– Varázslatos mesefilm hangulata van a filmnek. Miért pont ez volt a koncepció?

– Azt szerettük volna, hogy legyen egy egyedülálló családi filmünk. Korábban még senki nem nyúlt ehhez a műfajhoz, talán azért sem, mert annyira el vagyunk kényeztetve az amerikai szuperprodukciókkal, amelyekkel talán nem is tudjuk felvenni a versenyt. De nem is kell, mert nyilván azok olyan mennyiségű pénzből készülnek, amiből mi nem tudunk gazdálkodni. Sokat ad majd az embereknek az, hogy ez egy magyar mozi, hiszen a mi színészeink, magyarul halljuk őket beszélni, mégis valami mást és nagyon különlegeset látnak majd. Nagyon nagy szeretettel készült a film és rengeteget dolgoztunk rajta. Az egész stáb izgatottan csinálta végig, mert az, hogy ez egy mesefilm, nem szabott semmilyen határt a fantáziánknak. Mi találtuk ki hogy abban az elképzelt korban, amiben játszódik, hogyan nézzenek ki a jelmezek és a díszletek. Jó volt egy picit a gyermeki énünkhöz is visszatalálni.

– Én is azt éreztem, hogy a gyermeki énemet szólítottátok meg. Egyébként Te hiszel a tündérmesékben?

– Én abszolút, minden ilyenben hiszek.

– A történet alapjául Lakner Artúr Édes mostoha című műve szolgált, ami viszont nem ennyire színes és vidám történet…

– Igen, az eredeti történet picit más. Mi azért írtuk át, mert szerettük volna, ha illeszkedik a mai gyerekek ízlésvilágához. Adtunk neki egy másik címet is, hogy ne az Édes mostohát kérjék rajtunk számon, hiszen azt már egyszer elmesélték. Mindig alkalmazkodni kell az éppen aktuális világhoz, és a történet szerethetősége sokat segített nekünk. E mellett pedig a vizualitás nagyon kell a mai gyerekeknek, és nekünk az volt a célunk, hogy le tudjuk őket kötni. És ez nem kis cél, mert ők most nagyon el vannak kényeztetve fantasztikus mozikkal.

– Az mennyire inspirált az alkotásban, hogy van egy tízéves kislányod?

– Nagyon sokat jelentett nekem, mert idáig még semmilyen produkció nem volt, amit színházi vagy filmszínésznőként letettem az asztalra, és ő megnézhette volna. Úgyhogy ez egy nagyon nagy hajtóerő volt bennem, és gyakorlatilag pont az ő korosztályának szól.

Dobó Kata-rendező
Fotó: Bara Szilvia

– Mit szólt a filmhez?

– Statisztaként ő is benne van, és nagyon élvezte. Rajta nem volt olyan felelősség, mint a többi gyerekszínészen: nem kellett megtanulnia a szöveget vagy sokszor ismételni jeleneteket. Szerettem volna, ha látja, hogy anya mit csinált és milyen folyamatokon megyünk keresztül, hogyan készül el egy film onnantól kezdve, hogy megszületik a forgatókönyv egészen odáig, hogy moziba kerül.

– Belenő ebbe a világba…

– Igen, már otthon is készít kisfilmeket az IPadjével… de hát ilyenek a gyerekek, lemásolják a szülőket.

– A Kölcsönlakás volt az első rendezésed, ami teljesen más világ, mint az El a kezekkel a Papámtól!. Miért pont egy ilyen történetre esett a választásod?

– Ez nem az én ötletem volt, Helmeczy Dorottya a Megafilm producere keresett meg vele, Jó érzés, hogy olyat csináltunk, amit Magyarországon más még nem. Egyben egy visszaigazolás is volt nekem, hogy elismerésre találtattam az első filmem után, ami 2019-ben a legnézettebb magyar film volt. Ezek után döntött úgy Dorottya, hogy ezt a filmet csak úgy tudja elképzelni, ha én rendezem meg.

– Miben volt más a feladat, mint a Kölcsönlakás esetében?

– Ez egy nagyobb volumenű dolog, hiszen ebben zene van, rengeteg trükk, és kisgyerekekkel kellett forgatni. Ami nem azt mondom, hogy nehéz, mert egyáltalán nem volt az, de máshogy kellett kihozni belőlük azt, amit szerettem volna, mint egy tapasztalt színészből. Szerencsére nagyon jól vették az akadályokat.

Dobó Kata-gyerekek
Fotó: Bara Szilvia

– Hogyan tudtad kihozni belőlük?

– Sokat próbáltam velük és az elején nagyon sokat játszottunk együtt. Elsőkörben csak azt szeretem volna elérni, hogy egymás társaságában elengedjék magukat és lelazuljanak. Így úgy voltam vele, hogy csak legyünk együtt egy közös térben, barátkozzunk meg egymással, és akkor kezdjük el az érdemi munkát, amikor ezzel megvagyunk. Így kezdtük el felvenni a jeleneteket, Úgyhogy gyakorlatilag mire kamera elé kerültek már teljesen fel voltak készülve. Fantasztikus érzés volt látni, hogy a forgatás mennyire összehozta őket és szerintem ezek a barátságok számukra is hosszúéletűek lesznek. Majdnem egy év eltelt már a forgatás óta és a gyerekek azóta is tartják a kapcsolatot.

– Mennyit ad hozzá a rendezői munkádhoz az, hogy színésznő is vagy?

– Nagy segítség volt, hogy ebből a világból jövök. Tudom, hogy egy forgatás során min mennek keresztül a színészek, úgyhogy igyekeztem mindenkit ott segíteni, felemelni és bátorítani, ahol a legszükségesebb volt.

– Emlékszel arra a pontra, amikor megfogalmazódott benned, hogy rendezni is szeretnél?

– Ez nem egyetlen pont volt, hanem inkább egy átmenet vagy egy hosszú folyamat. Sokszor volt olyan érzésem, hogy bizonyos dolgokhoz másképp nyúlnék egyéb produckióban. Ez persze több évig tartott, talán azért is, mert az embernek el is kell hinnie magáról, hogy képes rá.

– Mi jön ezután, most, hogy bemutatták a mozik a második filmedet?

– Egy kis pihenés, mert összességében ez egy húzós év volt. Több projekt is van a fejemben, meg olyan is, ami már nem csak a fejemben van. annyit elárulhatok, hogy színészként és rendezőként is láthatnak majd a nézők.

 

Itt további érdekes beszélgetéseket olvashatsz:

„Ha meg kellett volna ölni egymást, akkor is összebarátkoztunk volna”

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!