Mindegy, hogy diákként, szülőként vagy tanárként találkozunk a bántalmazással, mindannyiunknak szerepe van a megelőzésben, hogy egy gyereknek se kelljen azt éreznie, hogy nincs más menekülés a zaklatók elől, mint az öngyilkosság.
A néhány héttel ezelőtt Bonis Bona díjjal kitüntetett Borbáth Katalin pszichológussal beszélgettünk arról, hogy szülőként és pedagógusként milyen jelekre kellene odafigyelni, és melyek azok a tényezők, amelyek miatt valaki könnyebben válik áldozattá.
– Úgy tűnik, hogy elkerülhetetlenek az iskolai zaklatások és bántások. Melyek azok a tényezők, amelyek alapján valaki könnyebben válik áldozattá, mint társai?
– Az az igazság, hogy minden a sérülékenységen múlik. A sérülékenység meg helyzet és személyiségfüggő. A gyerekek valahogy ösztönösen, megfigyeléssel kiválasztják, hogy ki az, aki sérülékenyebb. Furcsa példa, de ezt legjobban az állatvilághoz lehetne hasonlítani: a ragadozók is a lemaradókat, a gyengébbeket, a kicsiket, a figyelmetleneket szokták kiválasztani, a legnehezebb ellenféllel nem szokás küzdeni. Egy ilyen helyzetben ezek azok a gyerekek, akik nem olyan jól kommunikálnak, akiknek nincsenek olyan jó szociális kapcsolatai, akik nincsenek úgy beágyazódva a közösségbe vagy van valamilyen pszichés nehézséggel küzdenek. Az agresszor pedig felismeri, hogy ő egy könnyű préda. De egy bizonyos élethelyzetben bárki sodródhat olyan szituációba, hogy belőle áldozat lesz, és sajnos bárki lehet elkövető is. A legfontosabb az adott csoport dinamikája, mert soha nem csak az áldozat és az agresszor van, hiszen a bántás és a zaklatás nem történne meg, ha nem lennének a többiek is valamilyen módon bevonódva.
– Ezek szerint akkor a legnagyobb figyelmet a gyengébbekre és a lemaradókra kell fordítani? Hogyan tudjuk megerősíteni a gyerekeket?
– Állandó és rendszeres figyelmet kell fordítani a gyerekre. Zacher Gábor mondta korábban, hogy a szülők naponta átlagosan hét (!) percet beszélgetnek a gyerekekkel. Ennél azért sokkal több figyelem kell. Nem szabad megelégedni azzal, hogy a „mi volt a suliban” kérdésre az a válasz, hogy „semmi”, hanem olyan helyzeteket kell kialakítani, hogy a gyerek megnyíljon. Minél több időt együtt tölteni, mert a gyereket megnyitja, ha érzi a szülői figyelmet és támogatást és segít pozitívan viszonyulni a helyzethez. Egy elég jó szülő sokat tud adni, hogy egy pszichésen sérülékenyebb gyerek is jól legyen. Csak ehhez el kell oszlatni a tévhiteket.
– Milyen tévhiteket?
– Például, hogy nem szabad árulkodni. Szerintem ez is egy nagyon gyakori probléma, hogy ezek a gyerekek a legtöbbször nem szólnak senkinek, nem kérnek segítséget. A vajai fiú is már csak akkor szólt, amikor már nagyon nem bírta elviselni a helyzetet és az öngyilkossági gondolatok rendszeresek voltak nála. Ez egy rossz kommunikációs beidegződés. Az elkövetők általában jól kommunikálnak és gyakran az a taktikájuk, hogy szeretik leválasztani a támogatókról az áldozatukat, például úgy, hogy provokálják őket azzal, hogy „menjél csak árulkodni”. Az áldozat meg elhiszi, hogy ha „árulkodna”, vagyis segítséget kérne, akkor még rosszabb vagy gyengébb lenne. Ezért ez egy nagyon hibás gondolkodás, amit az óvoda és az iskola tévesen ültet a gyerekekbe, mert az árulkodás valójában egy segítségkérés.
– Sokszor viszont éppen a gyerekek azok, akik egy ilyen helyzetben kifejezetten azt kérik, hogy a szülő ne menjen be az iskolába és ne beszéljen erről senkivel…
– Igen… Sajnos a szülő és a tanár is hajlamos a csendes, nem annyira megnyilvánuló, depresszív gyerekeket elengedni a figyelme központjából. Itt az a fő csapda, hogy ezek a gyerekek nem kommunikálnak jól ezért, ha bántják őket még inkább nem tudják kommunikálni, aztán egyre jobban elszigetelődnek, és egyre nehezebb és nehezebb lesz beszélni róla. Ha ilyen helyzetben bemegy a szülő az iskolába, akkor a gyerek már azt is úgy éli meg, hogy az neki rossz, mert ekkora beszűkült kognitív állapotban van és már nem lát más megoldást, hiszen a negatív gondolatain kívül mást nem sikerül a tudatába engednie. Sarokba szorítva érzi magát, csak a jelen negatív oldalát látja, a jövőt egyáltalán nem. És sajnos ilyen kétségbeesett helyzetben történhet meg, hogy valaki az öngyilkosság felé fordul.
– Miben más a mai tinédzser korosztály helyzete, mint mondjuk az előző generáció esetében?
– A mostani tinik már tudatosabbak, jobban tudják, hogy mit szeretnének, mint mi, amikor kamaszok voltunk. De cserébe sokkal érzékenyebbek, pszichésen sokkal sérülékenyebbek, mint az előző generációk. Ennek sok oka lehet: bonyolultabb az élet, pszichológiailag terhelőbb a világ, az információs társadalom hatásai abban is érződnek, hogy sokkal több pszichés tehernek vannak kitéve a gyerekek. Ha csak azt nézzük, hogy mennyit vannak természetes fénynél, hogy mennyit érik őket bonyolult, vibráló ingerek, és hogy a szociális élet is bonyolultabbá és összetettebbé vált a közösségek számára. Ezeknek a gyerekeknek meg kell tanulni hogyan tudnak működni a virtuális térben, és akinek ez valamiért nehéz, ha nem tud olyan jól kommunikálni és boldogulni, az nagyon nagy lemaradásban van a többiekhez képest, és könnyebben elmagányosodik. Ezek a gyerekek könnyen válnak áldozattá is.
– Szülőként azt gondolom, hogy a legfontosabb a bizalom. Ha ez megvan, és a gyerek el tudja mondani a szülőnek a gondjait, akkor nagy baj nem lehet. De sokszor még azokban a családokban is, ahol jó és szeretetteljes a viszony előfordul, hogy a gyerek nem osztja meg a szülővel a problémáit, valamiért nem akar beszélni ezekről a dolgokról. Hogyan lehet felismerni és milyen jelekből láthatja a szülő, hogy baj van? Mire figyeljünk oda?
– Ez nagyon nehéz, mert tini korban a gyerek szeretne távolodni a szülőtől és önállósodni, és nem feltétlenül a szülővel szeretné megbeszélni a dolgait. Azt szokták mondani, hogy amit a kamaszkorig felépít a szülő, az lesz (szerencsére mindig újjá lehet építeni a dolgokat, csak az sokkal nagyobb erőfeszítést igényel). Vannak bizonyos gyakori jelek, amelyek megelőzik a bajt. Ilyenek, ha romlik a gyerek hangulata, lehangolt, egykedvű, inaktív, csak fekszik, zenét hallgat és egy teljes lehangoltság veszi körül és látni lehet, hogy nem boldog. Szülőként észre kell vennünk, hogy a gyerek nincs jól a bőrében. Illetve óvatos, finom, ráhangolódó kommunikációval is érdemes próbálkozni. Az elszántabbak az erőszakmentes kommunikáció elsajátításával és alkalmazásával is próbálkozhatnak.
– Ilyenkor már nagyon vékony jégen táncol a szülő, és nagyon érzékeny a helyzet. Mi a legjobb, amit tehetünk, ha ezeket a jeleket tapasztaljuk?
– Valahogy kommunikálni kell a gyerekkel, finoman el kell érni, hogy beszélni tudjon róla. Ha elmondja, akkor se könnyű a helyzet, mert ha azt mondja, hogy a szülő ne csináljon semmit, akkor ebben az esetben lehet, hogy ezt nem kell megfogadni, mert a gyermek ilyenkor már a tanult tehetetlenség állapotában van és ezt kiterjeszti a szülőre is. Azt gondolja, hogy bármit is csinál a szülő az neki úgyis rossz lesz. De szólni kell, beszélni kell a pedagógussal, és valahogy követni kell a folyamatot, tudni, hogy mi a következő lépés és nem szabad annyiban hagyni. Lehet, hogy be kell vonni pszichológust is, hogy legyen valaki, aki érzékenyen tudja kezelni a helyzetet és figyelembe tudja venni, hogyan reagál majd a gyerek. A másik, hogy nem kell benne hagyni a gyereket a helyzetben. Szégyen a futás, de hasznos, és ha nincs más megoldás, akkor igenis ki kell emelni abból a közegből. Ez persze szomorú is egyben, mert ezzel csak az áldozat részéről lesz megoldás, maga a helyzet nem oldódik meg, és valaki más lesz zaklatva. De néha ehhez kell folyamodni.
– Ezek szerint nagy az iskolák vagy inkább az oktatási rendszer felelőssége…
– Sajnos az iskolarendszer is nagyon frusztráló és sok olyan helyzetet idéz elő, hogy a gyerekek már attól, hogy iskola van, hogy felesleges dolgokkal és rossz módszertannal kell foglalkozni frusztráltak lesznek és egymáson töltik ki. Egy jó módszertanú, XXI. századi, demokratikus légkörű iskolában fele annyi zaklatás és bántás lenne. Ha az iskola szórakoztató lenne és kevésbé frusztráló, akkor ezekből az esetekből is kevesebb lenne. Nyilván a gyerekek sok feszültséget otthonról is hoznak, de ha ehhez még az iskola is hozzáteszi a magáét, akkor ez a hatás felerősödik. Szerintem nagyon kéne figyelni a csoportdinamikára.
Pszichológusként azt veszem észre, hogy a pedagógusok gyakran félnek attól, hogy ha szólunk, hogy XY-ra jobban oda kéne figyelni és hátrébb lépnek, mert azt hiszik, hogy akkor ez a gyerek problémás. Szóval gyakran nem ér célba, ha jelezve van, hogy valakire jobban kéne figyelni. De vannak jó tanárok, akik nagyon jól tudnak egyéni figyelmet adni, és egy nagyon jól odafigyelő és jó tanár környezetében nem is nagyon történnek ilyenek.
A bullying ott erősödik meg, ahol nagy a feszültség és az meg ott fordul elő, ahol kudarcok vannak, ahol irreálisok az elvárások, ahol sok kritikát kapnak a gyerekek. A bullying mindig valamilyen fajta nevelési problémát jelez. Nem akarnék senkit sem bűnbakként megjelölni, mert az alapvetően jó tanároknál is előfordul, hogy kialakul. De egy odafigyelő tanár megy utána, hogy valahogy rendeződjön a helyzet. Sokat segíthet a szociometria, amelynek a segítségével lehet látni, hogy az osztályban milyenek a kapcsolatok, az agresszor mennyire népszerű, van-e más, aki népszerű és aki egyben jóindulatú, van-e, szóval akinek van befolyása acsoportra, és ezzel felvértezve a gyengébb védelmére kelhet. És persze ki kéne törölni az áldozathibáztatás kultúráját is, mert az még jobban megnehezíti a helyzetet…
– Egy átlagos magyar iskolában mennyire foglalkoznak az ilyen problémákkal?
– A probléma ott kezdődik, hogy gyakorlatilag úgy lesz valaki szülő, hogy többnyire nem tudja hogy működnek az emberek, nincsenek, vagy alig vannak erről pszichológiai ismeretei. Egy jó szülőnek lehetnek alapinformációi és amit tud, azt valahogy összeszedi, de a tanárok részéről -, bár van pszichológiai alaptudásuk, ez nem elég, ezért még nagyobb a probléma. Gyakran látom, hogy konfliktus kerülőként reagálnak egy ilyen bullying helyzetben. Nem veszik komolyan, nem szeretnek beavatkozni és rosszabbnál-rosszabb megoldásokat választanak – tisztelet a kivételnek. Sajnos ebben is a pszichológiai tudás hiánya van. Egy ilyen helyzetben például tilos nyilvánosan és együtt beszélni az áldozattal és az agresszorral!
Sokszor azt is tapasztalom, hogy az iskolapszichológus már csak későn van bevonva és akkor is úgy, hogy a pedagógus részéről nincs meg irányába a bizalom és megkeveri a helyzetet, ami aztán még jobban megnehezíti, hogy ez az amúgy is nagyon érzékeny szituáció megoldódjon. De persze a legtöbb esetben már ott elakad a megoldás, hogy a bántás észre sincs véve. Nagyon nagy probléma az is, hogy a hallgatag, befelé forduló gyerekek nem kapnak elég figyelmet, pedig nekik célzott figyelem kéne, hiszen ellentétben nagy hangú tásaival ő nem tud figyelmet kérni magának. A budapesti iskolák egyébként még egész jól el vannak látva iskolapszichológusokkal, de vidéken sokkal rosszabb a helyzet, és összességében nagyon sok szakember hiányzik a rendszerből. De a szülők részéről is hiányzik a pszichológiai tudás: az értelmiségiek közül már sokan felismerik ezt, olvasnak róla, de még ők is csak a felszínt kapargatják.
– Szülőként mit tehetünk, hogy elkerüljük ezeket a helyzeteket?
– Teljes figyelmével jelen kell lenni a gyerek életében. Nagyon fontos a ráfordított idő, szerintem már egy fél óra is sokat számít, napi egy óra pedig már jól tart egy gyereket. Persze ez csak akkor elég, ha vannak hosszabb időszakok, például a hétvégeken, amit közös pozitív élmények gyűjtésére fordít a szülő a gyerekével, gyermekeivel. Így könnyebben is észrevesszük, hogy elkezdődött valami nehézség a gyerek életében, és egy ilyen rendszeres kapcsolaton, kommunikáción alapuló szülő-gyerek kapcsolattal a háta mögött a gyerek is nagyobb valószínűséggel mondja el. Egy jó kapcsolat mindig többet kibír…
Itt további érdekes olvasnivalót találsz:
A hét COOL embere: Csekeő Borbála, a szexuális visszaélésekről és a bántalmazásról
