A hétfő reggelek nem szokványos reggelek. A hétfő reggelek soha nem unalmasak. A hétfő reggelek mindig rejtegetnek valami huncutságot. A hétfő reggelek nagyon nem anyabarátok.
Húsz perce a homlokom tetejéig felszaladt szemöldökkel és elkerekedett szemekkel sétálok a kutyával, aki vidáman szaladgál bokorról-bokorra és lelkesen ugrál. Látszik, hogy boldog és örül, hogy itt lehet az erdőben. Még ha kicsi is ez az erdő, még ha meg is kellett várnia, hogy előbb a lányokat kitegyük a sulinál. Legalább a kutya boldog, így hétfő reggel, ha már én zombi vagyok.
Pedig a gyerekek próbáltak gondoskodni a reggeli szórakoztatásomról, de egyáltalán nem mondhatnám, hogy jól szórakoztam volna fél héttől fél nyolcig, mire megroggyant idegrendszerrel és égnek álló hajszerkezettel kiraktam őket az iskolánál.
A kor előjogán a legnagyobb kezdett rá először – valamivel 6:32 és 6:40 között – hogy akkor nem gond-e, ha ő ma kihagyja a sulit. Ez a hétfő nagyon szar lesz, dolgozat dolgozat hátán, és nyilván én se akarom, hogy egyest írjon. Gondoltam viccel, nagyon jót derültem eme mókás reggeli indítványon. Ajtaját nyitva hagyva – hiszen úgyis mindjárt felkel – átmentem a szomszédos szobába, ahol két húga még az igazak álmát aludta. Pont, mint két kisangyal – nyomokban talán még babaszaguk is volt. Kiosztottam néhány simogatást és puszit, majd finoman közöltem, hogy itt az idő, meg, hogy kint már gyönyörűek a fények, meg mindjárt csodálatosan süt majd a napocska is, és úgy egyáltalán, olyan szép ez a mai nap.
A kisebbik nagyot nyújtózott, aranyosan kibillentette szájából a fogszabályzót, és kikelt az ágyból. Hű – gondoltam magamban – legalább ebben a szobában minden jól alakul. Közben a középső is látványosan ébredezett… De naiv voltam és azt hittem, ilyen könnyen elindulhat ez a hétfő reggel, mert néhány perc múlva kitört a vihar. „Nem akarok iskolába menni” – kiabálta és már potyogtak is a hatalmas könnyek. Közben a legkisebb álmos fejjel már reggelizett (legalább egy, az se rossz). Az első viszont még mindig ágyban, úgyhogy én újra be a szobájába, és mondom, amit kell: ébredjél, iskola, el fogsz késni, szuper lesz a mai nap, milyen klassz, csak hat órád van…
Ezzel párhuzamosan a második még mindig az ágyában ordít, fején a paplan, és közli, hogy továbbra sem akar suliba menni. Vetek egy vágyódó pillantást a kávémra, aztán elindulok a szobája felé, de aztán mégis meggondolom magam, gyorsan megfordulok és inkább visszalépek a bögrémért – legyen már valami jó nekem is. Röpke tíz perc és sikerül megnyugtatni, már ő is reggelizik. Vagyis csak reggelizne, mert ahogy leül, megint bekapcsolja a lemezt: „nem akarok iskolába menniiiii”. Ezen a ponton végre megjelenik az elsőszülöttem és gálánsan felajánlja, hogy ő nagyon szívesen itthon marad és vigyáz rá… ha esetleg nem menne suliba. Ha-ha. Egy másodperc ezredrészére arra gondolok, hogy de tényleg, mennyi cuki ez a gyerek, milyen nagylelkű és önfeláldozó, hogy még ezt is megtenné a testvéréért. De inkább vetek rá egy megsemmisítő pillantást, amire végre beveti magát a fürdőszobába, majd tíz perc múlva kijön, összekapja a cuccát, felveszi a kabátját és kilép az ajtón. Huh… ezzel megvolnánk.
Már-már vállon veregetem magam, amikor… „Anyaaaaa! Mit vegyek fel? Anyaaa! Nem tudom, mit vegyek fel!” Jézusom – gondolom magamban – most meg ez. Felöltöm legédesebb mosolyom, és az izzadságtól kezemhez tapadt kávésbögrémmel belépek az ágyán már megint teljes tanácstalanságban ülő gyerekhez. Próbálok együtt érezni vele és erősen dolgozom magamon, hogy ne kiabáljak. Így viszonylag hamar túljutunk ezen is, meg a tesicuccon is, meg a kócos hajakon is. Valahogy kilépünk a lakásból, majd azért gyorsan még visszaszaladunk egy liszttel töltött lufiért (ezt most már tényleg nem részletezném) és végre beülünk a befagyott kocsiba. Ekkor, mint derült égből a villámcsapás, a harmadik gyerekem is megmutatja mire képes: „Anyaaa, 7:18 van, és én 7:20 akartam beérni a suliba. Na kösz! Eleve nem értem, hogy miért kell minden mondatot anyával kezdeni, de hagyjuk. Azt se értem, mi a nyavalyáért kell 7:20-ra minden áldott reggel ott lenni, de ezt is hagyjuk. Én már csak azt várom, hogy végre mindenki ott legyen, ahol kell, vagyis tőlem minél messzebb. Gyorsan gázt adok – mindegy, hogy nem látok ki a kocsiból, úgyse jön senki ilyen korán – és már repülünk is a suli felé. Megállok, puszi egy, puszi kettő, boldogan integetünk egymásnak, hiszen hol van már az előző 40-50 perc? Rég elfelejtettük. Ja, nem. De majd munka közben kiheverem a reggelt és holnap… holnap… minden sokkal szebb lesz.
