spot_imgspot_img
spot_img

A tengerre született James Cook kapitány

-

Article Top Ad (AdSense)

„Csak egyszer kell megtenned azt, amiről mások azt mondják, neked úgysem sikerülhet, és soha többé nem fogsz majd törődni a mások által épített gátakkal” – James Cook

 

1962

Többre vágytam. Szüleim is nagy jövőt képzeltek el nekem, de azt nem volt miből megvalósítani. A családommal egy angliai birtokon dolgoztunk, amikor a földbirtokos meglátott a 12 éves énemben valamit… valamit, amitől úgy érezte, hogy többre vagyok képes. Örökre hálás leszek neki, amiért saját pénzén el kezdett taníttatni engem. Megnyílt előttem a világ, az agyam szivacsként működött. Eljutottam arra szintre, hogy elhagyjam a birtokot és inasként dolgozzak. Azonban tudtam, hogy ez még csak a kezdet. Az én helyem máshol van.

A sós levegő gyengéden suhant át az orrom alatt, majd megcsiklandozta a hajtincseimet, a lábam alatt hullámzó tenger pedig arra bíztatott, hogy bármire képes vagyok. Mindennél többet jelentett számomra a nyílt víz, ez az, amire vágytam, de az érzés kölcsönös volt. Amint megtörtént az első találkozásunk, tudtam, hogy az élet összeköt minket, nekem a vízen van a helyem!

Élveztem azokat az éveket, amikor kereskedő tengerészként dolgozhattam, elég hamar a kereskedelmi haditengerészetbe léptettek, de hívott a kötelesség. A hétéves háború kezdetét vette, én pedig nem tudtam magamat elképzelni máshol, csak a királyi haditengerészetben, így önként bevonultam.

Rájöttem, hogyan lehet a szárazföldi támadásokat a hajókról segíteni, feltérképeztem a területeket és ennek köszönhetően óriási sikereket értünk el. A térképeim rengeteg ember kezében megfordultak. Kineveztek volna tisztnek, de úgy éreztem, hogy még mindig nem vagyok elég tanult ember. 1960 és 1961 között elvonultam és minden időmet azzal töltöttem, hogy fejlesszem magamat. Elsajátítottam a csillagászatot, a geometriát és a matematikát, majd szép lassan visszatértem a vad vizek feltérképezéséhez, de rám tört a magány.

 

1771

Oh, Elisabeth! Hat gyermeket adtál nekem, és az az egy, amelyik megélte a felnőttkort, az is a tengerbe veszett. Én nem a családalapításra voltam hivatott.

A népem már ismert engem, megbíztak bennem, kineveztek hadnagynak is, majd elküldtek az első expedíciómra. Óriási megtiszteltetés volt számomra ez az út! Én választhattam ki, hogy melyik hajóval kívánom megtenni, a megtiszteltetés mértékéhez illőt választottam. 370 tonnás szénszállító, Törekvés nevű monstrum mellett döntöttem, de nem csak heccből. Nagy és egészséges legénységre volt szükségem, csillagászokkal, botanikusokkal, rajzolóművészekkel és rengeteg étellel, életerőt adó gyümölcsökkel.

Azért keltünk útra, hogy a Csendes-óceánról megfigyeljük a Vénusz átvonulását a Nap előtt, legalábbis a hajón, rajtam kívül mindenki ezt gondolta. Az igazság az, hogy személyesen a király bízott meg egy titkos küldetéssel, amit a csillagászati eseménnyel álcáztunk.

A hollandok által már felfedezett földrészt, Új-Hollandiát (Ausztráliát) kellett feltérképeznem, az élővilágát megismernem és az őslakosokkal kapcsolatba lépnem, hogy közöljem velük, ezentúl az angol királyság alá tartoznak. Ha nálam tapasztaltabb kapitányt neveztek volna ki a küldetésre, akkor nemzetközi barátaink hamar gyanút fogtak volna. Katonai fegyelmem és korábbi sikereim miatt én viszont kitűnő választásnak bizonyultam.

Új-Dél-Wales, ahogy elneveztem a felfedezett területet, nem okozott csalódást. A legénységgel szájtátva ismerkedtünk meg a szokatlanabbnál szokatlanabb élővilággal. Egyikünk sem látott még birkaméretű egyiptomi ugróegeret (kengurut), de legalább olyan ízletes volt a húsa, mint a teknősöké. A természettudományi és néprajzi felfedezéseink megváltoztatták a világot.

Az idegen táj, az idegen állatok, az idegen növények és az idegen barbárok mellett nem számoltunk az idegen betegségekkel. Már az út során többeket elvesztettünk maláriában, a hazaútón pedig a vérhas söpört végig a hajón. A legénységem fele életét adta a felfedezésekért, így amikor 1771-ben hazaértünk, még büszkébben és tiszteletteljesen fürödtünk az ujjongásban, amivel fogadtak minket.

Fotó: James Cook térképe Új-Dél-Walesről_State Library of NSW

1779

A hazámon kívül is megismertek az emberek, mégsem hittek nekem, amikor a Terra Australisról volt szó. Óriási reményeket fűztek hozzá a felfedezők. Gazdag, virágzó területeket képzeltek el a déli féltekén is, hiszen északon is azok vannak. Csak így lehet a Föld egyensúlyban, mondták. Egy újabb felfedező körút kellett ahhoz, hogy bebizonyítsam, nincs igazuk.

Kicsit sem bántam ezt az expedíciót, örültem, hogy újra úton vagyok, újra simogat a sós levegő. 1773-ban a világon elsőként szeltük át a déli sarkkört, ami távol állt a gyerekes elképzelésektől. Amerre csak néztünk, óriási, rideg jéghegyek borították a tájat, virágzó területnek nyoma sem volt. 1775-ben vissza is értünk az utunkról, majd a Királyi Társaság tagjává választottak.

Hosszú éveket töltöttem már hajókon, a nyílt vízen. Kaptam elismerést és teret a kiteljesedésre, de még mindig szólított az ismeretlen. A Csendes-óceán és az Atlanti-óceán közötti gyorsabb átjárást kellett megoldani a kereskedelem számára. Annyira fontosnak érzetem ezt a feladatot, hogy a legutóbbi expedíció utáni pihenőmet félbeszakítottam, hogy újabb expedícióra induljak. Akkor még nem tudtam, hogy többet nem jövök haza.

Az átjáró megtalálása igazi kihívásnak bizonyult. Út közben több helyen is megálltunk és meglepetésünkre újabb szigeteket fedeztünk fel, amelyeket mélyből jövő tiszteletből az Admiralitás első lordja után Sandwich-szigeteknek neveztem el (Hawaii-szigetcsoport). Én voltam az első európai, aki itt partra szállt, az első, akinek a lábát mosták a part hullámai. A szívem dobbant, a lelkem meg azt súgta, hogy végre, ez vagyok én, a felfedező! De a fontos küldetés miatt hamar tovább álltunk.

Sikerült feltérképeznem Kanada és Alaszka partvidékét, óriási szakértelemmel, figyelemmel és buzgósággal hajóztuk be a környékeket, de be kellett látnom, hogy elbuktam a küldetést. A legénységgel mind addig küzdöttünk, amíg végül a hideg, zord, embertelen időjárás miatt, 1779-ben kénytelenek voltunk visszafordulni. Nem találtuk meg az átjárót.

 

1779. február 14.

Csendes napok következtek. A kudarc sosem a beszédes énünket hozza elő, de a vacogó fogak sem segítettek. Visszatértünk a melegebb időbe, a Sandwich-szigetekre, ahol őszintén meglepődtem a fogadtatáson. Később megértettem, hogy két istenség időszaka váltakozott az őslakosok életében. Amikor megérkeztünk hozzájuk, akkor a jó, kedves isten ideje volt. Azt hihették, hogy én maga vagyok Lono isten, mert minden jóval megajándékoztak, főleg gyümölcsökkel, aminek kifejezetten örültem, mert szerettem volna egészségben tartani a legénységemet.

Kis idő után mi készen álltunk a hazaútra, de az erők nem engedtek minket. Nem sokkal az indulásunk után vihar nehezedett ránk, a hajónk megrongálódott. Tudtuk, hogy ilyen károkkal nem jutunk haza, ezért inkább visszafordultunk a barátságos őslakosokhoz. Rögtön segítséget akartunk kérni tőlük, de kérés nélkül már ott álltak előttünk, ezúttal barátságtalanul.

Nem akarták, hogy visszatérjünk, eljött a rossz isten időszaka, már nem bíztak bennünk, a feszültség robbanni készült. Nem tudtuk megérteni egymást, de amikor ellopták az egyik csónakunkat, akkor megértettem őket. A barbár nép a barbárságból ért. Eldöntöttem hát, hogy túszt kell szereznem, hogy visszacseréljük a csónakunkra. Forrt bennem a bosszú, ami a kudarc érzésével betegesen keveredett a testemben, így elhatároztam, hogy az őslakosok főnökét saját kezűleg ejtem túszul.

Felhevült állapotban az ember nem lát tisztán. Én sem láttam. Csak azt tudtam, hogy nekem az a feladatom, hogy elrángassam a főnököt. Nem vettem számításba a körülötte álló hű szolgákat, akik legalább annyira tisztelték saját főnöküket, mint amennyire én tiszteltem a legénységemet és amennyire ők tiszteltek engem.

Ami ezután történt, azt már csak messziről láttam, valahonnan fentől. Fájt, aztán már nem fáj. Láttam a sok vért, láttam, ahogy egyre kisebb és kisebb darabokra szedik szét a testemet és láttam az embereim szemében az igazságtalanság érzetet és a dühöt. Káosz kerekedet, a legénység a hajóról tüzet nyitott, majd próbálták visszaszerezni a testemet. Az őslakosok egy idő után visszaadták a darabjaimat, így méltóan eltemettek egyetlen igaz otthonomba, a vízbe.

Nem tudhatta a legénységem, hogy ha volt is a testcafatok között valami, ami valóban én voltam, akkor is a legtöbb részem a szigeten maradt. Az őslakosok a leginkább tisztelt holtak közé helyeztek el, ők is éreztek valamit a jellememben, mint a földbirtokos a 12 éves énemben.

Fotó: James Cook utolsó perceinek ábrázolása a legendairodalom alapján_The Australians

2022

Mai napig James Cook kapitányt tartják a világ egyik legnagyobb felfedezőjének. Ő volt az első ember, aki pontos térképet készített a Csendes-óceánról. Azonban a modern világ más képet fest róla és a felfedezéseiről. A terjeszkedni kívánó Anglia és kolonizáló társai népírtásokba, rabszolgaság kiépítésébe fogtak, a felfedezett területeket pedig kedvük szerint használták fel. Pedig a szegény családból származó James Cook ambíciói nagy valószínűséggel nem e célokból vezérelték az ismeretlenbe.

Megjegyzés: Bár a naplóbejegyzéseket imitáló szöveg fikció, James Cook életrajzának hosszas tanulmányozása során jött létre.

 

FRISS CIKKEINK

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!