Gyerekkönyveit hosszú percekig sorolhatnánk, néhány hónapja azonban egy régi álmát valóra váltva megjelent első felnőtteknek szóló regénye. A Möbius-akta izgalmas és fordulatos krimi, amihez saját életéből is merített inspirációt. Berg Judittal az új regényéről, kalandokról és az élet váratlan fordulatairól beszélgettünk.
Álmomban nem gondoltam volna, hogy Berg Judittal a saját otthonában fogok beszélgetni, de amikor az interjút egyeztettük, Judit sűrű programja miatt ez tűnt a legegyszerűbbnek. Izgatottan nyomtam meg a kapucsengőt. Pár pillanat múlva mosolyogva tárta ki előttem az ajtót. Leültem a nappaliban és körbe hordoztam a tekintetemet: a falakat színes festmények (amelyekről utóbb kiderült, hogy mind Judit gyerekeinek alkotásai) díszítették és bárhová néztem, könyvek sokasága várta, hogy valaki leemelje a polcról.
– Miket olvasol az utóbbi időben?
– A sok szépirodalom mellett (felnőtt és ifjúsági irodalmat is olvasok) nagyon szeretem a krimiket, van egy-két kedvenc szerzőm. Nemrég fedeztem fel Donna Tartt krimiírót, akinek az első könyvét sikerült angolul megszereznem. Egyszerűen elveszek a szövegben, annyira gyönyörű és izgalmas. Régebben elolvastam a Borisz Akunyin könyvek nagy részét, de imádom Kondor Vilmost is. Szeretem a főszereplő jellemét és ahogy kommunikál, meg Budapest különböző korszakokban megjelenő arcait. Miközben A Möbius-aktát írtam, folyamatosan őt kellett olvasnom. Azt éreztem, hogy az könyvei tartanak egy olyan állapotban, amelyből aztán könnyen lépek át a saját világomba. Egy nagyon jól megírt szépirodalmi művet nem tudok ilyen könnyen elengedni, de egy másik krimi nagyon inspiráló tud lenni.
– Sok ezer gyerek a te könyveiden nő fel, talán nincs olyan gyerek és szülő az országban, aki ne ismerné Rumini kalandjait, a Lengemeséket vagy a Maszat- sorozatot. Most mégis egy felnőtteknek szóló izgalmas krimivel rukkoltál elő. Mi volt az, ami elindította benned A Möbius-akta gondolatát?
– Tíz éve jött először az ötlet, hogy írjak egy felnőtteknek szóló regényt, szerettem volna egy férfi-női ügyekről szóló történetet. Született is egy hatvan oldalnyi megkezdett regény, de mindig azt éreztem, hogy jó a stílusa, jó a hangulata, jó a történet is, de valahogy a struktúrája nem elég erős. A krimi műfaj nagyon közel áll hozzám, nagyon szeretem a kalandokat, a nyomozást, a fordulatokat, a kiszámíthatatlan dolgokat. Volt több tervem is, aztán ezek valahogy feledésbe merültek, mert soha nem volt rájuk idő. Aztán, amikor már sokszor kérdezték, hogy miért nem írom meg ezeket, akkor elkezdtem gondolkodni, hogy vajon félek-e vagy nem bízom magamban eléggé.
Végül már saját magam számára is fontos volt, hogy bebizonyítsam, meg tudom csinálni és tudom ezt is jól csinálni.
Tavaly januárban egyik reggel arra ébredtem, hogy rájöttem, ha a korábbi felnőtt könyv ötletemet vegyítem a krimitervvel, akkor megvan a struktúra és onnantól kezdve működni fog. Ez két héttel a szülinapom előtt volt. Úgy voltam vele, hogy akkor ezt kapom magamtól ajándékba: nem csinálok semmit, csak írom a krimit és két hét alatt tető alá hozom. Persze nem egészen úgy lett, ahogyan elképzeltem…
– Máshogy kellett hozzáfognod, mint egy gyerekkönyvhöz?
– Akkor tudok belevágni a regénybe, ha nagyjából megvan a fejemben a szerkezete, ha van egy íve, ha tudom, honnan hová akarok eljutni és mik azok a fontos szempontok, amiket szeretnék beletenni. Nincs egy fejezetekre lebontott vázlat, de nagyjából felépítem a regényt. Írás közben aztán mindig vannak kisebb eltérések, mert ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok, amiket nem szabad veszni hagyni. Az írás közben felszabaduló gondolatok engem nagyon jól tudnak előre vinni, de mindig van egy eltervezett út, amit bejárok.
Ugyanakkor A Möbius-aktánál volt egy sor technikai kérdés, ami abból adódott, hogy bizonyos dolgokat felnőttek számára kell megfogalmaznom. Írtam ezerféle kalandról meg bajba jutásról, barátságról meg szerelemről is, de mondjuk vetélésről, megcsalásról meg szexről még nem. Újdonság volt, hogy hogyan nyúljak ezekhez a témákhoz, hogyan tudok őszinte lenni, és elég mélyre menni, hogy közben ne legyen túl romantikus, csöpögős, és ne legyen vulgáris. Nagy erőbedobással írtam, és iszonyúan élveztem, de ennyi kétség között még soha nem vergődtem.
– A krimi központi témája egy olyan helyzet, amit titkon mindannyian szeretnénk kipróbálni. Volt már olyan, hogy te is belebújtál volna más bőrébe?
– A fél gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy szerepjátékokban voltam és sztorikat találtam ki. Olyan voltam, mint az ideális olvasó, aki teljesen azonosul a szereplővel. Annyira bele tudtam magam élni a történetbe, hogy mindig tovább képzeltem, sokszor komplex sztorikat építettem fel. Gyerekkori nagy szerelmem volt Robin Hood, úgyhogy képzeletben elég sok időt töltöttem el a bandájának tagjaként. Majd rájöttem, hogy akár Robin szerelme is lehetek, és onnantól egészen új távlatok nyíltak. Még tizenkét-tizenhárom éves koromban is úgy aludtam el, hogy ezeket a sztorikat szőttem tovább. Ilyen értelemben nagyon sok testbe belebújtam, miközben a valós életemben nem érzek ilyen vágyat. Volt már, hogy elképzeltem, hogy néznék ki kék szemmel, de nem vágyok más testébe.
– Visszavonhatatlan hatással lehetne az életünkre… A végén sokat gondolkoztam azon, hogy Éva tényleg megérdemelte-e, amit Tőled kapott?
– Ez nekem is egy nagy dilemma volt, és sok mindenkitől megkaptam már, hogy miért kellett így befejeznem. Közben kicsit azt éreztem, hogy ami vele történt és amit elkövetett, az a maga módján megbocsáthatatlan és helyrehozhatatlan. A gyerekei miatt is sokat dilemmáztam, de közben meg azt is éreztem, hogy sok igazságtalanság történik a világban, és számos olyan helyzet van, amikor nem jól végződik a történet. Mindig van, aki rosszul jár.
– Te mennyire vagy benne a történetben?
– Kár lenne tagadni, hogy sokat merítettem magamból is a történethez. Mind a három nő, sőt Zoé is, bizonyos pontokon hordoz engem magában. Nekem is volt viharos, teljesen rossz koncepcióból kiinduló házasságom, nekem is volt mindenféle emberi kapcsolatom, olyan is, hogy meglévő szerelem mellett beleszerettem másba… Bizonyos dolgok megtörténtek velem is, ha nem is pont úgy, mint a könyvben, de valamiféle élményem van. Rengeteg nőtől kaptam levelet, amiben írták, hol és melyik szereplőnél ismertek magukra. Úgy érzem, sikerült a női életnek igazán drámai helyzeteit megragadnom.
– Alakulhatott volna másképp a te életed is?
– Ezen már sokat gondolkodtam én is. Gyerekkoromban síoktató akartam lenni, meg kaszkadőr, kalandor és ornitológus, de onnantól kezdve, hogy elmentem egyetemre, arra készültem, hogy tanár leszek. Magyar-angol szakra jártam, elvégeztem a drámapedagógiát, készültem a Színművészeti Főiskolára (akkor még nem egyemenek hívták), és az volt a tervem, hogy drámapedagógus leszek, gyerekszínházat fogok csinálni, lesz egy saját színjátszóköröm és tanítani fogok egy iskolában. Anyukám is tanár, tesóim is azok lettek, az iskola mindig egy természetes közeg volt nekem, ahol jól érzem magam. Aztán történt egy váratlan fordulat: még egyetem alatt, egy nagyon viharos kapcsolatból született egy gyermekem.
Ez az időszak nagyon nehéz és hektikus volt, mire másfél éves lett a lányom, már rég külön éltünk az apjával. Sokféleképpen volt nehéz és embert próbáló ez az időszak. De így történt, hogy még diploma előtt anyuka lettem, ráadásul egyedülálló anyuka, akinek elő kellett teremtenie a pénzt a pelenkára, az ételre, és valamiféle jövőképet kellett teremtenem, hogy hogyan fogom ezt a gyereket felnevelni tisztességben, jókedvben stb. Kénytelen voltam belátni, hogy már az is jó lesz, ha a diplomámat megszerzem, nemhogy még a színműre menjek, meg külföldi ösztöndíj… A mai napig nem tudom, hogy egy kisgyerek és pénzkereset mellett, hogyan írtam két szakdolgozatot és hogyan csináltam meg az államvizsgát.
– Nem érezted úgy, hogy le kell mondanod az álmaidról?
– Nyelviskolában dolgoztam, újságírtam, műszaki fordítást vállaltam, és közben próbáltam nem siratni az álmaimat és nem áldozatnak érezni magam. Rájöttem, ha mártírt csinálok magamból, akkor a gyerekemnek nem fogom tudni felszabadultan megmutatni, hogy milyen jó az élet. Adott volt ez a nagyon nehéz élethelyzet, és a kislányom, mint egy tükör: nyűgös volt, hisztis volt, kezelhetetlen volt, és azért, hogy ő jól legyen, elkezdtem mesélni. Az első könyvemnek nem véletlenül lett Hisztimesék a címe. Gyakorlatilag a mindennapi túlélésünk érdekében meséltem, és a kétségbeesés állapotából születtek.
Ha nincs ez a helyzet, akkor valószínűleg most tanítanék.
De egy nagyon jó barátom, Futász Dezső, akinek volt egy kis kiadója, azt mondta, szerinte olyan jók ezek a mesék, hogy ő szívesen kiadná. Magamtól soha nem kezdtem volna írni, és nem mentem volna el kiadókhoz. Szoktam is mondani a gyerekeimnek, hogy ezzel az egyetem alatti szüléssel szembementem azzal a sorssal, amit magaménak hittem, a végén mégis ennek köszönhetem, hogy az lettem, aki vagyok. Mindenki azt mondta, hülye vagyok, ha egyetemistaként szülök, de én azt feleltem, hogy ez az én életem, az én utam, és nem fogom a gyerekemet elvetetni.
– Néha a legnehezebb helyzetek hozzák ki belőlünk a legtöbbet, és ezek szerint te nem vagy az a félős típus…
– De, én is szoktam félni. Legutóbb például, amikor januárban egy háromhetes kalandtúrán voltam Guatemalában, az első hét végén elmentünk egy barlangba. Nagyon nehéz volt végig menni rajta. Indián vezető mutatta az utat, fejlámpa nem volt, mindenki egy gyertyát kapott, miközben ez egy vizes barlang volt, a járatokban úszni kellett, máshol fel kellett mászni egy vízesés mellett, vagy le kellett ugrani a sötétbe, ahol állítólag mély víz várt.
Soha nem vágytam ilyen kalandra, és amíg nem tudtam, hogy van egy ilyen barlang, eszembe sem jutott bemenni.
De, amikor megmondták… pedig tériszonyom van, rettegek a hideg víztől, pláne, hogy egy sötét vízesésbe leugorjak, amikor nem is látom az alját. Olyan szinten félelmetes volt ez a barlang, hogy arra gondoltam, ha most ide nem megyek be, akkor egy életen át ott lesz bennem, hogy megfutamodtam. Végül az egész csapatból csak a túravezetőnk és még egy lány jött be. Életre szóló élmény lett ez a kaland.
– Lehet, hogy ez benne lesz egy következő regényedben? Jön a Möbius-akta folytatása?
– A barlangot a következő Ruminibe biztos, hogy beleírom. A Möbius-aktának viszont egyelőre nem lesz folytatása. Ezt a könyvet akartam megírni, de aki olvasta, az látja, hogy benne van a folytatás lehetősége. Akár egy Zafira-Kornél együttműködést, de akár a korábbi közös nyomozásukat is meg lehetne írni. De most nem vágyom rá. Úgy érzem beteljesült egy nagy álmom, nagyon elégedett vagyok.
