A hét COOL embere: Lubics Szilvia, ultrafutó

-

Fiatalkorában soha nem sportolt, nem szerette a testnevelés órákat, és nem gondolta volna, hogy valaha száz kilométereket fog futni. Mostanra több, mint 15 éve fut, azóta többszörös UltraBalaton és Sparthathlon győztes, négy alkalommal volt Az év ultrafutója Magyarországon. Interjú Lubics Szilvia hosszútáv- és ultrafutóval.

Bár azt mondja magáról, hogy semmi rendkívüli nincs abban, amit csinál, mégis azt hiszem, hogy nem sokan képesek ilyen teljesítményre. Hatalmas élmény volt beszélgetni vele, egy kicsit belelátni a mindennapjaiba és megismerni őt. A futás szerelmese, kitartó és erős, vicces és szórakoztató, akinek fantasztikus történetét hallgatva úgy érzem, hogy én is száz kilométereket akarok futni, mint Ő. Interjú Lubics Szilvia ultrafutóval.

– Hogyan kezdődött a futással való kapcsolatod?

– Nagyjából az egyetem végéig nem sportoltam semmit, majd, amikor végeztem és elkezdtem dolgozni egyre több időm volt, úgyhogy elkezdtem aerobikra járni. Amikor hétvégén nem volt óra, akkor meg elmentem futni. Akkoriban még fogalmam sem volt, hogy mennyit futok, lehetett talán 15 km, de jól bírtam. Aztán abbahagytam, mert terhes lettem az első kisfiammal, és egészen a második fiam kétéves koráig nem futottam. Boti kétéves kora körül aztán nagyon nem éreztem jól magam, csontsovány voltam, mindent elvitt belőlem a szoptatás. Ekkor jött az érzés, hogy valamit csinálnom kell, hogy megerősödjek. Ez 2003 nyarán volt és azóta úgy maradtam. A harmadik fiamnál pedig már a terhesség alatt sem hagytam abba a futást.

– Hobbinak indult, majd jöttek az egyre hosszabb távok és versenyek?

– Igazából még mindig hobbiból futok, mert a munka mellett ez még mindig „csak” egy hobbi, nem ebből élek. Bár nyilván a belerakott energia nem átlagos…

– Hogyan jutottál el oda, hogy néhány évvel később már a száz kilométereket fussál?

– 2004 tavaszán futottam először maratont, majd a harmadik kisfiam egyéves kora után az első ultrámat. Valójában teljesen véletlenül csöppentem bele 2006-ban ultrázó ismerőseim által, akik elhívtak egy versenyre. Megtetszett. Rájöttem, hogy nagyon jól megy és irtó izgalmasnak találtam, úgyhogy csináltam tovább és most már 15 éve ultrázok. Meglepő módon már az első versenyeken dobogós helyezéseket értem el, ami mindig nagyon fura volt nekem, hiszen soha nem voltam sportoló típus. Soha nem akartam 100 km-nél többet sem futni… egészen 2010-ig, amikor úgy éreztem, hogy már tudnék 12 óra helyett 24 órát is futni. Ebben az évben aztán már három nagy versenyem volt: egy 24 órás verseny, a Spartathlon és egy UltraBalaton. És azóta ez a fő irányvonal.

– Mit gondolsz, miért pont ezek a rettenetesen hosszú távok vonzanak, nem érzed monotonnak?

– Mindig más vonz benne. Van, amikor az izgalmas versenyek, vagy éppen javítani akartam az időmön. Voltak a világbajnokságok, amikre nagyon készültem, és más érdekes versenyek, mint Milano – Sanremo, Trans Grancanaria vagy az Egyesült Államokban a Badwater. Ezeken a versenyeken mindig erősebb leszek, és egyre több lehetőségem van, hogy nagyobb dolgokban is gondolkozhassak. Már nem az az izgalmas, hogy minél többet fussak, hanem a világjárás és a különböző helyszínek. Nem a spartathloni időmet akarom csiszolgatni, mert miért mennék vissza nyolcadszor is, amikor tele van a világ izgalmas dolgokkal.

Lubics Szilvia-ultrafutó-futás
Fotó: Lubics Szilvia

– Mi alapján választod ki, hogy melyik versenyen indulj el?

– Leginkább a helyszínek vonzanak. A 4 Deserts versenysorozatból megcsináltam az Atacama -és a Namib-sivatagot, és még hátravan a Góbi-sivatag és az Antarktisz. Tavaly mindkettőre nevezésem volt, csak közbejött a Covid és még mindig nem tudni, hogy idén mi lesz ezekkel a versenyekkel, mert most is folyamatosan maradnak el rendezvények. Egy ilyen nemzetközi versenyre a világ minden tájáról jönnek és kérdéses, hogy ki, hogyan tud eljutni. Az Antarktisz novemberben lenne, úgyhogy ebben még reménykedünk, de majd kiderül. Tavaly voltam egy 200 mérföldes versenyen, ami borzasztó izgalmas volt a hossza és a lelki része miatt, ezért ez is mindig érdekel. De van néhány többnapos verseny is, amire szeretnék elmenni.

– A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mi zajlik le a futóban ilyen hihetetlenül hosszú távokon. Te hogyan viseled lelkileg a megpróbáltatásokat?

– Ezek a versenyek abszolút hullámvasút jellegűek. Van, hogy minden jó, de közben tudod, hogy annak is vége lesz egyszer. Olyan is van, amikor szörnyű minden, de tudod, hogy tovább tudsz menni. Ez egy jó kis küzdés magaddal. A gödörben nem jó lenni, de csodálatos érzés, amikor kijössz. Olyan mintha az egész élet bele lenne sűrítve egy versenybe. Ezek után már van annyi önbizalmad és tapasztalatod, hogy úgy gondolod, túl leszel bármin, ami az életben jön, aztán persze nyilván lesz olyan, amin nem lehet túllenni, de akkor is mész és csinálod tovább. Az biztos, hogy elég sok megerősítést ad ez arra, hogy tudd egész más dolgokra vagy képes, mint amit magadról gondolsz vagy amit mások gondolnak rólad. Egy hosszabb 24 órás versenyt nem tudsz kipróbálni, mint egy félmaraton vagy maratont, amikor ott van egy helyzet vagy egy olyan körülmény, akkor nagyon elő kell venned a fejedet és a hitedet, hogy menni fog.

– Volt már olyan, hogy feladtál egy versenyt vagy legalábbis elgondolkoztál?

– Még nem volt olyan, hogy feladjam. Egyszerűen nincs ott a fejemben, nem gondolkozok azon, hogy fel is lehet adni. Csak a megoldásokon, ami kivisz az adott nehéz helyzetből. Nekem mindig nagyon fontos volt az, hogy tudtam túl sok munkát tettem bele ahhoz, hogy aztán leüljek az út szélére vagy beüljek a kocsiba. Ha az edzést megcsináltam, nehogy már a versenyt ne tudjam! Az is mindig ott van bennem, hogy csak az az egy nap van, hogy megmutassam mit raktam össze, és ha kiszállok, akkor sokkal nehezebb lesz.

Persze vannak körülmények, amikor kénytelen vagy feladni, de én azt beszéltem meg magammal, hogy amíg tudok lépni és nem akar elvinni a mentő, addig nem szállok ki. Egyszer majdnem elvitt a mentő, de nem engedtem: két hányás között akartak levinni a hegytetőről, de nagyon rendes volt a doktornő és azt mondta, hogy ha meg tudok inni fél liter kólát, akkor tovább mehetek. Azóta tudom, hogy az asztmám volt a fő gond…

– A legtöbb versenyen a férjed is ott van veled. Hogyan éli meg ezeket a helyzeteket?

– Az első pár alkalommal nagyon ijesztő volt neki, amilyen állapotban voltam. Amikor egyszer durván megfeküdtem, mondta, hogy azt gondolta, hogy nem fogok tudni felállni és továbbmenni. Ez rémisztő volt neki is. De az a jó ebben a sportban, hogy olyan szituációkból tudsz felállni és képes vagy újra futni, hogy el se hiszed. Azt mondod magadban, hogy oké, most itt fetrengek, de tudom, hogy mindjárt jobban leszek, fel tudok majd kelni és tovább tudok menni. Emlékszem, az első Spartathlonnál azt mondtam, hogy ez olyan embertelen, hogy több ilyet nem futok, de volt egy német lány, akivel egész verseny alatt kerülgettük egymást és furcsa módon mindig valamelyikünk rosszul volt. Felváltva hánytunk, de felváltva bíztattuk is egymást. Azóta is jóban vagyunk…

Lubics Szilvia-ultrafutó-futás
Fotó: Lubics Szilvia

– Én mindig sportoltam, futok is rendszeresen, de azt gondolom, hogy ez az óriási teljesítmény a legtöbb ember számára „nem normális” és erre tényleg csak nagyon-nagyon kevesen képesek…

– Szerintem mindenki képes lehet rá, csak kell 6-7 év felkészülés. Utána menne. Bele kell pakolni az edzéseket, ott kell hagyni az életből hat évet, ha nulláról kezdi az ember, akkor lehet, hogy többet is, de menne. A gimnáziumban végig én voltam a legbénább tesiből, ha lehetett inkább át se öltöztem. Szóval, ha én meg tudtam csinálni a három gyerekemmel, akkor más miért ne tudná? Ha elég kitartó, akkor bárki képes rá. Az hiszem, hogy a legtöbben nem a konkrét verseny megcsinálást nem tudják, hanem eljutni oda. Mindenki azonnal akar mindent, és az, hogy végig járjon egy utat már sok.

Én például mindig annak örültem, ahol jártam. Ha félmaraton futottam, az tett boldoggá. Nem akartam én Spartathlont futni… ha egy barátom nem szed rá, ha nem duruzsol több hónapig a fejembe, nem biztos, hogy megcsináltam volna. Ami a legfontosabb, hogy mindig elégedett legyél azzal, ahol éppen tartasz. De ha van rá igény, hogy egy picit jobb legyél, akkor csináld. Én minden futóév végén elgondolkozom, hogy mit lehetne még hozzátenni, mitől lehetnék jobb; és aztán egyszer eljut oda az ember, hogy tényleg képes lesz rá.

– Hogyan emlékszel vissza, milyen volt az első versenyed?

– Egy szuper félmaraton volt. Nyáron kezdtem futni és kigondoltam, hogy futok egy félmaratont, mert a rádióban hallottam, hogy van ilyen. De nem is tudtam, hogy hány kilométer, csak azt gondoltam, hogy én már sportoló vagyok, nem csak úgy futok… Akkoriban még nagyon kevés verseny volt, nem úgy, mint most. Októberben volt a Bécs-Budapest verseny és annak a félmaratoni befutó szakaszára beneveztem. Eszméletlen volt a sok ember, hogy mindenki futott és ott voltak a szurkolók is, és az a tudat, hogy én ezt meg tudom csinálni. Olyan izgalmas volt az egész és nagyon büszke voltam magamra. Hónapokig töltődtem ebből az élményből. Az időm abszolút nem érdekelt, csak az, hogy meg tudtam csinálni, hogy le tudtam futni 21 km-t. Soha nem viszonyítottam magam másokhoz, vagy az általam nagyra tartott futókhoz, egyszerűen csak örültem magamnak.

– Mi volt a legnagyobb siker, amit valaha elértél vagy amire a legbüszkébb vagy?

– A három gyerekem. Rájuk vagyok a legbüszkébb. Futásban pedig a 2014-es Spartathlonra (246 km – szerk.), mert ott pályacsúcsot futottam és egy hatalmas gödörből kellett kijönnöm. Volt a versenynek egy olyan szakasza, amikor azon gondolkoztam, hogy egyáltalán be tudok-e érni, és az utolsó 10 km-en jöttem rá, hogy nem csak be tudok, de még az áhított idő is meglesz. A legdurvább fejmunkám az előtte lévő időszak volt. A verseny alatt, amikor rosszul vagy már nem gondolkodsz, de amit előtte csináltál az annyira benned van, hogy a tested csinálja magától, és ez a verseny ilyen szempontból hatalmas élmény volt.

– És melyik volt a legkeményebb vagy a legextrémebb? Hogyan élted túl?

– A Badwater (217 km – szerk.) volt legnehezebb versenyem, a maga módján nagy élmény, de brutálisan kemény volt. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha csináltam. Hiába mesélt róla egyik futótársam, Vajda Zoli, hogy van egy teljesen sík 50 km-es szakasz, ahol már nagyon nem tudnak futni az emberek, gondoltam majd én megmutatom. Végül én is gyalogoltam. Azok a körülmények, amik ott vannak… meglepően nehéz volt: teljesen túlhevülsz, mert éjszaka is 40 fok van és te is termeled a hőt, viszont nem tudod leadni, így konkrétan belázasodsz. És ebben az állapotban kell teljesíteni.

Ez volt az egyedüli verseny, ahol az utolsó 24 órában nem tudtam kijönni a gödörből. Nem tudtam, hogy ez az érzés nem fog elmúlni, de eljutottam oda, hogy már annyira szédültem, hogy nem ment sem az evés, se semmi, csak akkor lett a jó, amikor vége lett. Viszont a legcsodálatosabb hely, ahol valaha jártam, az Atacama-sivatag volt, míg a verseny hossza és a körülmények miatt a Bigfoot (USA), amikor négy napig futottam minimális alvásokkal. Ez az alvásmegvonásokkal együtt egy nagyon különleges élmény volt: 4 nap alatt összesen 5 órát aludtam…

Lubics-Szilvia-ultrafutó-futás
Fotó: Lubics Szilvia

– Valahol olvastam, hogy főleg melegben szeretsz futni. Miért jobb az izzasztó-fullasztó kánikula, mint a hideg?

– Jobban bírom, mint mások és igazság szerint nagyon szeretem a meleget. A nyár sokkal jobb nekem, mint tél. Nem mondom, hogy nem visel meg, de megtanultam kezelni, megtanultam, hogy mit kell csinálni, amikor meleg van. Aznap, amikor 2012-ben abszolútban nyertem az UltraBalatonon 42 fok volt. Én se tudtam, hogy vezetek, csak azt éreztem, hogy vánszorgok és tragikus az egész, de amikor elhagytam a féltávot és a frissítőpontnál kérdeztem a lányokat, hogy hányan mentek el előttem, azt mondták, hogy én vagyok az első.

– Ki az, aki inspirál vagy hatással volt rád?

– Többen is vannak, de a legfontosabb ember a nagymamám, aki jó régen nem él már, de nála nem ismertem kitartóbb embert. Nem volt az a gödör, ahonnan ne tudott volna kijönni. Apukám is hasonló gondolkodású, mint én, nem vette észre, hogy elmúlt húszéves és azóta is úgy él. Nagyon sok sportoló hatással van rám, de például a gimis tanáraim között is több meghatározó személyiség volt. Ha futót kéne mondanom, akkor Bogár Janit mondanám, mert nagyon tetszik, hogy a futás szeretete miatt fut és nem zavarja, hogy nincs az élmezőnyben. Azt sugározza, hogy jó mozogni. Monspart Sarolta pedig egy olyan személyiség volt, akinek a lelkesedése és az a sok pozitív dolog, amit sugárzott, bárkit magával tudott sodorni.

– Hogyan éled meg ezt a több, mint egy éve tartó covid-időszakot?

– Engem a versenyek motiválnak, az, hogy tudom hová akarok menni és mire készülök. Ezért ez most nagyon furcsa időszak, mert nincs verseny, de tavaly, amikor még nem volt Covid, készültem a 100 km-es országos bajnokságra, ahol egyéni csúcsot akartam futni. Ez volt az első, ami elmaradt, majd szép lassan az összes többi. Közben lett egy sarokcsont sérülésem, amit most műtöttek, szóval ilyen szempontból most szerencsém is van, mert ultrában nem tudnék most versenyezni. Ha most nincs ez a sérülés, akkor nehéz lenne, hogy nincs mire készülni.

A legkisebb fiam itthon volt, mert gimis, így nem kellett suliba rohanni, a reggelek így nyugisabbak voltak, többet tudtunk együtt lenni. A legnagyobb fiam 21 éves, pszichológusnak tanul, míg a középső 19,5 és a műszaki egyetemre jár. De az egyetem így nem nagyon volt egyetem nekik. Szerencsére elég nagy szerencsém volt velük mindig, mert olyan nagy konfliktusok sose voltak, és bár a „kicsi” most kamasz, végül is nem látszik rajta. Az is igaz, hogy nem vagyok az a szigorú anya, inkább az a szeretgetős fajta.

Lubics Szilvia-ultrafutó-futás
Fotó: Lubics Szilvia

– A férjed a legtöbb versenyeden ott van melletted vagy az edzéseiden, látszik, hogy nagyon egy csapat vagytok. Mi a titkotok?

– Lehet, hogy többet vagyunk együtt, mint egy átlag házaspár, de sokszor az is kevésnek tűnik. Szeretünk együtt lenni és sok mindent szeretünk együtt csinálni. Vele beszélek meg mindent, nekünk ez így természetes. Gyuri olyan típus, aki mindenben segít és támogat és azt gondolom, hogy én is őt, és mindig meg tudjuk beszélni, hogy kinek mi baja. Tizenkilenc éves korom óta vagyok vele, ez alatt az idő alatt összecsiszolódtunk. Nincs ember, aki elviselne engem, persze lehet, hogy őt se, de mindig tudjuk, hogy mi történik a másikban. Nekünk is voltak nehezebb időszakaink, de ez kellett ahhoz, hogy az legyen, ami most van. Van egy csomó közös élményünk, de van sok minden, amit külön szeretünk csinálni, engem például baromira nem érdekel a focimeccs.

– Egyszerre vagy ultrafutó, fogorvos, három gyermek édesanyja és feleség is. Hogy tudsz ennyi mindent összeegyeztetni?

– Amikor elkezdtem ultrázni, akkor egyéves volt a legkisebb fiam. Elég gyakori volt ebben az időben, hogy fél 4-kor keltem, hogy futhassak. Nem volt olyan nyaralás se, amikor ne keltem volna fél 5-kor. Ez húzós volt, de nem akartam a közösen töltött időből elvenni, ennek ez volt az ára és egyébként ez akkor annyira természetes volt. Most már nyolc órát alszom, pedig régen nem hittem volna, hogy valaha többet fogok aludni öt óránál. De most is korán kelek, mert többet edzek, mint régen.

– Mi az álomversenyed?

– A 240 mérföldes Utah-i versenyre nagyon szeretnék eljutni, de úgy, hogy a férjem is fusson velem. Nagyon klassz lenne egyszer így közösen, még ha nem is futnánk végig együtt, de mint közös kaland szuper jó lenne.

– Legutóbbi versenyeden a Szőlőskör 50 km-en – teljesen döbbenetes módon – elütött egy autó. Hogy fordulhat elő ilyen?

– A fő probléma az volt, hogy a sofőr nem volt olyan állapotban, hogy vezessen. Ahhoz képest, hogy megjártam a motorháztetejét, abszolút nem tudta, hogy elütött. Sőt, a világáról sem tudott. Utánam még elsodort egy másik srácot is, és nem vette észre, hogy elütött két embert… pedig nagyot szólt. Teljesen módosult tudatállapotban volt, egyértelmű, hogy a sofőr hölgy nem volt abban az állapotban, hogy autót vezethessen. De ezt nyilván a rendőrségi vizsgálat kideríti majd. A versenyszervezés teljesen rendben volt, nem vétkesek semmiben, volt rendőri biztosítás, polgárőrök. Jó versenyt csináltak, de minden futó mellett nem tud ott lenni egy rendőr. Ha teljesen lezárták volna az utat, akkor azon akadtak volna ki az autósok, hogy 40 km-t kell kerülniük.

– Hogyan élted meg, mit játszódott le benned?

– Abban a pillanatban nem gondolod túl, azt érzed, hogy valami iszonyatosan csattan, próbálod magad kontrollálni, de nem tudsz ekkora erőt visszafordítani. Aztán meg csak azt éreztem, hogy csapódik a fejem. Nem drámázom túl a helyzetet, de az biztos, hogy időbe telik majd, hogy feldolgozzam, és nem holnap történik meg, hogy már nem fogok félni egy versenyen. De majd alakul ez…

– Mennyire gyakran fordulnak elő hasonló balesetek más futóversenyeken?

– Már 100.000 kilométert futottam és soha nem történt még ilyen. Nem is nagyon tudok ilyen esetről, pár éve egy olasz ultramaratonistát gázoltak el a zebrán. De ez szerencse kérdése, tök mindegy, hogy futóversenyen vagyok vagy bármi mást csinálok. Lehet, hogy csak Kanizsán sétálok az utcán és ott ér baleset. Itt egyébként az autósoknak csak egy 7 km-es szakaszon kellett volna lassabban menni, de az emberek nem toleránsak – se gyalogosokkal, se biciklisekkel. Csak saját magukkal vannak elfoglalva, de itt nem ez okozta a balesetet.

– Hogy vagy most?

– Ahhoz képest, hogy elütött egy autó, jól vagyok. Egy sima hétköznapomhoz képest nem, csomó helyen meg vagyok zúzódva, nem vagyok jól fizikálisan. Nem is értem, hogy ekkora ütésből hogyan tudtam így megtartani magam és hogyan nem csapódtam jobban, de hála istennek jó állapotban voltak az izmaim, iszonyú tartás volt bennük. Még most is teljesen be vannak állva. Szóval megvagyok, és nyilván folyamatosan azon jár az eszem, hogyan épülök fel a futáshoz.

– Mi lenne a következő verseny, amire készülnél?

– Október elsején lesz az UltraBalaton (220km). Ez a hetem lett volna a csúcs hét a felkészülésemben. Még nem engedtem el, pár napja már 1-1 órát kocogok, majd meglátjuk, hogy bírom. Muszáj nézegetnem, hogy el tudjam dönteni, el tudok-e indulni…

Ha tetszett, itt további érdekes olvasnivalót találsz:

Ezért legyen a futás a kedvenc sportod

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!