spot_imgspot_img
spot_img

Balázsy Panna: „Néha rám szóltak, hogy ezt meg ne írd”

-

Article Top Ad (AdSense)

Mindenki ismeri a nevét: a gyerekek a nekik szóló regényei miatt, míg szüleik még a rádiózás és a kereskedelmi televíziózás fénykorából. Nem fél az új lehetőségektől, mindig képes megújulni, és belefogni valami újba. Néhány éve az egyik legsikeresebb gyerekkönyvíró, aki hamarosan egy új sorozattal rukkol elő. Balázsy Pannával beszélgettünk…


Az egyik első igazán meleg kora tavaszi napon találkoztunk. Szinte percre pontosan érkezik amegbeszélt találkozóra. Úgy üdvözöljük egymást, mint két régi ismerős, pedig csak én ismertem őt. Vagyis nem csak én, hanem az egész ország, hiszen jellegzetes hangját évekig hallgattuk a rádiókban, és vele ébredtünk a reggeli tévéműsorokban. Aztán eltűnt a képernyőről, de néhány évvel ezelőtt egy újabb arcát ismerhettük meg.

Korábban rádióztál, tévéztél, aztán hét évvel ezelőtt indítottad útjára a Szandra és a 3.B, majd a Szandra és a csajok című regénysorozatot. Miért kezdtél el gyerekkönyvet írni?

Valójában szembejött a lehetőség. Kolosi Beával, a Líra Könyv Zrt. vezérigazgatójával ültünk egy buliban, és mindenféléről beszélgettünk. Aztán másnap valahogy ez eszébe jutott, és felhívtak a Manó könyvek főszerkesztőjével, Csapody Kingával, és megkérdezték, hogy nem akarok-e gyerekeknek szóló könyvet írni. Soha nem derült ki, honnan jött ez a gondolat, vagy miért gondolta, hogy erre én képes vagyok, mert aznap este egyáltalán nem is beszéltünk ilyesmiről, csak a gyerekekről.

Nem is sorozatnak indult?

Nem. Úgy volt, hogy megírtam az első fejezetet. Beküldtem, és kértem, hogy adjanak valami iránymutatást, mert én nem tudom, hogy jó-e. De nem adtak, hanem azt mondták, hogy ez tök jó, így csináljam tovább. Aztán ahogy haladtam a történettel, folyamatosan küldtem Kingának az anyagot. Nagyjából a felénél tarthattam, amikor felvetette, lehet, hogy nem egyet kéne ebből írni. Így lett előbb hat rész, majd később jött az ötlet, hogy Szandra megnő, és már hatodikos. Így ebből is lett hat rész. Az utolsó résznél mondtam azt, hogy ami megtörténhet Szandrával, azt szerintem már mind megírtam.

szandra és a csajok
Fotó: a szerző

A történet nagyon jól reflektál a mai világra, és látszik, hogy tökéletesen érted és ismered a mai kamaszokat. Könnyen belehelyezkedtél Szandra, Szonja, Lujzi, Juci, Brúnó és a többiek bőrébe?

Az volt a kulcs, hogy megtaláljam a hangot. Szerencsére még mindig emlékszem, hogy milyen volt ekkorának lenni és milyen volt a lelkem, amikor én is ennyi idős voltam. Valószínűleg ez azóta sem változott, és van egy szeletem, ami azóta sem nőtt fel. Másrészt nagyon figyeltem a gyerekeket, kíváncsi voltam, mi az, ami megmozdítja őket, hogyan beszélnek. Általában senki nem veszi észre, hogy a két hat rész között időben volt egy nagy lyuk. Volt egy év, amikor nem írtam, mert őszintén izgultam azon, hogy egy három évvel idősebb gyereknél megtalálom-e ugyanúgy a hangot. Aztán arra jutottam, hogy a hatodikos már máshogy beszél, mint a harmadikos, mert ő már felnőtt számba akarja vetetni magát. Ezért a második hat részt így írtam meg. Már nem gyerekben gondolkodtam, hanem gyakorlatilag felnőttben. De emlékszem, nagyon izgultam, hogy megtalálom-e újra a hangot.

A lányaid mit szóltak a könyveidhez?

Néha rám szóltak, hogy ezt meg ne írd. Pedig nem arról van szó, hogy árgus szemekkel figyelem, hogy történik-e olyan, amit beleírhatnék. Nati az első megjelenésekor már 12 éves volt, és abban a korban ezek a történetek már érdektelenek voltak számára. Tavaly viszont rajtakaptam, hogy valamelyiket elolvasta. Lizi hét-nyolc éves volt, amikor 2015-ben megjelent az első könyvem, és ő abszolút falta és teljes átéléssel olvasta mindegyiket.
Ahogy jöttek a részek, úgy nőtt és változott Szandra is, harmadikosból hatodikos kamaszlány lett.

Balázsy Panna
Fotó: Szalmás Kriszta

Anyaként te hogyan élted meg a kamaszkort?

Nagyon komoly korszak volt, és sokat tanultam belőle. Rájöttem például, hogy a nap végén tényleg csak szeretni, meg támogatni kell őket. Azt hiszem, amikor az embernek kisebb gyermekei vannak, akkor részben szükségből, részben megszokásból mindent kontrollálni kell, és meg vagyunk róla győződve, hogy minden úgy jó, ahogyan mi gondoljuk. Ezt ma már megkérdőjelezem. Nem csak az a jó, ahogy én látom a világot. Szerintem nekünk könnyebb volt gyereknek és tininek lenni. Lassabban, nyugodtabban éltünk. Ma sokkal több információ zúdul rájuk, közben minden egy kicsit egyforma, és nehéz eligazodni a világban. Nem cserélnék velük semmi pénzért. Közben pedig remélem, hogy megtalálják benne önmagukat, kiteljesedhetnek és örömmel, szenvedéllyel élik majd az életüket.

Sokat csiszolnak rajtunk a gyerekek…

Rengeteget. Én például nagyon türelmetlen és jövő-menős voltam, mindent azonnal akartam csinálni. És ezt nem lehetett, amikor kicsik voltak…

El tudod képzelni, hogy megnyugszol?

Nem tudom… Nagyon érdekes, mert hétvégén az egyik barátnőmmel beszélgettünk éppen arról, hogy nem szabad az „öregasszonyt beengedni”. Nem szabad feladni, nem szabad megadni magunkat, nem szabad ellustulni. Ez mind rajtam áll. Egyébként tudod, hogy mit szeretnék sokkal kevesebbet csinálni? Gondolkodni… annyit agyaltam, meg gondolkodtam az elmúlt időben, hogy azt már szívesen csökkenteném. Most egy ideje úgy érzem, hogy van még egy nagy dobásom, aztán – a koromból fakadóan – több már nem nagyon lesz. Ez persze nem egy két-három éves dobás lenne, hanem mondjuk tízéves. Valahogy így érzem… aztán lehet majd megnyugodni.

Gyerekkorod óta dolgozol, és már akkor közel kerültél a film világához. Hogyan kerültél bele?

Anyukám az Iskolatévénél dolgozott, amikor egy kisfilm főszerepére kerestek egy kilencéves kislányt. Valamiért nem találtak, ezért a rendező próbálta rábeszélni anyámat, hogy megnéznének. Megnéztek, és azt mondták, hogy én lettem a befutó. Innentől kezdve elkezdtek jegyezni és állandóan hívogattak. A forgatás mellett persze nem nagyon lehetett iskolába járni, és ezt apám nem nézte jó szemmel. Ekkor jött a kompromisszum, hogy akkor filmszerepek helyett inkább szinkronizáljak, amivel több pénzt kerestem, mint anyám. De nekem nem kellett a pénz, elég volt, ha tudtam venni egy mákos patkót a suli büféjében vagy egy ruhát, így a többit mindig odaadtam anyukámnak. Nyolc évig szinkronizáltam, rengeteg szovjet, NDK, lengyel, cseh sorozatban dolgoztam: Majka, a csillagok küldötte, Tau bácsi és hasonlók. Gyakorlatilag a Pannónia Filmstúdióban laktam. A
fejfámon is biztos az lesz, hogy ő volt Sophie Marceau magyar hangja…

Hogyan lettél gyerekszinkronszínészből rádiós, majd televíziós műsorvezető?

A szinkronizálásnak úgy lett vége, hogy elmentünk Amerikába. De amíg ott dolgoztam sok embert megismertem: Geszti Pétert, Berkes Gábort… Mivel apám a Közgazdasági Szemle rovatvezetője volt, nyaranta az újságíró gyerekeknek szervezett táborban voltam Fadd-Domboriban. Itt ismertem meg tízéves koromban például Szellő Istvánt, de Villám Gézát is. Még Amerikában éltünk, amikor felhívott Geszti, hogy jön New Yorkba, és tudom-e, kinél fog lakni. Kiderült, hogy Villám Gézánál. Felutaztam hozzájuk, buliztunk, majd Péter hazajött, Villámmal viszont később is sokat összejártunk. Ő akkoriban New Yorkban már kereskedelmi rádiózott.

Nagyjából egyszerre költöztünk vissza Magyarországra. Amikor hazajött, bement a Danubius rádióba és Kálmán Zsuzsának megmutatott egy kazettát, ami persze nagyon más volt, mint az itthoni műsorok. Rögtön kapott lehetőséget. Kitalálták, hogy legyen egy műsor, a „Szombat esti extázis”, amihez megvolt a három fiú: Bochkor Gábor, Villám Géza és Szabó Tamás. Villám úgy érezte, kell a műsorba egy lány is, ezért elhívott a műsorba, úgy, hogy akkor nekem még fogalmam sem volt a rádiózásról. Teljesen zöld volt voltam. Így indult el a „Szombat esti extázis”. Kéthetente egy hétórás műsorfolyam volt, és óriási siker lett. Imádták az emberek. A mai napig vannak fórumok, ahol meg lehet hallgatni a paródiákat. Őrült egy időszak volt.

Balázsy Panna
Fotó: Szabó Edit

Beleugrottál a mélyvízbe. Nem volt ijesztő a teljesen ismeretlen terep?

Ha belegondolok, mindent mélyvizesen csináltam az életemben. Amikor hazajöttem Amerikából, a Nemzetközi Migrációs Szervezetnél helyezkedtem el, és itt dolgoztam, amikor megkeresett Villám. A következő mélyvíz a Top TV volt, az első magyar zenecsatorna, ami inkább a vidéki kábeleken futott, ezért vidéken szupersztárok lettünk. Közben jött egy lehetőség, és kimehettem a Cannes-i Filmfesztiválra akkor, amikor a Ponyvaregény nyert. Az egész stábbal interjút csináltunk. Teljesen ismeretlen terep volt.

Emlékszem, jöttek a szervezők, megkocogtatták a vállamat, hogy öt perc múlva John Travoltával kéne interjút készíteni, ráérünk-e. Persze, mondtam és majdnem kiugrott a szívem a helyéből. Aztán jött Quentin Tarantino, Samuel L. Jackson, Bruce Willis… Nagyjából ebben az időben lett vége a „Szombat esti extázisnak”, ekkor keresett meg minket a Juventus rádió, ahol aztán én is megtanultam rádiózni. Csodálatos időszak volt, mai napig életem egyik fénypontja. Sokan még mindig ott vannak a Sláger Rádiónál a régiek közül, én meg jövök-megyek, mint a távirat.

Nem tudsz sokáig megmaradni egy helyen?

Amikor megtanultam valamit, vagy már nagyon értettem, akkor mindig úgy éreztem, hogy kell valami fejlődés. Előfordult, hogy nem kaptam meg ezeket a lehetőségeket, úgyhogy akkor eljöttem. A Juventus után a Radio Bridge-nél voltam, majd a TV3-ban volt egy zenés műsorom, aztán jött az MTV- ben a Repeta. Ez nagyon más volt, mint a korábbi műsorok, nagyon szerettem. Aztán egy szép napon Kotroczó Róbert hívott az RTL Klubhoz, és fél évvel később, amikor megszűnt a Repeta, átmentem az RTL Reggeli műsorába.

Aztán jöttek a gyerekek és eltűntél a képernyőről…

Egy rövid időre visszatértem, de már nem volt ugyanaz. Sorra cserélődtek le az emberek. Amikor Nati egyéves volt hívtak a Sláger Rádióba, de végül nem mentem. Aztán amikor Lizi volt ugyanennyi idős, és hívtak a Neo FM-be, akkor azt már elvállaltam. Ez nagyon sok pluszt adott, de a rádió sajnos hamar víz alá merült… De legalább ebben az időben sokat tudtam otthon lenni a gyerekekkel. Közben elkezdett érdekelni a cukrászat, amiből aztán megszületett a Globalista Konyha, amellyel mindig más helyszínen, más ételekkel és borokkal kétestés vacsorákat rendeztünk, alkalmanként 70-80 emberrel. Négy év alatt húsz vacsorát csináltunk. Aztán jött egy újabb mélyvíz: elkezdtem dolgozni egy PR ügynökségnél, pedig akkor még egyáltalán nem értettem a PR-hoz.

Most milyen terveid vannak még? Felnőtteknek szóló könyvet nem akarsz írni?

De, már van is egy tervem. Még a covid idején, amikor vége lett a Szandra-sorozatnak az őseim felé fordultam. A családom történetét szeretném megírni, mert ez egy nagyon izgalmas történet. Arra gondoltam, hogy a tesómmal, aki szerintem még nálam is jobban ír, kitalálunk egy alaptörténetet, hogy szerintünk nagyjából mi történt a felmenőinkkel.

Ami viszont már biztos, hogy hamarosan megjelenik a legújabb gyerekeknek szóló könyved, ami egészen más lesz, mint az előző sorozat… Mit lehet tudni róla?

Balázsy Panna-könyv

Áprilisban a Föld napján jelenik meg, és nem véletlenül. A környezetvédelem lesz a témája, és négy részen keresztül négy barátról, és a négy alapelemről fog szólni. Nagyon izgulok, hogy milyen lesz a fogadtatása, remélem ezt is annyira szeretik majd a gyerekek, mint a Szandra-sorozatot. Az első rész egy családi gazdaságban játszódik majd, ahol az állattenyésztésbe és a veteményezésbe is belepillanthatnak az olvasók, és minden könyvhöz egy kis meglepetéssel is készülünk majd. Most, hogy leadtam az első részt, elhatároztam, hogy júniusig megírom a következőt, így a szeptember végi Könyvfesztiválra megjelenhet. Aztán évvégéig megírom az áhított gyerekkrimimet. Ez a terv, aztán meglátom, sikerül-e tartani.

Ez lesz Maurice története?

Igen. Amikor fiatalabb voltam, még fejben meséltem magamnak. Aztán később esténként a
gyerekeimnek. Ekkor találtam ki Maurice-t. Egy évig meséltem a lányoknak, és csak azért hagytam abba, mert nem jöttem rá, hogy mi a rejtély kulcsa. A mai napig haragszanak rám, hogy nem fejtettük meg. Persze már soha nem fogom tudni úgy elmondani, mint akkor. Feküdtünk az ágyban… egyik oldalamon Nati, a másikon Lizi… tátott szájjal, tök csendben hallgatták egy órán át minden este. Imádták. Évek óta meg akarom írni, sok mindent le is írtam már. Nyilván más lesz, mint ahogy akkoriban meséltem, de megírom. Késő esténként sokat gondolkodom erről a történetről. A nyitókép már teljesen összeállt.

Vagyis az írás és a gyerekkönyvek még sokáig veled lesznek?

Lehet, hogy ez úgy tűnik, mintha én elhatároztam volna valamit és azt csinálom, de minden, amiről eddig beszéltem szembe jött. Ez így elég könnyű volt. Most viszont az élet szerintem azt próbálja sugallni, hogy találjak ki valamit, amihez foggal-körömmel ragaszkodok, és vigyem végig, amit akarok. Az élet elém tolja a lehetőségeket, de talán nem mindig azt, amerre mennem kéne. Azok az izgalmas lehetőségek, amik korábban adódtak, ma már nincsenek. A média iszonyúan megváltozott, valahogy nincs benne az a jókedvű flow, hogy éljünk a pillanatnak. Kalkuláltabb lett, mindenki megtervez mindent, és karriert épít. Én meg nem ilyen vagyok. Én mindig csak jól érezni szeretném magam, és igazán azt tudom jól csinálni, amiben jól érzem magam. Biztos, hogy a könyvírás is azért maradt meg, mert írás közben belekerülök egy flow közeli állapotban. Ez nagyon klassz, és ezért szerintem mindig velem lesz az írás.

Itt további érdekes olvasnivalót találsz:

5 könyv, amit minden lánynak és nőnek el kell olvasnia

 

FRISS CIKKEINK

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!