A Barátok közt című sorozat Novák Évájaként ismerte meg az ország. A sorozat után jó időre eltűnt a tévéképernyőről, miközben színházban eljátszott mindent, amit lehetett. Néhány hete azonban ismét minden este láthatjuk a Hazatalálsz című sorozat gazdag özvegyeként. Csapó Virág színművésszel beszélgettünk életről, színházról, rackajuhokról…
Együtt érkezik legidősebb lányával Sárával, aki egyben sajtómenedzsere is. Jó így együtt látni őket, anya és lánya tökéletes összhangban. Virág színes és vidám ruhája már a napsütéses tavaszt idézi, és ahogy beszélgetünk megállapítom magamban, hogy sugárzik belőle a nyugalom és az elégedettség.
– A Barátok közt című sorozatban megismert az egész ország, aztán néhány év szünet után most ismét főszerepet kaptál a Hazatalálsz című sorozatban…. Mi minden történt veled a két sorozat között?
– Öt év után kiszálltam a Barátok köztből, majd gyors egymásutánban megszületett a két kisebbik lányom. Ekkor a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja voltam, ami a legjobb vidéki színház volt. Hatalmas bizalmat kaptam ott, sok mindent eljátszhattam. Közben jártam Budapestre castingokra, de hiába forgattam korábban több mozi és tévéfilmet, nem választottak ki, mert a Barátok közt Novák Évája mindent meghatározott. Az is elvette a kedvemet, hogy sokszor hallottam, hogy úgy tartottak castingot, hogy már megvolt a szereplő. A Hazatalálsz előtt már pont úgy éreztem, hogy semmi nem jön össze. De kiderült, hogy ennek így kellett lennie. Egyik korábbi szerep sem volt olyan nagy, komplex, és ennyire kedves számomra, mint Edit karaktere.
– Megérte kivárni. Mindig ilyen türelmes vagy?
– Van bennem egy kettőség. Egyrészről hétköznapi dolgokban iszonyúan türelmetlen tudok lenni, van olyan például, hogy benézek a patikába, és ha azt látom, hogy áll bent négy ember, akkor nem megyek be. Hosszútávon viszont türelmes vagyok, és tudom, hogy van, amiért szenvedni kell, van, amit ki kell várni… ezeket nagy türelemmel tudom kezelni.
– Az általad alakított Editet mindenki csodabogárnak tartja, talán azért is, mert olyan, mint aki nem is ebben a világban él. Te milyennek látod őt?
– Szeret kavarni, sok mindent túlagyal, aztán amikor kiderül, hogy valamit nem jól csinált, pofákat vág és megsértődik. Ha nem tud mit kezdeni egy helyzettel, akkor meg elvicceli. És neki van igaza, mert néha jó hülyének lenni. Nagy találkozás volt a miénk, azonnal összecsúsztunk. Idővel változott egy kicsit figura, rám formálódott, sok mindent adtam neki magamból.
– Van köztetek hasonlóság?
– Sok minden bennem is megvan, de kavarni például nem szeretek. Viszont sokszor én is naiv vagyok, és nem veszek észre dolgokat, mert nem feltételezem, vagy mást látok bele a helyzetekbe, emberekbe. De jó elvarázsoltnak lenni, főleg, ha tudják rólam, és van, aki figyel arra, hogy ne csalódjak. Mint a sorozatban, Ernő… Viszont, ahogy korosodok, már könnyebben elengedek dolgokat. Azt, ami nem fontos: a haragot, a sértettséget, a bánatot… ha nem tudom megbeszélni a másikkal, akkor nem rágom magam rajta. Már nem futok felesleges köröket. Amin még mindig túl sokat tudok agyalni, azok a gyerekeimmel kapcsolatos dolgok. Ha a telefonban hallok a hangjában egy hangsúlyt, akkor amíg haza nem jön, képes vagyok azok gondolkodni, hogy ezt miért így mondta, mit jelent, és mi történhetett. Aztán persze, amikor hazaér mindez már rég nincs sehol, én meg egy órát rágtam magam… teljesen feleslegesen (mosolyog).
– A sorozatban Ernőt a párod, Kocsis Pál alakítja, akivel hosszú ideje vagytok együtt. Hogyan kezdődött a szerelmetek?
– Szerelmespárt játszottunk Kaposváron és bár mindig azt mondják, hogy a színpadi szerelmek nem hosszú életűek, mi már több, mint húsz éve együtt vagyunk. Színházban nagyon sokat dolgoztunk együtt az évek alatt, és mindketten játszottunk a Barátok köztben is. Nagyon szeretek vele dolgozni, ezért is sajnálom annyira, hogy én már nincs a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban. Nagyon hasonlóan gondolkozunk, hasonlóan tudunk hozzányúlni anyagokhoz, hasonló a véleményünk.
– Ritkaságnak számít egy ilyen hosszú és boldog együttélés. Mi a titkotok?
– Szerintem az nagyon fontos, hogy szakmailag és a magánéletben is hasonlóak vagyunk. Közös nyelvet beszélünk, de sok minden elhatározás kérdése is. Elmenni semmivel sem nehezebb vagy könnyebb, mint maradni. Mindkettővel melózni kell. Amikor pedig már gyerekek vannak, az ember azt tartja szem előtt, hogy mi a fontos, mit lehet elengedni és mit kell megtartani. Nyilván a három gyerek sok mindent meghatároz. És hiába élünk és játszunk több, mint húsz éve együtt mindig megvolt mindkettőnket a saját dolga. Ragaszkodunk az önállóságunkhoz és ezt a másikban is tiszteletben tartjuk.
– A sorozatban is szép lassan kiderül, hogy mennyire meghatározza Editet a múltja, és kiderül, hogy miért olyan, amilyen. Nálad mik voltak a legmeghatározóbb események, amelyek miatt ma itt tartasz?
– Volt egy idő, amikor gyerekorvosnak készültem, biológia-fizikai fakultációra jártam. Egyik alkalommal elvittek minket boncolásra, de nem bírtam jól, mert nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy egy ember fekszik előttünk. Ráadásul pár nappal később egy házibulin kiderült, hogy az egyik osztálytársam nagybátyja volt. Ez volt az egyik fordulópont. A másik szintén a gimnáziumi évek alatt történt. Mivel nem voltam jó tanuló kötelező tanulószobára kellett járnom, és egy idő után már nem járhattam lovagolni. Egyik barátomat, aki nagyon rosszul beszélt, elküldte az apja a Pince Színházba, hátha az segít neki egy kicsit megnyílni. Mivel nagyon félt a felvételitől megkért, hogy kísérjem el. A színház igazgatója, Keleti Pista bácsi meghallgatta, majd megkérdezett engem, hogy esetleg nem szeretnék-e én is mondani valamit. Elmondtam egy verset. Ez az apróság meg a boncolás elég volt, ahhoz, hogy erre a pályára álljak. Anyukám persze azt szerette volna, ha van egy „rendes” szakmám ezért felvételiztem a tanítóképzőre. De mivel nagyon nem akartam odajárni direkt elrontottam a felvételit, hogy még véletlenül se vegyenek fel. A Színművészetin kirúgtak az első rostán, de nem adtam fel, és végül negyedik próbálkozásra felvettek. Aztán már egyenes út volt Kaposvárra…
– Budapesten nőttél fel, egy igazi városi lány voltál, most mégis egy tanyán élsz. Miért döntöttetek úgy annak idején, hogy egy tanyára költöztök?
– Tősgyökeres budapesti vagyok, hatalmas belmagasságú nagypolgári lakásban nőttem fel. Amikor a legnagyobb lányom, Sára édesapjával Kaposváron beköltöztünk a színészházba, nem éreztem annyira jól magam. Úgy döntöttünk, hogy a színházi és színészházi nyüzsi mellett kell egy hely, ahová elvonulhatunk, nyugalomban. Így hát vettünk egy parasztházat Nadalosban, 28 kilométerre Kaposvártól. Amikor összejöttünk Palival, akkor átköltöztünk Zselicertvárosba. Egy domboldalon épült meg a házunk, a kert végében kis patakkal. Amikor átszerződtünk Kecskemétre, előszőr két évig albérletben laktunk, de a kerítések magasak voltak, az udvarok kicsik. Rettenetesen szűknek éreztük, ezért elkezdtünk keresgélni. Emlékszem az ingatlanossal egyik vasárnap fél Bács-Kiskun megyét bejártuk. Ezt a tanyát tartogatta a végére. A legviccesebb az egészben az, hogy azelőtt fél évvel már néztük egy alkalommal, csak akkor nagyon drága volt. Amikor bementünk a házba, akkor szembesültünk azzal, hogy ez Bessenyei Ferenc tanyája volt.
– Hogyan lehet összeegyeztetni a tanyasi élettel együtt járó sok tennivalót a filmmel és a színházzal?
– Engem a tanyasi élet nagyon kikapcsol. Beszélgetek az állatokkal, figyelem őket… Gyerekként sokáig lovagoltam, állatorvos is akartam lenni, és mindig többféle állatom volt otthon: pinty, kutya, díszbéka, fehéregér, hörcsög, halak, utcáról összeszedett állatok. Szóval én szeretem ezt csinálni. Bár mostanában már érzem, hogy fárasztó, de közben mégis nagy örömet ad. Kevés annál kedvesebbet látni, mint amikor nyolc-tíz rackababa szaladgál az udvarban. (Közben telefonján mutat néhány fotót a kis rackajuhokról, akik hihetetlenül mókásan néznek ki). Most már nagyobbak, de amikor picik voltak föl-le rohangáltak, levideózni is lehetetlen volt, olyan gyorsan szaladgáltak. Nagyon szeretem őket, bár nevet már nem adok nekik, csak a lovaknak, a cicáknak és a kutyáknak, hogy ne kötődjek hozzájuk túlságosan. A másik, ami nagyon fontos nekem az a fenntarthatóság, és nagyon élvezem, hogy sok minden itt van helyben. Amit lehet mindent megpróbálok a környékről beszerezni: az uborkát Józsi bácsitól, a paradicsomot a szomszédnénitől. Öt tanyával arrébb van egy jó hely, ahol a retket vesszük…
– Mindig ilyen környezettudatos voltál?
– Igen, nagyon. Napelemünk van, elektromos autóval járunk, régóta szelektíven gyűjtünk mindent. Húsz éve Kaposváron én voltam az első fecske, aki pet palackokkal bement a szeméttelepre, és kérdeztem, hogy hová tehetem. Persze csak néztek, hogy mit akarok. Szerencsére most már előrébb tartunk. Számomra ezek nagyon fontos dolgok és próbálom továbbadni a gyerekeimnek is. Nagyon odafigyelünk arra is, hogy műanyag helyett saját vászontáskát használjunk. Ami elromlik, először megpróbáljuk megjavíttatani, a porszívót már négyszer sikerült. És tudod miért fontos nekem mindezt? Mert amit én csinálok, az nagyon múlandó. Hiába vannak filmek, a mai fiatalok nem nézik a Tolnay Klárit meg a Sinkovits Imrét. Az én unokáim korosztálya nem néz majd engem. De ahhoz, hogy élhessenek, legalább ezzel hozzá tudok tenni. Jó lenne, ha nem maszkban kellene mászkálniuk az utcán, mert nem vehetnek levegőt. Itt a tanyán a saját szememmel látom, hogyan változik minden. Látom, hogyan sivatagosodik a földünk, amióta 2016-ban ideköltöztünk. Minden évben a maradék szalmát, szénát, trágyát, levelet visszatermeljük a földbe… de csak egy picit tudunk rajta segíteni. Hiszek abban, hogy ezeknek a pici lépéseknek is lehet hatása a jövőre.
