Napjainkban a könyv már csak egy a sok közlési forma közül, és jelentősen visszaszorulni látszik. Sokszor vízionálták már az eltűnését, de mégis úgy tűnik, hogy a mai napig nagyon szeretjük használni, mert a könyvek által tudáshoz és irodalmi élményekhez juthatunk. Az ország legnagyobb könyvmúzeumában régi technikák és többszázéves tudás birtokában gondoskodnak róluk, hogy mi és az utánunk következő generációk is kiolvashassák a régi idők szereplőinek életét.
A könyv szerepe mára erősen megváltozott, és bár bizonyos szempontból leszűkült, eltűnni feltehetően soha nem fog. Ebben nagy szerepük van azoknak az embereknek is, akik versenyt futnak az idővel, hogy a sok évszázaddal ezelőtti könyveket és egyéb írásos kiadványokat megőrizzék és minél jobb állapotban megóvják. Munkájuk során régi korok elevenednek meg és megismerhetjük a múlt egyes pillanatait és legfontosabb mozzanatait. Az Országos Széchényi Könyvtár jóvoltából most mi is betekintést nyerhettünk ebbe a titokzatos mesevilágba, amely során Tóth Zsuzsanna és Perger Péter avatott be bennünket egy napsütötte délelőttön.
Mit jelentett régen egy könyv?
„Nagyon nagy anyagi érték volt. A papír elterjedése előtt, még a kódex korban, amikor pergamenre írtak egy egész birkanyáj kellett egy könyvhöz.” – kezdi Perger Péter, a Régi Nyomtatványok Tárának munkatársa. – „A kézimásolás nagyon munkaigényes volt, drágák voltak az alapanyagok, nem beszélve a díszkiadványokról, amelyeket gyakran ötvösmunka is díszített, vagy az aranyozásról, és a minőségi kötésről. Egy ilyen könyv ára akár egy falu árával is vetekedhetett. Később aztán a nyomtatás lehetővé tette, hogy olcsóbbá váljon és szélesebb körben elterjedhessen.”
Ami bizonyos, hogy a könyv egyrészt a tudás áthagyományozásának, a hagyomány megőrzésének eszköze, másrészt az új ismeretek, a tudományos felfedezések és a tudás elterjedésének leghatékonyabb módja volt.
„Folyamatosan változik a gondolkodásunk, ma már máshogy jutunk a tudáshoz, nem a folyamatos szöveg által, hanem rövidebb mondatok és szövegek segítségével. Így megváltozott a könyv szerepe és jelentősége is. A régi könyvek régiségként, értékként fennmaradnak, de az antikvár piacon a használati könyvek forgalma jelentősen lecsökkent. Azoknak a könyveknek, amelyek valamiért érdekesek vagy szép, régi könyvek viszont megmarad a becsületük. Még van egy réteg, aki ezt értékeli, bár ez is már csak egy kis szelet.”
Az Országos Széchényi Könyvtárra általában nem múzeumként gondolunk, pedig hivatalosan is ez Magyarország legnagyobb könyv múzeuma, amely több nagy nagyon jelentős gyűjteményből áll össze. „Ezekben hihetetlen értékes darabok vannak, és akkor még a tartalmukat nem is néztünk.” – meséli Tóth Zsuzsanna, az Állományvédelmi és Restauráló Osztály munkatársa. – „Ha úgy nézzük, hogy a középkori könyvek 1 %-a maradt fenn, mint könyv, és annak az 1%-a van eredeti kötésben, akkor látszik, mennyire kevés adatból kell rekonstruálni az eredeti kötéstechnikát. Mi restaurátorok azonban kevésbé a tartalommal foglalkozunk – persze mindig rácsodálkozunk – de a mi fő szakterületünk a könyv ruhája, amely legalább olyan beszédes, mint a tartalma.”
Minden ország nemzeti könyvtárának fontos feladata, hogy az ország írott kultúráját konkrét példányok formájában megőrizze és feldolgozza. Az OSZK is ezt a feladatát igyekszik ellátni a régi és a most megjelenő könyvek esetében is, és tulajdonképpen a restaurátorok kezében van letéve, hogy összegyűjtsék a fennmaradt adatokat. Ilyen fennmaradt csodákat őriznek Mátyás király Corvinái is.
„A 2019. februárjáig tartó Corvina kiállítás kapcsán lehetőségünk nyílt, hogy felmérjük az összes kötéstechnikai részletet, és ezek most már a honlapon is megtekinthetők. Magyarországon elég sok eredeti kötésű Corvina van, méghozzá annyira jó állapotban, hogy egyáltalán nem látszik rajtuk az az 500 év. Igaz, kivételezettek voltak abból a szempontból, hogy mindig óvták őket, de nekünk mégis egy versenyfutás a kötéstechnika megismerése szempontjából, mert akárhogy is, de a könyv használódik, sérül és a javítása során is veszhetnek el részletek, akár úgy, hogy takarásba kerülnek, vagy úgy, hogy a szerkezet helyreállításakor anyaguk vagy technikájuk módosul.” – meséli Tóth Zsuzsanna, majd Péter hozzáteszi, hogy a Corvina könyvtár megalapítása nagyon fontos pillanata volt a magyar könyvtörténetnek: „Ugyan nem hatotta át a teljes magyar társadalmat, de Mátyás humanista igényeknek megfelelő, pontos kiadásokat igyekezett összegyűjteni, mindezt Európát is meghaladó reprezentatív példányokkal, ezért ezt a mai napig nemzetközileg is számon tartják.”
A könyv egy használati tárgy és egy műtárgy közti átmenetet képez és mindig mérlegelni kell, hogy mi történjen vele. Nem olyan, mint egy szék, amelyről, ha kiderül, hogy II. Rákóczi Ferencé volt, akkor soha többet nem ülünk rá. A könyveket kinyitjuk, megnézzük, forgatjuk…
„Próbáljuk minél jobban kímélni ezt a nagyon régi anyagot, erre nagyon jó a digitalizálás, de sokszor még azt is mérlegelni kell, hogy kibírja-e, károsítja-e. Néhány esetben halasztjuk a digitalizálását, mert félő, hogy visszafordíthatatlan károsodás érné a kötetet. Most egy nagyon jó digitalizáló technológiával dolgozunk, de ahogy fejlődik a technika, mindig újabb és újabb gépek jönnek. Ilyenkor újra ki kell nyitni a könyveket, hogy újra digitalizálni tudjuk őket. Sok olyan többszáz éves könyvünk van, amelyek a kötés miatt már nem nyílnak ki rendesen, ugyan olvasni még épphogy lehet őket, de digitalizálni már nem.”
Modern kor – régi technikák
Miközben Zsuzsa mesél, tekintetem a mellettem lévő polcon sorakozó üvegekre téved, amelyekben egészen valószínűtlen színű és nevű színezőanyagok sorakoznak. Zsuzsa és kollégái ezek segítségével tudják megfesteni a papírokat, hogy úgy nézzenek ki, mintha többszáz évvel ezelőtt készültek volna. „A restaurálás során több új anyagot is használunk, de arra törekszünk, hogy lehetőleg minél kevesebb műanyagot vigyünk be. Az enyvet és a keményítőt ugyanakkor mi is ugyanúgy főzzük, mint ahogy elődeink is csinálták. Viszont egyre inkább jellemző, hogy régi technikákat is használunk, és gyakran ugyanúgy dolgozunk, ugyanazokkal a szerszámokkal, mint ahogyan a régi könyvkötő műhelyekről szóló ábrázolásokon lehet látni az 1400-as évekből. A papíröntést újonnan csináljuk, de mégis az eredeti technikához nagyon hasonlóan készítjük.”
Időközben átsétálunk egy másik szobába, ahol Zsuzsa két több, mint hatszáz éves gótikus könyvet vesz elő. Az egyik borítója igen szép darab, amelyből valószínűsíthető, hogy már maga az a fa is, amelyből a borító készült legalább 300-400 éves lehetett. Így egy ilyen 600 éves könyv a faborítóval együtt akár 1000 évről is mesélhet. Az 1690-ből származó másik hatalmas könyvnek is fatáblája van, amelyet bőrrel kötöttek be és fém díszítésekkel láttak el. Ahogy kinyitjuk, egyértelműen látszik, hogy már az eredeti használat során is többször volt javítva: amikor szétesett, javítottak rajta, aztán megint szétesett és újra javították… néha egy másik könyvből származó papírlappal. Sokszor egy nagyobb könyvben így kerülnek elő régi, elfeledett könyvek (pl. imakönyvek) aranyozott lapjai. Néhány oldalon keresztül aztán kis lyukak mesélik el, hogy annak idején szú vagy kenyérbogár rágta meg, míg máshol az emberi kézről rákerült zsír festi sötétre. Nagyon érdekes, hogy amit mi ma fontosnak tartunk, az számukra egyáltalán nem volt az, viszont olyan praktikus és gyakorlatias szempontokat vettek figyelembe, amelyekre mi manapság nem is gondolnánk. De mégis nagyon szép és egységes darabokat állítottak elő. „Számukra az volt a fontos, hogy a fatábla szépen feküdjön fel a lapokra és jól működjön. Míg mi nagyon szeretjük a derékszögű, pontosan kiszámított dolgokat, ők sokkal lazábban kezelték ezeket, ám egységében mégse mondhatjuk, hogy bármi ferde lett volna, mert ami az egyik oldalon kicsit ferde, az a másik oldalon is, és összehatás valahogy egyensúlyban lesz.”
Az előbb említett később papírlapként felhasznált könyvek, az ún. makulatúrából vagy kötéstáblából kiáztatott töredékek nagyon fontos források. Rendszeresen hoznak új eredményeket és ez az a terület, ahonnan még sok minden előkerülhet. Ennek kapcsán a könyvtörténet egyik sajátos ága a nyomdászattörténeti kutatások, amelyekből szintén sok érdekességre derülhet fény.
Szegénységből erény, vagyis egy kis nyomdaipari krónika
„Mi itt Magyarországon a szegénységből igyekszünk erényt kovácsolni. Ahol Európában sok nyomda működött ott a betűöntésre is specializálódtak és betűöntő műhelyek egész hálózata működött, akik sok nyomdát láttak el betűkkel és díszekkel. Ennek aztán ez lett az eredménye, hogy sok nyomdának volt hasonló betű és díszkészlete.” – folytatja Péter – „Magyarországon viszont nem ez volt a helyzet. Egyrészt a török hódoltság és más történelmi események miatt nem alakult ki olyan nagyszámú nyomda, ami mögé ilyen ipar kiépülhetett volna. A nyomdák különböző forrásokból nagyon nehezen szerezék be a készleteiket és akár több évtizedekig használtak egy-egy betűtípust. Ennek eredményeképpen hazánkban a nyomdai készletekből a nyomdák sajátos ujjlenyomata deríthető fel. Ezek segítségével nagyjából a 17. századi végéig teljeskörűen meg tudjuk állapítani, hogy egy adott kiadványt hol és mikor nyomtattak. Hazánkban az 1700-as évek során nagyjából 50 nyomda működött (bár ezek közül több estében lényegében csupán a nyomdász személye vagy a működés helye változott), és most már ott tartunk, hogy 1700-ig szinte teljes mértékben össze van állítva a nyomdák készletanyaga. Nagy tervünk egy adatbázis elkészítése, amely egyúttal világraszóló szenzáció is lenne, amellyel az OSZK első lenne a világ könyvtárai közül.”
És ha már a nyomdáknál tartunk, akkor azt is fontos megemlíteni, hogy miután Guttenberg az 1450-es évek táján feltalálta a nyomtatást és egy egységesen jól használható munkafolyamattá szervezte, Magyarország is nagyon hamar bekapcsolódott a folyamatba. Hess András 1473-ban Budán megnyílt műhelye révén Magyarország a negyedik olyan ország volt Európában, ahol nyomda létesült. Sajnos az ezt követő történelmi események miatt a könyvnyomtatás nem tudott mély gyökeret verni, és egészen a 16. század második évtizedéig nem is volt folytatása, de ekkor is csak igen döcögősen tudott újra útjára indulni. A török hódítás idején a török által megszállt országrészben egyáltalán nem működött nyomda, csak a királyi Magyarország és Erdély területén, de többek között a kisebb felvevőpiac miatt ezek is csak igen szerény mértékben és kisebb mennyiségben állítottak elő könyveket. A török terjeszkedés sok kulturális kapcsolatot elvágott, elpusztult a már korábban meglévő könyvanyag is, és a hadjáratok során azok is tönkrementek, amelyek ez idő közben keletkeztek.
„A török kiűzését és a Rákóczi szabadságharcot követő békésebb időszakban meghatszorozódott a mennyiség és végre fellendülésnek indult a könyvnyomtatás és a nyomdaipar. A 18. században már nagyon sok nyomda alakult és a kiadványok száma is elérte a 30.000 művet a korábbi 5000 művel szemben.” – fogalmaz Péter, miközben a magyar könyvtörténet fordulópontjairól mesél. Közben Zsuzsától megtudom, hogy az ősnyomtatványok legnagyobb része a 18-19. században élt műgyűjtő és történész Jankovich Miklóstól származik, aki hatalmas gyűjteményét hagyta az Országos Széchényi Könyvtárra. Ő maga nagyon komoly vásárló, műgyűjtő és mecénás volt, rengeteg embere volt, akik járták a felbomló kolostorokat és sorra vásárolták a könyveket és régiségeket.
„A 18-19. századi könyvanyagot már sokkal jobban ismerjük és jobban fent is maradtak a példányok. Amikor a 19. század második felében véget ér a kézműipari szakasz és jött az ipari és nagyipari változat, már olyan mennyiségben készültek a könyvek és olyan olcsóak voltak, hogy valamilyen mértékben a társadalom minden rétegéhez el tudott jutni.” – folytatja Péter.
Manapság nagy felfedezések már kevésbé várhatók, és a művelődéstörténetet döntően befolyásoló példányok sem kerülhetnek már elő. Viszont adalékanyagok rendszeresen – még akár könyvtári forrásból is néha előbukkannak ismeretlen darabok. „A régi korokban ugyanis nem bekötve hozták forgalomba a könyveket, hanem a használó köttette be, ennek köszönhetően van olyan, hogy több művet egy kötetbe kötöttek egymás után. Ezekből az ún. kolligátumokból vagy akár magántulajdonból még előbukkanhatnak újabb darabok, de antikvár árveréseken ismert művek ismeretlen kiadásai vagy eddig nem ismert változatai, esetleg alkalmi nyomtatványok is, amelyeket szűkebb körben terjesztettek.”
Kincsek a könyvtárban
Itt, az Országos Széchényi Könyvtárban több tárban is valóságos kincseket őriznek. A Régi Nyomtatványok Tárában alapvetően könyveket, a Kézirattárban száz és száz könyvalakú kiadványt, iratot, levelet, míg a Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtárban atlaszokat, földgömböket és éggömböket találhatunk, illetve táncrendek, képeslapok, kicsi füzetek, plakátok és gyászjelentések pihennek. Az egyik legizgalmasabb hely a Történeti Fénykép-és Videótár, továbbá a Színháztörténeti és Zeneműtár, ahol régi kottákat, fonográfhengereket, modern és régi hangzóanyagokat őriznek, és szinte minden megtalálható, ami a színháztörténettel kapcsolatos.
„Sok olyan dolog és könyv került már elő az évek során, amelyek talán nem szenzációsak, de egy-egy nagyon fontos apró építőkövei ennek az egész történetnek, a magyar könyves kultúrának. A szisztematikus munka mellett néha a véletlenek is hozzásegítik a kutatót egy-egy rég elveszettnek hitt könyv megtalálásához. Annak idején a most 90-es éveit taposó Borsa Gedeon is – aki a magyarországi modern könyvtörténeti és bibliográfiai kutatások nagy mestere – egy ilyen szerencsés véletlennek köszönhetően bukkant rá a Stuttgarti Nemzeti Könyvtárban egy 1561-ben Huszár Gál nyomdász által nyomtatott énekeskönyvre, amelyből a 17. század eleje óta senki nem látott példányt. A könyv szinte tökéletes állapotban maradt fenn, mivel magyar nyelven íródott nem tudták használni.” – magyarázza Perger Péter, majd hozzáteszi, hogy a könyvtár legrégebbi darabjai egy 800 körül íródott kézirat, amely Szent Pál levélgyűjteményét tartalmazza, a 12. század végén keletkezett Halotti beszéd, amely első magyar verses emlékünket, Az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazza és a 13. század második felében keletkezett Leuven-i Kódex. Ez utóbbi a második világháborús harcok idején Leuvenben egy véletlennek köszönhetően egy fémszekrényben rekedt, és így tudta túlélni a háborús tüzeket.
Hazánk legnagyobb könyv múzeuma még rengeteg értékes példánynak ad otthon, többek között a Thúróczy Krónika feltehetően Mátyásnak királynak készült példányának, de itt található az 1590-ben keletkezett Vizsolyi (Károlyi) Biblia, ahogy az 1493-ban született Schedel-féle (vagy Nürnbergi) Világkrónika is, amely jóllehet nem magyar nyelven íródott, de mégis nagy jelentősége van, hiszen ez tartalmazza Buda első hitelesnek tekinthető ábrázolását.
A történelem során rengeteg könyv elpusztult, és nagyon sok olyan is van, amelynek már a kutatók sem tudnak a nyomára bukkanni. A munkát nehezíti, hogy a jelenleg dolgozó restaurátorok szakemberképzése egyelőre szünetel, bár az újraindítás tervbe van véve. Reméljük, hogy mindig lesz, aki el tudja majd végezni ezt a csodálatos és évszázadokat felölelő munkát, amely a magyar kultúra megőrzéséről szól.
Mátyás király Corvinái, illetve a virtuális tárlat megtekinthető itt.
Ha tetszett, olvasd el ezt is:
