spot_imgspot_img
spot_img

A hét COOL embere: Péter Bence, zongoravirtuóz

-

Article Top Ad (AdSense)

A fiatal zongorista és zeneszerző, Péter Bence egyik legfontosabb küldetésének tekinti, hogy megmutassa az embereknek, hogy a klasszikus zene egyáltalán nem elavult és régimódi, hanem nagyon is lehet olyan jó, mint a mai modern zenék. A zenéjét hallgatva ezt el is hisszük neki…

Esténként lefekvés előtt zenét szoktunk hallgatni a lányaimmal. Elhelyezkedünk kényelmesen az ágyban, és jöhet a Varázsfuvola, Az operaház fantomja, a Karib-tenger kalózai vagy éppen a Despacito zongorán. Ez utóbbin keresztül ismertük meg Péter Bencét, aki fiatal kora ellenére nem csak ragyogó zongorista, de kiváló zeneszerző is. Amikor a gyerekeknek meséltem, hogy interjúra készülök vele, a kisebbik lányom kérte, hogy mindenképp mondjam meg Bencének, hogy nagyon jól zongorázik. Ami egyáltalán nem meglepő, hiszen ő nem „csak” egy zongorista, hanem zongoravirtuóz.

-Hogyan lesz valakiből zongoravirtuóz, már gyerekként is erre a pályára készültél?

-Szerintem ez főleg elszántság és befektetett munka kérdése, de nyilván ott van az adottság is. Illetve, hogy ki mennyire képes évek munkáját beleölni abba, hogy eljusson idáig. És erre azért sokan képesek. Ez a fajta zenei érdeklődés nálam elég hamar jelentkezett és már egész korán komolyan vettem a zenetanulást. 2-3 évesen otthon zongoráztam, ötévesen viszont már zeneiskolába jártam és onnantól kezdve soha nem jutott eszembe, hogy bármi mással is foglalkozhatnék. A szüleim hobbiszinten mindig is sokat zenéltek, de olyan is van a családunkban, aki ezt magasabb szinten űzi és szerintem ez adta az egésznek a magját. A zene szeretete, mint szülői példa mindig jelen volt az életemben. Én is úgy gondolom, hogy a zenei edukáció legfontosabb állomása az otthonról hozott minta, amit a gyerek a saját szülein keresztül lát és hall. Ez nem az iskolában történik meg.

Péter Bence-zongora
Péter Bence koncertje a Sydney-i Operaházban

-Ha már a gyerekeknél tartunk… Kikből áll össze a közönséged?

-Érdekes módon nagyon változó. Ezt főleg élőben tudom megtapasztalni, amikor szétnézek a sorok között és látom, hogy mindenféle korosztály megtalálható a csecsemőtől a 90 éves nagypapáig. Az a legszebb az egészben, hogy nincs egy meghatározott demográfiai célcsoport, akiket a zeném jobban megfogna, hanem egyenletesen szétoszlik, és számomra ez nagyon érdekes. A gyerekeket nagyon jól lehet inspirálni és nagyon sokat jelent nekem, amikor koncert után odajönnek pár szót váltani és elmondják, hogy a kisgyerek azért szeretne zenével foglalkozni vagy zongorázni, mert annyira tetszett neki, amit tőlem látott. Volt egyszer egy olyan történet is, hogy valaki évtizedek óta nem nyúlt hangszerhez, még a zongoráját is eladta, de annyira visszahoztam benne a zenélés utáni vágyat, hogy fogta magát és vett egy zongorát. Ezek a történetek egymásra rakódnak és kirajzolják azt a képet, ami a már a zenén is túlmutat: vagyis, hogy pozitív irányba tudunk átlendíteni emberi életeket és akár egy olyan pici dolog is nagy siker, ha valaki az én zeném miatt elkezd zongorázni.

-Több, mint másfél millió követőd van a Facebookon és egymillárd letöltésed a YouTube-on. Mit gondolsz mitől lettél ennyire sikeres?

-Ez egy olyan dolog, amit nehéz megfejteni, mert amikor már azt hiszed, hogy tudod a titkát, akkor bebizonyosodik az ellenkezője. Azt hiszem, hogy az egyik oldalról ez azért alakulhatott így, mert olyan megközelítésben nyúltam a zongorához, ami még szokatlan volt és amivel korábban nem foglalkoztak sokan. Próbálok a zongorából mindenféle hangokat kivarázsolni, dobolok rajta, pengetem a húrokat és ehhez még hozzájön az, amit a Despacito-nál csináltam először: a loop pedál segítségével az akusztikus hangszer világa ötvöződik a technológiával. Ez persze nem egy újkeletű dolog, de talán ebben a konstellációban (zongora, loop pedál és a különböző hangok) lehet, hogy annyira frissnek hatott, hogy az embereket elkezdte érdekelni.

Péter Bence-zongora
Fotó: Péter Bence

-Sokan azt hiszik, hogy a klasszikus zene unalmas és elavult, de ezzel szerintem megmutattad, hogy nagyon is izgalmas és a mai slágereket így is el lehet játszani…

-Jó, hogy ezt mondod, mert ez egyébként mindig is a küldetésem volt. A sokévnyi zenélést és mindazt, amit a klasszikus zenén keresztül megtanultam szeretném arra felhasználni, hogy közelebb hozzam ezt a két világot. Számomra csak jó és rossz zene létezik és nem szeretem, ha az emberek bélyeget raknak rájuk, ezért próbálom lemozgatni ezeket a falakat és stílusokat, és a pop zene közönségének megmutatni, hogy a klasszikus zene így is hangozhat.

-Te milyen zenét hallgatsz a hétköznapokban?

-Minden irányzatnak megvannak a mesterművei és az elhanyagolható művei. Én úgy vagyok vele, hogy próbálom minden műfajban megtalálni a mesterműveket. És pont ezért nincs egy valamire hangolt ízlésem és nem csak egyféle zenét hallgatok. Bár ettől függetlenül elkerülhetetlen, hogy az embernek legyenek kedvenc zenéi, és ezek nálam a klasszikus zenében és a filmzenékben összpontosulnak. Ez utóbbi, és persze John Williams zenéi ösztönöztek arra tizenéves koromban, hogy zeneszerző legyek és aztán Williams miatt jelentkeztem Bostonba is a Berklee College of Music Egyetemre filmzeneszerzést tanulni. Nálam egyébként a jéghegy csúcsa leginkább a klasszikus szerzők, mint Mozart, Beethoven, és főleg Bach, de rengeteg mindenki van még, mostanában például sokat hallgatok Hans Zimmert is.

-És popzenét?

-A pop mintha most jobban elkerülne, lehet, hogy azért, mert valahogy úgy érzem, mintha az utóbbi években valami furcsa dolog történt volna itt.  A 70-80-as években éreztem a csúcsát, és még a 2000-es években is születtek tök jó alkotások, de nem tudom, hogy ez egy átmeneti korszak-e vagy ez egy tendencia. Lehet, hogy már annyira devaluálva van a zene, vagy már nem is olyan fontos, hogy kézzelfogható dallam vagy bármiféle igényesség legyen benne, hogy az már erre kondicionálja a hallgatót is. Persze ez nem jelenti azt, hogy a pop műfajból ne lenne kedvencem, mert például Michael Jackson nagy hatással volt rám, de még zenészek százait lehetne felsorolni.

Péter Bence-zongora
Fotó: Péter Bence

-Gondolom akkor van kedvenc filmzenéd is…

-Ha egyetlen egyet kell kiemelnem, akkor az persze John Williamstől a Harry Potter zenéje. Az első három résznek írta ő a zenéjét, amelyek közül az első kettő olyan szintű textúrákat és apró nüanszokat ábrázol a zenében és a hangszerelésben, hogy szerintem ez karrierjének az egyik csúcsa. De sok kedvencemet fel lehetne még sorolni a Star Wars-tól az Indiana Jones-ig, viszont a Harry Potter még ezeknél is érdekesebb és speciálisabb számomra.

-Visszatérve a pop zenére, én is úgy vagyok vele, mint te, és sokkal muzikálisabbnak tartom a klasszikus zenét, mint a rádióban hallható modern zenéket…Mégis mi történhetett?

-Az a furcsa, hogy pár évtizeddel ezelőtt ezek az igényes dallamvezetések és akkordok tényleg működtek – a tömegek esetében is -, ezekből lettek a slágerek, miközben sokkal komplikáltabbak, mint bármi más a mostani évekből.  Mégis mindenki dúdolta ezeket a dalokat. A mostani zene meg inkább olyan, mint egy háttérzaj, egy „mood”, ami ott fut a háttérben és kivész belőle a zeneiség.

-Ez nem lehet egy jó irány…

-Nem tudom elképzelni, hogy ez hogyan lehetne jó. De lehet, hogy a művészetnek ez a degradálódása egy elkerülhetetlen folyamat és aztán ebből mégis valami szép nő ki.

-Például a mai gyerekek zenei képzésével és az edukációval?

-Ez egy komplex kérdés és rengeteget lehet rajta gondolkodni, hogy mi minek az okozója. Régebben talán a zeneiskolákban szigorúbban vették a forgatókönyveket, de manapság már szerencsére lazultak a szabályok, és ha a gyerek szeretné akár már filmzenét is tanulhat zongorán játszani. Vagyis már vannak olyan törekvések, hogy ha a gyerek szeretne valamilyen zenét eljátszani, akkor azt a tanár megengedi.

-Miért fontos ez?

A zene iránti szeretetet úgy lehet megalapozni, hogy nem riasztjuk el a tanítványt azzal, hogy valamit muszáj csinálni, hanem inkább valamivel becsalogatjuk. És amit a gyerek szeretne játszani, azt biztos élvezni is fogja. Szerintem ez egy jó irány. Nyilván most olyanokról beszélek, akik zeneiskolába járnak, mert a közoktatásban nem nagyon látni, hogy változás lenne. Legfőképpen azonban azt vallom, hogy otthon, családi körben kezdődik minden és végül is mindegy, hogy ének órán mit tanítanak, ha eleve úgy érzi a gyerek, hogy érdekli a zene és a hangszerek. A zenei ízlés formálását már egész fiatalon el lehet kezdeni, de azt nem mondhatjuk meg a szülőknek, hogy mit hallgassanak otthon.

-Hogyan választod ki, hogy melyik dalt dolgozod át?

-A legfontosabb, hogy szeressem azt a dalt és a másik, hogy jól át lehessen ültetni zongorára. De hiába tetszik, ha zongorán nem lehet olyan jó megoldásokat találni, amik jól hangzanak majd. Nagyon fontos, hogy a végeredmény akusztikusan kielégítő legyen, ezért erre mindig nagyon figyelek. Ha valami nem megy, akkor képes vagyok kidobni egy év munkáját és egy másikba kezdeni, mert nagyon fontos, hogy a zongoraverzió akusztikusan meg tudja adni az élvezeti értéket, de e mellett tudjon még valami mást is. Nem szóról szóra akarom lezongorázni az a dalt, kell, hogy eredeti ötlet és kreativitás is legyen benne, mert különben mi értelme lenne. Kell az a plusz, amit hozzáadok.

Péter Bence-zongora
Fotó: Péter Bence

-Szereted feszegetni a határokat?

-Abban hiszek, hogy ha valamit csinálunk, akkor azt vagy csináljuk a legjobban, vagy ne csináljuk. Nem látok a két véglet között árnyalatokat, mert szerintem kicsit semmit nem lehet csinálni, csak a legjobb tudásunk lehet elég. Vagy, akkor tényleg ne csináljuk. De talán az embert egy idő után már nem hatja meg annyi minden, és ami pár éve még engem is kihozott a sodromból, azt ma már csak levegőnek nézem. Régebben én is jobban lázadtam, de ahogy öregszem, egyre jobban lenyugszom, mert az ember egy idő után rájön, hogy sokkal jobb a nyugalom. Mondom ezt úgy, hogy képes vagyok egy hárompercnyi zene miatt hetekig szenvedni, mert úgy érzem, hogy nem vagyok képes jobban csinálni. (nevet) A minőségre való törekvésben nagyon kitartó vagyok és ha valahol nem ezt élem meg, akkor az ellen nagyon tudok lázadni. Már nagyon várom, hogy 80 éves legyek, amikor bármit mondhatok, mert nem lesz következménye, de szerintem ezért jó gyereknek is lenni, mert még ők is őszinték lehetnek. Ezt irigylem tőlük…

Péter Bence-zongora
Fotó: Péter Bence

-Miért, a gyerekkor és az időskor között kevésbé lehetünk őszinték?

-Egy felnőtt embernél több a tétje és nagyobb a kockázata. Egy felnőtt ember nem biztos, hogy mindig megteheti, hogy kimondja őszintén, amit gondol. A gyerekeknél ez még megvan és csak később tanulják meg az őszintétlenséget, idős korban meg, amikor az ember már tudja, hogy nincs tétje a dolgoknak, mert akár holnap is távozhat az élők sorából, visszatér ez az őszinteség és újra megmondják, amit gondolnak.

-Az elmúlt években rengeteget koncerteztél, bejártad egész Európát, az Egyesült Államokat és Ausztráliát, tavaly és idén viszont sok koncerted elmaradt a járvány miatt. Őszintén, ezt hogyan éled meg?

-Olyan felemás érzés. Egyrészt negatív, mert nagyon fura ennyit egyhelyben ülni és nagyon mennék már koncertet adni. Idáig a pörgés és a nyugalom dualizmusa nagyon jól egyensúlyban volt ez életemben, ez pörgetett mindent előre, és ez most nincs meg. Az viszont pozitív, hogy amire a sok utazás miatt nem volt vagy alig volt időm dolgozni, mint zenét szerezni, átírni dalokat, videót forgatni, erre most mind jut és ezt kihasználom. Tavaly jelent meg az első lemezem, és idén jön a második, ha most lennének koncertek, akkor ezek nem történnének meg.

-Mire számítasz erre az évre?

-A tervek napról napra folyamatosan alakulnak és formálódnak. Pár hete még ott tartottunk, hogy áprilisban egy hét állomásos német turném lesz, nyárra pedig Európa szerte több szabadtéri koncert volt betervezve. Ezeknek pár hét alatt búcsút kellett inteni és görgetni a következő évre. Ezért most megint sok időm felszabadult és pont emiatt ültem neki befejezni a második albumot, hogy legalább itt legyen a haladás. Ezen fele -fele arányban lesznek saját zenék és feldolgozások is. A Harry Potter átiratra már egy ideje készülök, nagyon sokat dolgoztam vele, úgyhogy most ezt is be tudom fejezni, bár nem biztos, hogy mindenki kapásból szeretni fogja, mert ez nem az a tipikus feldolgozás, amit szoktam csinálni.  De nem is lehetne, hiszen a zene sem tipikus. Próbálok vele felnőni John Williamshez és olyan átiratot létrehozni, ami méltó a zenéjéhez.

-Nagyon fiatal vagy, nyilván nem vagy még pályád csúcsán? Hová szeretnél eljutni?

-Leginkább a Holdra! (nevet) Régen erre a kérdésre biztos nagyon szívesen soroltam volna, hogy mi mindent szeretnék, de az évek során megtanultam, hogy ez elkerülhetetlenül csalódáshoz vezet. Ezért nem tűzök ki nagy célokat magam elé, hanem egyszerűen csak csinálom, amit szeretek, és abban bízom – néha talán egy kicsit vakon is – hogy ez oda vezet, ahová kell. Nem akarom elfelejteni, hogy a jelenben van a helyem, és hogy mi az, amit itt és most csinálnom kell. Nyilván nem élhetünk egyik napról a másikra, de valahol a kettő egyensúlyára törekszem és próbálom az adott pillanatot megélni. De közben a szememet nem tartom végig a horizonton.

-Hiszel a sorsszerűségben?

-Inkább abban, hogy a boldogságot abban kell megtalálni, amit épp az adott pillanatban csinálunk és nem abban bízni, hogy akkor leszünk csak boldogok, ha elértük azt a bizonyos célt a távolban. Sokszor még én is belesek abba a hibába, hogy azt gondolom, akkor leszek boldog, ha megszereztem, ami jelenleg nincs meg. De ez olyan, mint a hegymászás: amikor menetelünk fel, akkor végig ott a szemünk a csúcson és nem élvezzük a szép tájat, a természetet, a madarakat és magát a túrázást majd, amikor felérünk a csúcsra, azt érezzük, hogy nincs is itt fent semmi és kezdhetjük előröl az egészet…

Ha tetszett ez a cikk, olvasd el ezt is:

A hét COOL embere: Tisza Kata, író

 

FRISS CIKKEINK

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!