A hét COOL embere: Szirtes Edina Mókus, aki a zenéjével varázsol

-

Szirtes Edina Mókus hegedűművész, zeneszerző és énekesnő különleges és egyedülálló zenei stílusát végre újra élőben is élvezhetjük, először a június 18-án kezdődő Szelávi Fesztiválon. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele zenéről és még sok minden másról.

Még soha senkit nem hallottam ilyen szépen beszélni a zenéről és a hivatásáról, mint Szirtes Edina Mókust. Művészete szabad és szárnyaló, és én éppen ezért szeretem annyira. Illetve még amiatt is, mert olyan sokszínű, hogy akárhányszor meghallgathatom, egyszerűen nem lehet megunni. Miközben beszélgetünk, a háttérben madárcsicsergés üti meg a fülemet, és ettől az egész interjú nagyon természetes lesz, hogy kicsit olyan érzésem lesz, mintha mindig is ismertük volna egymást. Aztán egyszer Mókus énekelni kezd, hogy még jobban kifejezze, ami mondani szeretne és én arra gondolok, hogy milyen jó neki, hogy ilyen sokféleképpen meg tudja mutatni az érzéseit és a gondolatait.

– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra, mindig is zenész szerettél volna lenni?

– A zene mindig hívott engem, ez soha nem volt kérdés. Fiatalkoromban bakelit lemezek ordítottak a szobámban én pedig vezényeltem hozzá. A szüleim mindketten megszállott zenerajongók, ahogy a nagymamám is az volt, aki gyönyörűen énekelt, és a pécsi dzsámiban volt a fő-fő énekes. Hatalmas hangja volt. Édesanyámék vágyából cseppentem a kecskeméti Kodály Zoltán Zeneművészeti Iskola zeneovijába, és innen már mindig a zene irányába mentem tovább. Anyukám aztán később azt mondta, hogy ha tudja, hogy ilyen bonyolult a művész élet, akkor biztos, hogy nem ide íratott volna.

– Bonyolult?

– Vonzónak tűnhet, de nagyon melós tud lenni éjszakáról éjszakára utazni a hangszereiddel vagy lóhalálában átérni egyik koncertről a másikra. A művész élet ráadásul a folyamatos megmérettetésről szól, hiszen mindig ki kell állni a közönség elé. Tudom, hogy minden mesterségnek része az a fajta elkötelezett vágy, hogy a legszebbet alkossuk, de valahogy a művészetben mindig vásárra visszük a bőrünket. Az ettől való félelem, óvás vagy aggodalom pedig átszövi szerintem minden szülő életét.

– Korkedvezménnyel, 13 évesen kerültél a Zeneművészeti Karra, és épp emiatt itt ragadt rád a Mókus név. Milyen volt legkisebbnek lenni?

– Akadémiai Előkészítő volt a hivatalos neve, ahová egy-egy gyereket felvettek hamarabb és ahová én is bekerültem 13 évesen és egy nagyszerű hegedűművésztől tanulhattam, Szecsődi Ferenctől. Ez egy nagy kiváltság volt. Szeretettel emlékszem vissza, mert a nagylány ok köze kicsinek bekerülve mindenki ”babázott” velem…óvtak, becézgettek innen is ered a Mókus név…ezért őrzöm… szeretettel.

– Mi mindent tanultál tőle?

– Ő volt az a mester, aki az első hegedűtanáromtól átvett és ebből a palántából kinevelte azt, hogy egy gyümölcsöző kis lény lehetek. A művészetben való létezést tanította meg és a hegedű mesterségét, amelynek elengedhetetlen része az is, hogy fel kell vérteződni a nehézségek ellen is. Mindig azt mondta, hogy a professzionális zenész, ha rossz passzban is van, nem engedheti el magát, és azt is, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy „bizonyos szint felett nem süllyedünk bizonyos szint alá.” Ő készített fel erre, de arra is, hogyan kell kiállni és egy órát összefüggően hegedülni. Nagyon sok lelki, szellemi és fizikai erőt adott. Másik ilyen nagy mesterem volt Rozgonyi Éva néni, Liszt Ferenc-díjas karnagy, aki a zenében való gondolat és érzés mestere. Hiszen nem csak azok vagyunk, akik az ujjainkkal megtanulunk egy művet, hanem ahogyan vesszük a levegőt. Neki köszönhetem ezt a fajta szellemi létezést a zenében.

Szirtes Edina Mókus-énekesnő
Fotó: Szirtes Edina Mókus

– Zenéidben sokféle világ és műfaj keveredik. Melyik áll hozzád a legközelebb?

– Hű, ez egy jó kérdés. Nálam a klasszikus zene a kiindulópont. Ez a zenei anyanyelvem és az összes többi stílus ehhez képest csak akcentussal beszélem, és még a mai napig tanulom. Szerintem a zene alapja a minden emberben ott élő vágy, hogy szereti a ritmust, szeret énekelni és táncolni akar, érezni a lüktetést. A klasszikus zenészek itt hagyták nekünk ezt a végtelen gyönyörűségtárat és ennek a csodáját nem lehet kitörölni. Minden műfajnak megvan a csodája, csak az eszköztár és csiszolás más. De a komolyzene követeli meg azt a játékmódot ahová muszáj, hogy az agyunk, a memóriánk és a hangszerkezelésünk felnőjön ehhez a feladathoz, ezért mindig csiszoljuk a kis tudásunkat. Viszont amikor egy jazz trióban játszom, annak a műfaji sajátosságaival és szélsőséges eszköztárával akkor ennek szellemülök át, amikor viszont komolyzenét játszom, akkor azt gondolom, hogy csak ez van. De, amikor távol vagyok és külön-külön látom a műfajokat, akkor nem tudnék választani.

– Melyik klasszikus zenész volt rád a legnagyobb hatással?

– Nagyon szeretem a XIX. század végétől a második világháborúig tartó korszakot Sosztakoviccsal, Ravellel és Sztravinszkijjel, de az igazi nagy kedvencem Bartók Béla. Ő ismerte a mi kicsi, törékeny szívünket a legjobban. Tényleg minden zenétől végem van, de az ő és Kodály kórusműveiben érzem azt a sok szépséget, amelyeket emberi szavakkal nem lehet leírni és amelyben egyszerűen bele lehet pusztulni, persze pozitív értelemben. Ha Bartókot meghallom, akkor érzem, hogy összetartozunk, és az tartozik a szívembe, amit ő csinált.

– Nagyon közel áll hozzád az irodalom és a filozófia is, és gyakran foglalod zenébe a verseket. Hogyan kapcsolódik össze nálad ez a három külön műfaj? 

– Sokat tanulok tőlük, ezért eléneklem őket. Nagyon érdekes, hogy az utóbbi időben sokszor hallgatok gondolkodókat, például Popper Pétert vagy olvasok irodalmat. Nagyon szeretem például Szabó Lőrinc verseit. Mostanában ők a mestereim, az a szellemi magaslat, ahová ezek az emberek tartoznak a ránk hagyott sok gyönyörűséggel.

– Hogyan dől el, hogy mit fogsz feldolgozni, mondjuk egy vers esetében?

– Nagyon egyszerű: a saját szívem és az alapján, hogy én éppen mit élek át. Mindig csak szívbeli megfontolásból dolgozok fel egy verset, viszont sokat kutatok utánuk, mert szeretek újakat felfedezni, amiket annak idején nem tanultunk az iskolában. Néhány éve Kováts Kriszta felkért, hogy Tao-Te-Kingtől zenésítsek meg egy verset, ami aztán nálam is annyira betalált, hogy feldolgoztam mind a tizenkettőt. Sok kedves ember is szokott küldeni verseket, ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy milyen sokan foglalkoznak versírással, és ez nagyon megható dolog. Sajnos nem tudom mindegyiket feldolgozni, mert az kell hozzá, hogy pont ugyanazt érezzem, amiről a vers szól.

– Ettől a sokféle zenei és kulturális hatástól lesz világzenei és abszolút egyedi a stílusod, amely soha nem kusza, hanem eklektikus. Mindig tudod, hogy hol a határ vagy szereted feszegetni?

– Még keresem a választ. Alapvetően egy nyugtalan természet vagyok, folyamatosan keresek és kutatok, még többet és többet akarok megismerni, még több színt, még több árnyalatot. Csak remélem, hogy egyszer sikerül is egy egységet alkotnom. De most még nem ez érdekel, egyelőre még ott tartok, hogy még többet belevarázsoljak ebből az én világomba. Ez az egész egy folyamat, amit tanulunk és amiben néha én is esetlenebb vagyok, néha ügyesebb. Mindenesetre lenyűgöz a sokféleség, az emberek sokfélesége, és gondolom ezt szeretném kifejezni zenében is.

– Zeneszerző, énekes, hegedűművész vagy, színdaraboknak írsz zenéket. Melyik áll hozzád a legközelebb?

– Alapjaiban véve én is egy muzsikus vagyok, de amióta az eszemet tudom mindig is érdekelt a zeneszerzés. Óvodás koromban zeneszerző akartam lenni, de nem tudom, honnan vettem ezt a vágyat. Én ezt nem fejlesztettem soha, nem tanultam zeneszerzést, most is csak tanulom, és fogalmam sincs, hogy miért jutnak eszembe dallamok. Nincs is eszközöm ahhoz, hogyan kell egy dallamot kitalálni, csak vágyom rá és kapom ajándékba, aztán meghangszerelem. Vagyis egy olyan muzsikus vagyok, aki ilyen megtisztelő feladatokat kapott és gyakorlatilag egy szavam nem lehet, csak hálám.

Szirtes Edina Mókus-énekesnő
Fotó: Szirtes Edina Mókus

– Ilyen ösztönös vagy?

– Sok esetben igen. Van egy nagyon szép élményem két tanítványomtól: egy kislány és egy kisfiú, akik hegedűt tanultak nálam jöttek órára. Arra mentem be a terembe, hogy operásat játszanak: a fiú ül a zongoránál, imitálta a zongorázást, a kislány meg áriázott hozzá, ahogyan látta az operaénekesektől. Az egész jelenet annyira kedves volt. Aztán elkezdtünk gyakorolni és elkezdünk a játékból kiindulva zenei eszközökkel teremteni egy konkrét zenei világot. A lényeg az, hogy mindenkiben van ilyen vágy, csak én nem altattam el magamban, hanem elkezdtem hozzá megtanulni az eszköztárat. Mindig csodálom azokat az embereket, akik egész nap gyakorolnak és kikristályosítják a művészetüket és úgy fuvoláznak, hogy elájulok tőle. Én ennél sokkal fegyelmezetlenebb vagyok, és bevallom, hogy nem vagyok alkalmas napi nyolc órát gyakorolni. Én azért kezdtem el zenét szerezni, mert megszállottan akartam, de nem tudtam, hogy megy-e vagy sem. Csak játszottam.

– Milyen hatással volt rád a pandémia és az elmúlt időszak?

– Azt vettem észre, hogy ebben az időszakban nagyon sokan akartak alkotni és nagyon szerencsés vagyok, mert sok zenét írhattam. Egyik ilyen volt tavaly a Művészetek Palotájában bemutatott ReCirquel Társulat előadására komponált hetven perces mise, ami nagy munka volt, de megmentette az életem. Több lemezhez is írtam dalokat, és ilyen értelemben nem annyira éreztem meg a pandémiát. Abban viszont igen, hogy nekem sem voltak koncertjeim, csak most kezdenek beindulni.

– És kezdtetnek júniusban ott leszel a pilisborosjenői Szeláví fesztiválon. Mivel készülsz a közönségnek?

– Fekete János Jammal muzsikustársammal úgy gondoltuk, hogy a Csillagom című dalt játszom el. Jammallal a beatbox nagyon pouláris hangvételt ad azokhoz a zenékhez, amit játszom és így együtt a legkomolyabb gondolatokat is el tudjuk játszani úgy, hogy lesz egy olyan hangulata, ami jobban beleillik egy fesztivál hangulatba. Mivel ez egy szabadtéri koncert lesz, nagyon sokat hozzáad majd a zenéhez egy ilyen lüktetés. Ezért is szeretem ennyire, mert olyan határokat nyit meg, amit én egyedül nem tudnék. Ezen kívül lesznek versfeldolgozások, József Attila, Lackfi János, Radnóti Miklós, Pilinszky János és Szabó T. Anna verseiből és népdal szövegek, amelyeket újra zenésítettem.

– Miben különbözik egy fesztivál koncert, a többi koncerttől?

– Sokkal lazább a közeg, fesztelenebb, az emberek táncolnak és mindenki könnyebben viseli a saját létezését. Ettől én is sokkal könnyedebben adhatom oda a muzsikáimat. Nagyon jó látni, amikor József Attilára táncol a közönség és azt is, hogy egy fesztiválon mennyire nincs határ: merészebbek és bátrabbak az emberek, bele mernek sikoltozni a dalomba, és így nagyon mókás élmény lesz.

– Mi mindenen dolgozol most és milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?

– Több énekes és színésznőnek írok dalokat, közös dalokat csinálunk Wolf Katival és Gubik Petrával. Most adtam le a Korai Menyegző című film és a Lánybúcsú című darab zenéjét, augusztusban pedig a Székesfehérvári Koronázási Játékokra egy történelmi színielőadás zenéjét írjuk Szikora Jánossal. Két hete jönnek már a koncert felkérések is, megyek Kapolcsra a Művészetek Völgyébe és lesz több kisebb fesztivál Magyarföldön, Hegykőn, és a Balaton körül egy-egy fellépőhelyen. Úgy látom, hogy sok helyszín kezd most fellélegezni, és egyre többen mernek lépni és koncerteket szervezni.

 

Ha tetszett ez az interjú, akkor itt további érdekes olvasnivalót találsz:

A hét COOL embere: Péter Bence, zongoravirtuóz

KIADVÁNYAINK

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!