“Az élőzene hangulatát nem lehet stúdióban visszaadni”

-

Snétberger Ferenc Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas gitárművész, az improvizáció mestere. Legnagyobb példaképe édesapja volt, aki nagy hatással volt zenéjére. A 64 éves művész ma Berlinben él, a felsőörsi Snétberger Ferenc Zenei Tehetség Központ szakmai vezetője, és bár az elmúlt egy évben több koncertje is elmaradt, tizenkettedik albuma néhány héttel ezelőtt jelent meg.

Nem volt sok időnk beszélgetni, mert folyamatosan keresték telefonon és közben még unokájával is tanult. De engem is belesűrített az idejébe és türelmesen mesélt gyerekkoráról, édesapjáról, legújabb albumáról és arról is, hogyan született meg ez a fantasztikus zenei játék, ami csak rá jellemző.

Zenészcsaládból származik. Milyen hatással volt családja a zenei karrierjére?

Salgótarjánban születettem. Hat testvéremmel szinte mindannyian tudtunk valamilyen hangszeren játszani. Mindenki nagyon tehetséges volt, de végül csak én lettem hivatásos zenész. A gitározást édesapámtól „örököltem”. Gyerekkoromban akkor tanultam a legtöbbet, amikor együtt játszhattam vele. Ilyenkor nem kottából játszottunk, hanem csak úgy elmondta, hogy miről van szó, én meg ellestem tőle a dolgokat.  Komolyabban csak 13-14 évesen kezdtem el foglalkozni a zenével, amikor zeneiskolába kerültem. Ott szerettem bele a klasszikus zenébe és a jazzbe. De a legtöbbet édesapámnak köszönhetek, nagy gitáros lett volna, ha meglettek volna a lehetőségei, és nem a család eltartásáról kellett volna gondoskodnia.

Zenéjének nagyon fontos eleme az improvizáció, amelynek a művészévé vált. Ezek szerint már édesapjával is sokat improvizáltak?

Amikor a kollégáival szabadidejük volt, mindig játszottak és ennek nagyon örültem. Sokszor próbálgatták az amerikai jazzt, ami rám is nagy hatással volt. Rengeteget segített, hogy figyelhettem és hallgathattam őket, mert az improvizációt nagyon nehéz megtanulni. Ez egy rögtönzés, ami akkor abban az adott pillanatban történik csak, és egy nagyon különleges dolog: ha valakinek van hozzá képessége, akkor tudja fejleszteni és még jobb lesz tőle a zenéje. Azt is az édesapámtól tanultam meg, hogy miként szólaltassam meg a gitárt, a különböző pengetésmódokat, de azt is, hogy hogyan lehet egy egyszerű dallamot eljátszani. Ebben ő mester volt. Olyan szegények voltunk, hogy a családunkban egyetlen gitár volt, az édesapámé, amit akkor hozott haza, ha végzett a munkahelyén. És mivel én voltam a legkisebb fiú, csak a két bátyám után kerültem sorra, így órákat kellett várnom, hogy lefoghassak rajta két akkordot. Viszont mindig megfigyelhettem őket, hogy miként bánnak a hangszerrel. Apám később tudott szerezni egy kisebb gitárt és azon kezdtem el játszani.

Gondolta volna, hogy ilyen sokra viszi?

Eszembe se jutott. Csak örültem, hogy játszhattam, akkor nem is gondoltam ilyenekre, nem vagyok törtető típus. Annak örültem, ha meg tudtam oldani a feladatokat, amiket a zeneiskolában kaptam, meg tudtam tanulni, amit kellett, és gyakorolhattam. Már akkor a szenvedélyem volt a gyakorlás.

Hogyan hatott Önre a roma muzsikában megjelenő sokféle zenei hatás?

Édesapám sokszor játszott Django Rheinhardot, ami egy nagyon másféle zenei világ volt, mint amit vendéglátós zenészként kellett játszania. Ennek a hangzása és a ritmusa olyan, mint az amerikai jazznek, vagy a bebopnak. Számomra a romazene is ilyen: nincs semmi keretek közé szorítva, majd hirtelen átmennek egy gyorsabb ritmusra. Nagyon improvizatív. Ha valaki gitárral foglalkozik a spanyolt sem lehet kihagyni, hiszen a gitár hazája Spanyolország és Brazília, a flamenco egy zenei stílus, egy gitár technika , amely a spanyol romáktól ered.

Berlinben él már 1988 óta. Miért döntött úgy, hogy itt hagyja Magyarországot?

Azért jöttünk el, mert Magyarországon nem tudtunk megélni. Állandóan albérletben laktunk, próbáltunk egyenesbe jönni. Először nem is Németországba, hanem Olaszországba készültem, de Berlin nagyon megtetszett. Olyan volt, mint egy sziget, ahol sokféle nemzetiség él együtt és ez szerencsére a mai napig megmaradt. Ez nekem mindig tetszett. Nagyon sok jó zenész él itt, virágzik a művészet és a zenei élet, és persze a feleségem is német. Azóta is itt élünk, de sokszor járunk haza, néha szinte tényleg olyan, mintha el se mentünk volna, főleg mióta a felsőörsi Snétberger Zenei Tehetség Központ létezik.

Fotó credit: © Ferenc Snétberger

Gondolja, hogy máshogy alakul a pályája, ha itthon marad?

Amikor eljöttünk újrakezdtük az életünket. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen típus, de nagyon nehéz volt az elején. 2-3 évig tartott, míg mindent megismertünk és beilleszkedtünk. Azóta sok minden változott, de még mindig nagyon jól érezzük itt magunkat. Itt az emberek olyan demokráciában élnek, ami valóban működik. Budapest csodálatos város, nagyon szeretem és nagyon szeretek otthon játszani, de sajnos nincs lehetőségem olyan gyakran, mint szeretném…

Soha nem akart hazajönni?

Mi úgy érezzük, hogy két otthonunk van. Nagyon hiányoljuk a pesti lakásunkat, de szerencsére ez nem olyan nagy távolság, így bármikor könnyen haza tudunk menni. Nem szakadtam el Magyarországtól, itt van az iskolám, a családom fele, a testvéreim, minden ugyanúgy megy tovább, csak más országban élünk. Talán éppen ezért nem volt soha honvágyam. De szerintem sokan vannak ezzel így.

Zenei pályája során fantasztikus zenészekkel dolgozott együtt. Van olyan, aki különleges hatást gyakorolt önre?

Van egy pár. Nem is tudom, hogy hol kezdjem… Bobby McFerrin nagy hatással volt rám. Több koncertekre hívott vendégként. Magyarországon, Spanyolországban, Svájcban egész koncerteket játszottunk duóban.  Csodálatos volt. Ennek a fajta improvizációnak ő az egyik legnagyobb művésze, de Marcus Stockhausen is – aki jó barátom – nagyon fontos zenei partnerem, vagy Paolo Vinaccia, aki sajnos már nincs közöttünk.

A Hallgató című 12. lemeze a Keller Quartett vonósnégyesével februárban jelent meg, aminek középpontjában a gyász és a transzcendencia áll… Mi adta az inspirációt, hogy ez legyen a fő gondolat?

A For my People (Népem emlékére), amelyet 1994-1995-ben írtam, azóta már több helyen játszottuk, de most felvettük egy új formációban. Ez adta az alapot. Az ECM Records producerével Manfred Eicher-rel és Keller Andrással közösen választottuk ki a koncert programot, amit élőben rögzítettünk.

 

És az albumot a Liszt Ferenc Zeneakadémia Nagytermében vették fel, amely még különlegesebbé teszi…

Igen, ez egy élő felvétel, amit nagyon szeretek, mert stúdióban ezt a hangulatot nem lehet visszaadni. Amikor élőben minden sikerül, az egy fantasztikus érzés. A stúdiónak az a nagyon nagy előnye, hogy ott ki lehet javítani a hibákat, de az élő felvétel tényleg olyan, mint egy koncert. A Keller Quartettet különösen ki kell emelni, mert zseniálisak és fantasztikus volt velük játszani. Remélem hamar vége lesz ennek a Covid-őrületnek és ismét tudunk együtt koncertezni.

A Népem emlékére című dalának nagyon fontos mondanivalója van. Hogyan született meg?

Megismerkedtem egy izraeli komponistával, aki elmesélte, hogy épp anyagot gyűjt egy új projekthez. Egy olyan album létrehozását tervezte, amelyen a második világháború sújtotta népek, népcsoportok zeneszerzői adják elő szerzeményeiket. A darabot különlegessé teszi, hogy a fő motívuma egy olyan dallam, amelyet gyerekkoromban a nagymamám énekelt nekem mindig. Nem tudom megmondani, hogy kitől volt, de ebből indultam ki. A darabot aztán idővel nagyon sok helyen eljátszottam: New Yorkban az ENSZ Székházban, de itt Berlinben is, amikor a romáknak és szinto romáknak (német romáknak) átadták a Holokauszt Emlékművet. Azóta jártak itt Berlinben az iskolámból is gyerekek és több roma zenész is, akikkel több alkalommal is eljátszottuk.

Nagyhatású mű, nagyon mélyre megy, egészen a zsigerekig hatol…

Pedig egyszerű darab. De, amit nagyon szeretek benne, hogy csak a gitár és zenekar van leírva benne, a szólista pedig szabadjára van engedve, ettől nagyon roma identitású az egész. Próbáltam egyszerűen kifejezni a mondanivalómat, de végül három tétel lett belőle. Egy évig írtam, igaz közben koncertek is félbeszakították a munkát, de az érdekessége, hogy még a mai napig is folyamatosan változik…

Az improvizáció miatt?

Igen, ezért mindig olyan, mintha akkor játszanám először.

Nagyon sokféle zenei hatás egyszerre érezhető az album zenei világán, vannak 16. századi és 20. századi darabok is.

John Dowland lantjátékos és zenesszerző volt a 16. században. Alkotásai a mai napig aktuálisak, modernek és korszerűek most is.

Egy 15. századi zene tényleg lehet modern?

Olyan harmóniafordulatok vannak benne, amelyek meglepnek, hogy abban az időben egyáltalán léteztek, de egyébként ugyanezt érzem Bachnál is. Bár régiek, mégis egyszerre modernek és azok is maradnak.

snétberger

Hogyan hat Önre, hogy tulajdonképpen már egy éve nincsenek koncertek? Hogyan tervezi a jövőt?

Őszinte leszek: nagyon, de nagyon rosszul érint minket lelkileg és anyagilag is. Minden téren nagyon megvisel. Ez az életünk. Néha eszembe jut, hogy nem is tudom, hogy most miért vagyunk… Egy éve nincs koncert, tavaly márciusban lett volna egy Budapesten a MOM Kultúrális Központban, de arra már a kollégáim nem tudtak ideutazni. A koncerteket átették jövőre, vagy egy későbbi időpontra. Egy online szóló koncertem volt ugyan, de nem tudom elképzelni, hogy még egyszer ilyen formában adjak elő. Lehet, hogy zenekarral, amikor egymásnak is játszunk jobb, de szólóban négy kamerával nagyon furcsa és nagyon mű az egész. Úgyhogy nagyon örülnék, ha minél előbb visszatérne a hétköznapi élet. Megpróbálom kihasználni az időt, komponálni, gyakorolni, de nagyon hiányzik, hogy nem tudunk utazni, ilyen sokáig még soha nem voltam egyhelyben. És ezzel nem vagyok egyedül, több ezren vagyunk, minden kollégám panaszkodik. A kultúra most nagyon háttérbe szorul. Ugyanakkor megértem azt is, hogy vigyázni kell és nem tudom, hogy mi lehet a megoldás, de ez az egyéves bezártság nem jó. Látom az unokámon is, aki nem tud találkozni a társaikkal, mivel nincs iskola. Felsőörsön elkezdődtek a felvételik, ami normális esetben úgy néz ki, hogy járjuk az országot, de most a gyerekek online küldik a felvételeket és az alapján választjuk ki őket. Így szinte lehetetlen zenét tanítani, hogy az embernek nincs valós kapcsolata a növendékeivel.

Az iskoláját, a Snétberger Zenei Tehetség Központot sok évvel ezelőtt alapította. Miért érezte fontosnak, hogy létrehozza?

Ez a gondolat nagyon régóta elkísért már engem. Az volt a szempontom, hogy létrehozzunk egy iskolát olyan gyerekeknek, akik tehetségesek, de nem tudnak érvényesülni, mert a szüleik anyagilag nincsenek jó helyzetben. Ezért született meg az iskola és a Snétberger Program is, hogy ezek a nagyon tehetséges gyerekek tanulhassanak és zenei pályára léphessenek. Itt Berlinben kezdtem el ezzel a módszerrel foglalkozni, és ezt folytattam Magyarországon. Nagyon sok növendékünk van, sokan azóta külföldön tanulnak ösztöndíjjal. Ismernek minket, több díjat is nyertünk, voltunk az Egyesült Államokban és Spanyolországban is a gyerekekkel.  De ezt az egészet nem egyedül csinálom, hanem remek kollégákkal dolgozunk együtt, akik segítik a gyerekek munkáját. Van egy mentorprogramunk, amelynek keretében a mentorok egész évben figyelemmel kísérik a növendékeket. A program maga nagyon összetett, de nagyon nagy hatást ér el külföldön is. Nagyon örülnék, ha máshol is létre tudnák hozni, ahol szintén nehéz körülmények között élő gyerekek vannak.

Milyen tervei vannak még? Lehet egyáltalán tervezni?

Terveim és gondolatataim mindig vannak…  Készülök a következő lemezemre, és reméljük, hogy a nyári koncerteket már meg lehet tartani. Az iskolánk 10 éves idén, egy nagy jubileumi koncertre készülünk, ami a tervek szerint július 27-én lesz a Zeneakadémián. Éppen ezért a nyári kurzust muszáj lesz megtartani élőben, hogy tudjunk készülni erre a koncertre. A gyerekekkel van pár meghívásunk külföldre, ahová a legjobbakkal mennénk, hogy bemutathassuk a Snétberger programot. Remélem, meg tudom ezeket valósítani.

Itt további érdekes olvasnivalót találsz:

A klasszikus zene is lehet izgalmas

 

KIADVÁNYAINK

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!