A hét cool embere: Görög Ibolya etikett szakértő
„Nagyon szeretem, ha valaki igényes és nem akar hibázni”
A héten Görög Ibolya protokoll tanácsadóval beszélgettünk illemről, a Covid miatt életünkbe érkezett új szokásokról, és azokról a régiekről, amelyek ismerete nem megy ki a divatból.
– Az illem is folyamatos változásban van, mint az egész világ, vagy az illem egy olyan dolog, ami konstans, ami semmiben sem változik?
– A fogalmakat tisztázva közelebb jutunk a kérdéshez. A viselkedéskultúra (ami talán leginkább fedi az illem szót) a napi kommunikációnk része, minden népcsoport kialakítja a „közlekedési” szabályait. Nálunk az európaiság a rendező elv. A viselkedéskultúra változik, de sokkal lassabban, mint maga a társadalom, mondhatni az viszi át a hátán a kultúrát. Az etikett az én fogalmaim szerint ceremoniális rend, kötött forma, nem igazán változik. A protokoll valamilyen szempont szerint szervezett mozgás, üzleti, diplomáciai, stb. Ez alapjaiban nem változik, de jönnek nyilván bele új elemek, pl. az online kapcsolatok. Szerintem egyiknek sem csökken a jelentősége.
A mindennapi életben is megvannak az alapszabályok. Ha valaki egy új munkahelyen belép és nem köszön, mindenki megjegyzi, hogy „az új, aki nem köszön”. Ezer példát tudnék hozni arra, hogy az emberek elvárják a normális kapcsolati rendszer szabályainak betartását.
Természetesen a mindennapi viselkedésünk változik. Régen külön etikettje volt például annak, hogy lehet elmenni vendégségbe, ki hívhat meg, hogyan kell bejelentkezni. Ma már egy telefonhívással elrendezhetjük „szia, otthon vagy? Felugornék” „rendi” vagy „á, most ne, majd máskor.”
Sok olyan könyvem van, ami az 1920-as – vagy még még régebbi – évek illemével foglalkozik, jókat mosolygok rajta. Hiszen az, hogy milyen magasra kell emelni a kalapot egy férfinek vagy milyen mélyen kell meghajolnia – ma már nem érvényes. De az igen, hogy ha belép valahova egy férfi, vegye le a kalapját.
-Az embereknek fontos, hogy a viselkedésük megfeleljen az illemszabályoknak, vagy fittyet hánynak rá?
– Azt hihetnénk, hogy fittyet hánynak, de nem! Kivétel nélkül mindenki tudja, hogyan kellene viselkedni. És őszintén mondom, alapjaiban nincs is baj. Csak az ember úgy van megcsinálva, hogy ha tízből kilenc jól viselkedik, egy meg rosszul, akkor rámondjuk, hogy „ezek!!” Például a buszon, villamoson igenis átadják a helyüket a terhes nőknek, idősebb embereknek. És ha nem, akkor azt mondom,hogy „bocsásson meg, fiatalember, nagyon fáj a lábam, megtenné, hogy átadja a helyét?” – és átadja. Azt is megfigyeltem, hogy aki „hányja a fittyet” – ha már ennél a jó kis szóképnél maradunk – az is észreveszi, ha valaki más „bunkó”. Sokan felkapják a fejüket, ha egy étteremben a felszolgáló letegezi. Jogosan sértésnek veszi mindenki, ha miközben együtt ülnek, beszélgetnek egy kávé mellett, a másik folyamatosan a mobilját figyeli, esetleg írogat ezt-azt. Dühöngünk, ha valaki nem válaszol az e-mailünkre. Viszket a tenyerünk, ha valaki vadul rágózva beszél hozzánk. Rángatózunk, ha mondjuk a repülőgépen egy-két utas vadul üvöltözik akár idegességében, akár jókedvében. Ó, reggelig sorolhatnám, mennyi apróságot veszünk észre.
-A megfelelő illemet magával hozza az ember otthonról vagy megtanulja az évek során?
– Mivel az általunk évszázadok óta követett európai viselkedéskultúra rendező elv, fontos, hogy a szülők átadják a gyerekeiknek. Ez a dolguk. Ezt hívják úgy, hogy nevelés. Sajnos az utóbbi két-három évtizedben mindent elsöprő világtrend az „emberi szabadság” rosszul értelmezése. A gyereknek mindent szabad, a gyerek a császár, a gyerek az Isten. Csináljon, amit akar, ezzel teszem boldoggá – gondolják. Csak nem így van. Ha a gyerek mindent megkap, mindent megtehet – fogalma sincs, hogy ez csak LEHETŐSÉGE volt és nem JÁR NEKI. Meg is lepődik majd, hogy az iskolában nem mehet ki az óráról, ha úgy tartja kedve. Hogy egy munkahelyen nem az számít, hogy ő szeretne tovább aludni, hanem hogy elkésett. Jaj, sorolhatnám még, mennyire kitolunk a gyerekkel, ha nem adjuk át számára a társadalomban való együttélés szabályait! A „köszönj gyerekem, ha belépsz”-től még nem lesz oda az emberi szabadsága, de segítem azzal, hogy sikeressé váljon, ha odakerül.
Természetesen a viselkedésünk nagyban függ attól, milyen környezetben vagyunk – ez az, ami tanulható. Nyilván más elvárások vannak egy csöndes őszi erdőben való sétálásnak, mint egy rock-koncerten viselkedésnek. Nemcsak hogy tanulhatók, hanem meg is tanulandók az adott szabályok. Mondanom sem kell, hogy ha például valaki dolgozni, vagy akár csak turistaként is, más országba megy, előtte utána kell nézni, hogy ott milyen szokások vannak, hiszen ha azokat nem tiszteli, nem tartja be, megutálják, kirekesztik, esetleg ha erős vallási szabályt szeg meg, még meg is verik.
-Miért jó tiszteletben tartani az alapvető illemszabályokat?
– Ha valaki betartja az alapvető szabályokat, akkor az adott környezet őt elfogadja és hamar sikeressé válhat. Mert egy munkahelyen, ha például nem köszön, mosdatlan, rágózik, megeszi mások szendvicsét a hűtőből, hiába zseni, utálni fogják és ahol lehet, gátolják. Az „egyéniség” nagyon fontos, én is tisztelem, de egyáltalán nem dehonesztáló, ha az egyéniségének része a tolerancia, az alkalmazkodás képessége.
Ha valakit a szülei alaposan elrontottak és dacosan felvetett fejjel vállalja, hogy tesz a szabályokra- az maradjon otthon és jobb esetben dolgozzon home-office-ban.
– A Covid helyzetben megváltoztak az illemszabályok. A kézfogást most hanyagolni kell, a járványveszély idején nem tudjuk gyakorolni a kulturált viselkedés alapjait. Mi az illem a járványveszélyben, amit mindenképpen illik betartani?
– Bizony, ez a járvány beletenyerelt az életünkbe. Nincsenek hagyományos szabályok, hiszen nincs előttünk példa. Azt hiszem, a józan ész a rendező elv. Nekem például vizuális képzelőerőm van, konkrétan látom, hogy a vírus damm – átugrik rám! Feltétlenül távolságot kell tartani, ha csak egy mód van rá. Nyilván egy rózsaszín felhőbe burkolódzott szerelmespár összebújik a padon, nyilván a nagymama megöleli az unokáját (még ha nem is puszilja meg), nyilván egy lakodalomban táncolnak… Amit nem fogadok el, az a – véleményem szerint nagyon buta és demagóg – hozzállás, hogy ezt csak kitalálták (kínaiak, bankárok, arabok- behelyettesíthető sületlenségek), hogy nincs is vírus, hogy manipuláltak a számok és a tévé-híradások. Ilyenkor üvölteni tudnék, komolyan!!
Na, de mi is változott? Legelsőnek a kézfogással kellett valamit csinálni. Láttam lábfej-összeütögetést, öklök összeütését, könyökök érintését (ennek már neve is van, kicsit nyálas és bugyuta, „könyök-puszi”). Azt azért megfigyeltem, hogy ha két politikus könyököt üt össze, ők maguk is felnevetnek, ők sem érzik, hogy ez komoly gesztus lenne. Tetszik, ahogy Károly herceg a két tenyerét maga előtt összefogva kicsit meghajtja a fejét. Nem kellene ezen azért görcsölni, mert a kapcsolatfelvétel része nem a kézfogás, hanem a szemkontaktus! Ha valaki kézfogáskor nem néz rám, megszorítom a kezét, hogy figyelj, itt vagyok. Mivel a szemkontaktus a lényeg, elég, ha ránézek, kicsit meghajtom a fejem, rámosolygok, köszönök.
Mivel a járvány kezelése nem családi ügy, központilag igyekeznek szabályokat alkotni. Nyilván, bízom benne, szakmailag felkészült emberek mondják meg, mi az, amivel a járványt lehet fékezni. És ha azt javasolják, hogy távolságtartás – betartjuk. Ha azt javasolják, hogy maszk – betartjuk. Ha azt mondják, kézfertőtlenítés – betartjuk. Hiszen ezek logikusan elmagyarázott szabályok.
– XXI.századi illemszabály lett a maszk megfelelő viselése? Mi a véleménye azokról, akik nem viselik? Ők amúgy sem követnék az illemszabályokat?
– A legújabb trend, hogy legyünk lazák – laza, mint a Riga-lánc! Aki nem hord maszkot, az az én megitélésem szerint nagyon buta ember. Ostoba. Öntörvényű életveszély. Huh, ideges lettem.
-Sikerül a generációknak egymásnak átadni az illemszabályokat, vagy a fiatalok már kinevetik szüleik szokásait?
-Ha a gyerek olyan családban nő fel, ahol a szülők, nagyszülők tisztelik egymást, a gyereknek ez lesz a normális. Persze az iskolai közösség formálja, de ha olyan tanító ember kezei közé kerül, aki megtalálja a lelkéhez vezető utat, fegyelmezi, irányítja, akkor kimondottan szerencséje van! Nyilván a családon belül vannak viták, perpatvarok, nézeteltérések, de ezeknek a kezelése nem mindegy. Ha a gyerek látja, hogy meg lehet beszélni a dolgokat, ő sem válik agresszívvé. De ha papája az erkélyen cigarettázik és lazán kipöcköli a csikket, miközben rászól, hogy „utcán ne szemetelj, gyerekem” – a gyerek szemetelni fog. Mert azt látta.
A fiatalok természetesen lázadnak, nincs szomorúbb, mint egy megalkuvó húszéves. De a lázadása mértékét nyilván befolyásolja az az erkölcsi háttér, amit otthonról hozott: a tolerancia, a másik tisztelete. Vitatkozik a tanárával, esetleg megemelt hangon, de nem üti meg – hogy egy példát hozzak.
A szülei szokásait tán még nem nevetik ki, de azon már mosolyognak, ha a nagypapa nem tudja, mi az a Facebook.
-Divatos manapság illemtudónak lenni a fiatalok körében?
– Nagyon jó tapasztalataim vannak! Több egyetemen és főiskolán voltak kurzusaim- pár éve hagytam abba, fizikailag már nem bírok annyit – , és a hallgatóim, akkor és azóta is rendre megkeresnek, kérdeznek sokszor egészen apró dolgokat is, hogy például először megy fel a barátnője szüleihez, a mamának visz virágot, de a papának, nagymamának, testvérnek is kell? Hogy színházba tizenyolc évesként kell-e nyakkendőt kötnie. A kérdésére annyit tudok mondani, hogy igen, egyre jobban figyelnek a jó modorra a fiatalok is. Ők is tudják, hogy egy jobb cégnél igenis számít a napi jómodor.
-Kik fordulnak Önhöz tanácsért, civil emberek vagy közéleti személyiségek?
– Mivel az elérhetőségem nyilvános, sokan meg is keresnek. Annak örülök, ha emailt írnak és nem telefonálnak, bár azokat se utasítom el (legfeljebb röviden válaszolok). Az email-ekre 24 órán belül válaszolok, ez nálam alapszabály. Főleg magánemberek keresnek, de ha valaki egy önkormányzattól megkérdezi, hogy az érkező vendég országának zászlaját hova kell kitenni vagy hogy milyen ültetési rendet csináljon – megmelegszik a szívem körül! Nagyon szeretem, ha valaki igényes és nem akar hibázni.
– Ha valaki ismeri az illemszabályokat, attól stílusos lesz?
– Nem, ezek más fogalmak. Ha valakinek stílusa van, azon dolgozni kell, és ha belegondol, elég szigorú rendszert kell tartania, hogy megmaradjon a stílusa keretei között. Ráadásul időről időre változtatnia kell – húszévesen bőrszerkós rock-lédi, ötvenévesen már ciki… Aki divatos, annak jó sok pénze van és a divatot követi vadul, vele nem beszélgetünk el Hegel filozófiájáról. Én az eleganciára esküszöm. Az elegancia a megjelenés intelligenciája. Az elegáns ember rendezett, tiszta, udvarias. Az elegancia belül van.
– Mi a legnagyobb hibája a mai férfiaknak? Mi a legnagyobb tapintatlanság egy férfi részéről a nővel szemben?
-Erre a kérdésre nehéz úgy válaszolni, hogy ne essek az általánosítás hibájába. Rosszul viselem, ha egyből letegezi a nőt (azt csak a nő kezdeményezheti), ha rágózva beszél hozzá, ha csúnyán beszél. Azt már nem várom el, hogy étteremben húzza ki a széket a nőnek, de azt igen, hogy ne elsőnek zuttyanjon a székre – várja meg, míg a nő leül.
-A nők miben fejlődhetnének az illem terén?
-Azonnal le kell állni a csúnya beszéddel! A női mivoltunkat tiporjuk sárba vele, ráadásul közönségesek leszünk tőle. Egy férfi egy szabadosan viselkedő nőt nem tart komoly kapcsolatra méltónak, ez biztos. Nem kell vakon követni a divatot az öltözködésben, fontosabb, hogy mi áll tényleg jól. És tán egy tanács még – ne utasítsuk el, ha egy férfi udvarias akar lenni velünk.
– Az asztalnál az étkezésnél mik azok az illemszabályok, amik idővel kikoptak, és mik azok, amik maradnak és fontos figyelni rájuk?
– Az asztalnál minden eldől. Van ez a mondás, hogy „láttad te már enni???” Ezer szabály van, nagy részük már nyilván merevnek tűnik, de vannak alapszabályok. „ne beszélj tele szájjal”, „ ne böfögj”, „ne szürcsölj”, „ne piszkáld a fogad az asztalnál”, „ne turkáld az ételt” – gondolom, mindenkinek a fülében cseng szüleink, nagyszüleink ezer tanácsa. Én két dolgot kérnék, amit az utóbbi időben figyeltem meg és mellőzni kéne: sok ember eszik úgy, hogy felrakja a villára a falatot, letámasztja az asztalra a könyökét és előredőlve bukik rá a falatra, mint az olajfúró-torony. A levest úgy eszi, hogy a kanalat könyökét elcsúsztatva laposan a tányér fölött tartja, és orrig ráhajolva eszi. Én nem azt mondom, hogy két könyv a hónunk alá, ez a világ elmúlt, felrakom a falatot , föléhajlok kicsit, de a könyökömet nem támasztom le, azzal emelem a számhoz. A másik meg, hogy egyre több fiatal lány (ahogy szoktam mondani, „kicccsaj”) úgy ül le az étkező asztalhoz, hogy keresztbe felrakja a lábát. Így a térde az asztal éle fölé ér. Tehát, ha enni akar, akkor tornászmutatvány-szerűen kell áthajolnia a tányérig.
Polesz Anita
