Bár ismert színésznőként mindennap más karakter bőrébe bújik, legbelül mégis vidéki lány maradt. Szilágyi Csenge mesélt nekünk az életéről, szerepeiről és még egy titkos tervét is elárulta nekünk.
Az évek alatt több darabban is láttam Csengét, és mindegyikben más és más arcát ismertem meg: láttam tragikus sorsú és magányos lányként, rideg és szexi nőként, de mókás francia királylányként is, végül legutóbb egy újabb meghatározó női sorsot mutatott meg a Kabaré című musicalben. Nekem Ő az egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb színésznő, akit már nagyon szerettem volna megismerni.
– Erdélyben születtél és gyerekkorodban falun laktál egy igazán különleges helyen. Milyen volt így felnőni?
– Nem is egyszerűen falun nőttem fel, hanem egy kastélyban, mert a szüleim tanárok voltak és az iskola a kastélyban működött, így itt kaptak szolgálati lakást. Nagyon romantikus volt, az ember fantáziáját sokkan jobban be tudja indítani a vidék, mint a város. Nincs annyi ember és így talán sokkal jobban lehet összpontosítani a dolgokra. Emlékszem, hogy egész nap kint voltam a természetben, bújócskáztam, beszélgettem a barátaimmal, vagy csak bóklásztam egyedül és ibolyát szedtem. Én pont ilyennek képzelek egy ideális gyerekkort. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az ember olvas egy könyvet és beleképzeled magad a történetben, a helyszínbe, a szereplőkbe… Én is beleképzeltem magam a faágakba, a fűszálakba, minden beindította a fantáziámat. Egy nagyvárosban nem lehet ilyen jól megfigyelni a részleteket, sokkal több az inger és elaprózódik az ember figyelme.
– Most is tudsz időt szakítani arra, hogy a természetben légy?
– Ha azt érzem, hogy lassítanom kell vagy kicsit kezdem elveszíteni a kontrollt, akkor mindig szakítok rá Az embernek arra van ideje, amire szeretné. Mindig megoldom valahogy, hogy egy kicsit „vidéken” legyek, akár csak egy fél délelőttöt is, ne pedig Budapest sodrásában.
– Azt olvastam Rólad, hogy már fiatalkorodban tudatosan színésznek készültél. Hogyan jött az ötlet?
– Hetedikes voltam, amikor megkaptam a legjobb epizodistának járó díjat Bruckner Szigfrid szerepéért. Emlékszem, hogy a kezembe vettem az oklevelet, ránéztem és annyira boldog voltam, hogy valamiben én a legjobb vagyok! Ez egy gyerek számára olyan meghatározó sikerélmény tud lenni, hogy engem is ez vitt tovább. Aztán 14 évesen egy Összpróba nevű táborban döntöttem el véglegesen, hogy színész leszek és szerencsére a szüleim végig támogattak. Ezért is küldtek Budapestre gimnáziumba, hogy minél több inger érjen, hogy a városi és vidéki élet kontrasztját megtapasztaljam, hogy világot lássak és ki tudjam választani, hogy mi lehet az én ügyem vagy az utam. Jó volt ilyen korán felkerülni. Viszont soha nem érdekelt a csillogás, soha nem akartam és most sem akarok híres lenni, mert engem az szorongással tölt el. Csak azt akartam, hogy ha egy közösségben vagyok, akkor rám figyeljenek. Már kis koromban is ez fakadt a személyiségemből, és ez aztán megtalálta a helyét, amikor megismertem, hogy mi az a színház.
– És bekerültél a Színművészeti Egyetemre. Milyenek voltak ezek az évek?
– Elsőre bejutottam, szerintem azért is, mert bár még csak 18 éves voltam, de a lelkem sokkal érettebb volt. Elképesztő mennyiségű munkával teltek azok az évek, amit nagyon élveztem. A végén már fizikailag nagyon fájdalmas volt, mert olyan szintű fáradtságot éltem meg, amikor már a bőröm is fájt. Most is van pár ilyen napom, és ilyenkor hálát adok, hogy ilyen jól felkészítettek.
– Az egyetem után először a Centrál Színházba majd a Vígszínházba kerültél. Ez is egyfajta tudatos vonalvezetés volt, vagy csak a „véletlen” műve?
– Nem volt szakmai célom, nem néztem ki magamnak színházakat, engem mindig az adott feladatok és szerepek érdekelnek. Ha így nézzük, akkor sodródok és várom, hogy mi jön szembe és mi talál meg, ahol a kis gesztenyémet ki tudom kaparni, és tudok belőle fejlődni. Az viszont, hogy az embert felhívják, hogy igény van rá, az színészként nagyon jól tud esni. Erre nem lehet nemet mondani. Nagyon örültem, amikor a Vígszínházba kerültem, nem volt bennem semmi félsz ezzel kapcsolatban, csak izgalom, hogy minél több ember legyen körülöttem, minél több rendezővel dolgozhassak, és hogy sok fajta lehessek. Azt hiszem, hogy ez az út töretlen az elmúlt hat évben, és ameddig egy helyen ilyen szinten van kielégítve egy színész, addig nem kell mozgolódni. De nem is tudnék.
– Miért nem?
– Mert hűséges típus vagyok. Hűséges vagyok az épülethez, a kollégákhoz, a rendezőimhez. Számomra nagyon fontosak azok a kapcsolatok, amelyek ennyi év alatt kialakulnak. Azt érzem, hogy egyre jobb és egyre izgalmasabb lesz, ahogy egyre jobban megismerem a körülöttem lévő embereket. A szerelemhez ismerni kell a másikat. A színházban is így van. Annál nincs nagyobb kincs, hogy az embert ismerjék. Tetőtől-talpig, mert az elengedhetetlen a valódi érzésekhez. És én akkor tudok szerelmes lenni akár egy anyagba, egy szerepbe, vagy a magánéletemben, ha teljes egészében értem és ismerem. Ahhoz pedig nem elég pár hónap.
– Legújabban a Kabaré című előadásban Sally Bowles szerepét játszod. Mennyire tudsz azonosulni Sally figurájával?
– Sokszor mondják nekem – ami nagyon jól esik – hogy „ezt mintha rád írták volna”. Ennél nagyobb dicséretet nem kaphat ember egy előadás után. Viszont pont ezért hiszem el néha magamról is ezt, és amit éppen próbálunk talán ezért is mindig a legfontosabb. Most már hála istennek bemutattuk, de nagyon nehéz volt a próbafolyamat, egyrészt a dupla szereposztás miatt, másrészt, mert Sally karaktere olyan, hogy az ember idegrendszerére telepszik rá, és ha nem vigyázok, akkor tényleg a saját életembe is beköltözik. Még tanulnom kell, hogy távol tartsam. De mindegyik szerep esetében, amelyik az elejétől a végéig ilyen erős karakter, már délután 5-kor alig kapok levegőt és nyomja a vállamat, hogy két óra múlva játszom. Ez egy nagy kincs és szerencsére most több ilyen szerepem is van, viszont nagyon kell vigyázni magamra, Csengére.
– Hogy érted azt, hogy az ember idegrendszerére telepszik rá? Mi történne, ha nem vigyáznál magadra?
– Feldmár András mondta, hogy a művészet egy pszichotikus állapot, és az a különbség őrült és művész között, hogy bár ugyanabban a vízben úszkálnak, az őrült belefullad, a művész pedig tud úszni benne. Estéről estére más és más szerepekbe bújunk, és ez igazán személyiség és egyéniség próbáló feladat. Kevés idő jut önmagamra, mert ha azt vesszük, akkor 10-14 óráig próbálok valaki lenni, majd 19-22-ig valaki vagyok és közte csak 4 óra van, amikor én én vagyok, de közben a délelőttiből is idő, mire kijövök és az is, amíg rácsúszok az estire. Aztán a nap végén este 10-kor azt érzem, hogy most mi is történt ma velem? De például ezért nem érdekel a ruhavásárlás vagy a divat sem, mert totál feleslegesnek tartom, hiszen alig van rajtam a saját ruhám.
Fotó: Dömölky Dániel
– Te is tudsz olyan önző lenni, mint Sally és a karrieredért feladnád a szerelmet?
– Azt hiszem ez egyáltalán nem illik rám. Az, hogy mondjuk a család karácsonyát el kell néha tolni az nem az én önzésem, hanem a színház sajátossága. Mindenben próbálom az egészséges egyensúlyt megtalálni és törekedni arra, hogy ember legyek. Ha különbséget kell mondanom, akkor ez egy ordító óriási különbség, hogy Sally mindent beáldoz a színházért, én viszont mindig mérlegelek, mert egészséges ember szeretnék lenni és maradni.
– Legalább 10 darabban játszol egyszerre, egészen különböző, viszont nagyon meghatározó nőalakokat. Ilyen Pentheszileia is, akinek a sorsa az útkeresésről szól. Öt éve játszod ezt a szerepet, sokat változtál ez alatt az idő alatt?
– Mindig, amikor próbálok valamit, akkor a saját életemben keresem a párhuzamokat. Most teljesen más ember vagyok, mint amikor próbáltuk ezt az előadást, de olyan mintha egy konzervben bennem lenne az, aki akkor voltam, amikor elkezdtük. Érdekes megtalálni a különbségeket, rácsodálkozni az előadásokon, hogy új dolgok érintenek meg és most máshol van a hangsúly. Nagy hatással van rám, hogy én mennyit változtam azóta. Estéről estére elővenni ezeket a saját életemre reflektálva rávilágítanak olyan dolgokra, amin egyébként nem biztos, hogy ennyit gondolkoznék.
– Nem vagy elemző típus vagy?
– Nem, ahogy érzem, úgy csinálom. Utána persze elgondolkodok a dolgokon, hogy talán nem így kellett volna.
– És legközelebb máshogy csinálod?
– A felnőtté válás és a nővé érésem kellős közepén vagyok, mert most már máshogy csinálom a dolgokat, tanulok az elkövetett hibákból. Hét-nyolc éve mindig ugyanazokat a köröket futottam, mindig ugyanabba a patakba léptem, de most már ha belelépek, akkor legalább keresek egy sziklát, hogy kimászhassak belőle, míg régebben egy kicsit lubickoltam és figyeltem a dolgokat. Akkor is azt éreztem, hogy mennyi mindent lehet elraktározni és tanulni a nehéz helyzetekből. Főleg erősödni, de én már nem akarok erősödni, mostanában inkább arra vágyom, hogy biztonságban lehessek gyenge.
– Van kedvenc színházi szereped vagy olyan, ami valamiért különösen közel áll hozzád?
– Liliom Julikája eddig a legfontosabb szerep számomra, mert annyira sokat tanultam belőle, hogy most már úgy élem az életemet, hogy ha eltévedek, akkor mindig arra a szerepre gondolok. Most már ez az origóm. Julika elsőre gyengének tűnik, mert csöndben van és figyel, de akkora erő van benne, és neki van a legnagyobb szíve. De ez nem derül ki első ránézésre, csak második vagy harmadik nekifutásra. Olyan jó lenne, ha az emberek is így élnének, hogy nem első ránézésre ítélkeznének, hanem – pont azzal, amit gyerekorommal kapcsolatban mondtam – jobban megfigyelnék a dolgokat, hogy ne csak a felszín legyen, ne csak a képpörgetés az instán. Nagyon összetetten tudok róla gondolkodni és bár Molnár Ferenc nagyon régen írta, mindig aktuális. Imádom Molnár, úgy tudott a női agyról és szívről írni, ahogy senki más.
– Az interjú előtt éppen próbáltál. Mi a következő szerep, amire készülsz?
– Most a Partyt próbáljuk, ami nagyon izgalmas lesz, mert Igó Évával egy leszbikus pár vagyunk benne. Próbálok ebben is a szerelemre, az érzésekre, a fájdalomra koncentrálni, arra, hogy egy kapcsolat alapja két ember között csak a szeretet vagy a szerelem lehet és mindegy, hogy férfi-nő, vagy nő-nő kapcsolatról beszélünk. Ha az nincs, akkor nincs semmi. Nagyon jó humora van a darabnak és jó alapanyag a gondolkodásra és a beszélgetésre.
– Milyen terveid vannak még?
– Ezt most mondom ki először: nagyon szeretnék rendezni. Nagyon izgat és egyre jobban foglalkoztat a gondolat, de nem a tény miatt. Jó lenne úgy dolgozni, hogy körülöttem mindenki azt érzi: megőrül, ha ezt nem csinálhatja meg. Két-három évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, de a karanténban sok időm volt filozofálni, gondolkodni és olvasni, van pár anyag, amibe szerelmes lettem, és amit nagyon szeretnék, ha később megvalósulna…
Itt még további érdekes olvasnivalót találsz:
