Ez a nyár sem telt el tragédiák nélkül. Előbb egy SUP-os külföldi turistáról szóltak a hírek, majd júliusban egy 13 és 17 éves testvérpár fulladt a Balatonba, aztán egy 15 éves fiú és egy 57 éves férfi, és ezzel még nincs vége a szomorú sornak. Pedig a legtöbb tragédia elkerülhető lett volna…
Mostanában többször láttuk és hallottuk a hírekben Bagyó Sándort, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának elnökét, aki sajnos nem a sikerélményekről számolt be, hanem emberi tragédiákról és családi veszteségekről. Vele beszélgettünk az okokról és arról, hogy egyénenként mit tehetünk, és hogyan lehetne megelőzni, hogy minden nyáron ennyi értelmetlen haláleset legyen a vizekben, amelyekben akár mi is érintettek lehetünk.
– Idén már júliusban sokkal többen haltak meg a Balatonban, mint tavaly egész nyáron. Mi lehet ennek az oka?
– Amikor a számokat nézzük, mindig az a kérdés, hogy mihez képest. A ’70-80-as években 40-60 fölött is volt a Balaton áldozatainak száma, a kétezres években pedig volt, hogy tartósan tíz alatt tudtuk tartani. Ez a hatóságok, a vízimentők és a fegyelmezett lakosság közös érdeme volt. Pár éve jött egy hirtelen kiugrás, majd egy csökkenés, az idei szezon elején pedig úgy tűnt, hogy elszabadul majd a pokol.
– Mi volt ennek az oka?
– Fő oka talán a júniusi kánikula lehetett, ami felgyorsította azt az eseménysort, ami általában júliusban várható. Az emberek általában egyáltalán nem edzettek, nincs meg a szükséges belátási képességük, egyre alacsonyabb a veszélyérzet – sőt, inkább nincs is. Azt is hozzá kell tenni, ami nagyon fontos, és nagyon keveset beszélünk róla, hogy az áldozati szám nagyjából fele kardiológiai, belgyógyászati eredetű betegségből fakad. Ezek az emberek akár egy homokozóban is meghalhattak volna, nem merülnek el, nem kerül víz még a tüdejükbe se. Ezek nem vízi balesetekből származó tragédiák. De itt jön a lényeg: a vízibalesetekből származó halálesetek körülbelül fele elkerülhető lett volna, ha az emberek kellő, felkészültséggel, helyismerettel, fegyelemmel és körültekintéssel szállnának vízbe. Akkor egy nyáron akár 6-7 fővel kevesebben halnának meg. De egyelőre nem igen látom, hogy értik, miről van szó és miért fontos…
– Hogyan tudják felhívni rá az emberek figyelmét, hogy kellő körültekintéssel és felkészültséggel menjenek a vízbe?
– Ezért indítottuk el a mentőmellény kampányt, amelynek az a lényege, hogy valamilyen úszássegítőt viseljenek az emberek, és főleg azok, akiknek tényleg szükségük lenne rá: akik nem tudnak úszni, nincsenek barátságban a természetes vizekkel, vagy nincs helyismeretük. Abban bízom, hogy a kampányok hatására egy kicsit elmozdulunk a közönyös hozzáállásból és nem leszünk tovább saját magunk ellenségei.
– Most nyár végén már lehet, hogy nem annyira aktuális egy ilyen kampány és mire jövő nyáron újra vízbe mennek az emberek addigra elfelejtik, és lehet, hogy az egészet újra kell kezdeni…
– Most nem hagyjuk abba. Ősszel megint készítünk egy kisfilmet, és aztán folytatjuk a téli Balatonnal. Folyamatosan fent fogjuk tartani a figyelmet és ebben óriási segítségünkre van a média és a mentőmellény nagyköveti rendszer. Olyan nagyköveti csapatot válogattunk össze, akik között van idős, fiatal, horgász, művész, sportoló pont azért, hogy minden réteget meg tudjunk szólítani. Azt látjuk – persze, ezt eddig is tudtuk – hogy a prevencióban rejlik a legnagyobb mentési potenciál, ott lehet tenni a legtöbbet.
Az operatív mentés mindig többesélyes: vagy odaérünk időben, vagy nem.
Ezért kell a prevencióba tenni a legtöbb energiát, még akkor is, ha sok mellé lövés lesz belőle. De mindenhol a világon ez működik, úgyhogy ezzel itthon sem lesz probléma. Nagyon sok partnerünk lett, nagyon klassz dolgok álltak össze. A legújabb, szeptemberben megjelenő filmünk is a kampány hozománya, de az is, hogy megkeresett minket egy cég, akik Magyarországon a világ legjobb mentőmellényeit gyártják. Közösen velük egy saját márkát fogunk tudni kihelyezni a strandokra és közvetlenül a gyártótól tudunk majd a lakosság számára minősítéssel rendelkező mellényeket kínálni, és akkor már a drága árak sem lehetnek akadályozó tényezők.
– Mert hogy nem rég készítettek egy felmérést a mentőmellény viseléssel kapcsolatban, amelyből az derült ki, hogy sokan azért nem vesznek fel, mert nagyon drága. Milyen egyéb tapasztalatok születtek ebből a felmérésből?
– Több mint ötezer embert kérdeztünk meg arról egy online kérdőív formájában, hogy szokott-e mentőmellényt hordani, amikor a vízen sportol, amelyre SUP-osok, vízibiciklizők, kajakozók, és csónakokot használók válaszoltak a legnagyobb arányban. Kiderült, hogy mindössze 17%-uk visel minden esetben mentőmellényt, amikor vízre száll, és a válaszadók fele sosem, maximum akkor, ha kötelező felvenni (például egy rendezvényen). Arra a kérdésre, hogy miért nem veszik fel a mellényt, a válaszadók fele azt felelte, hogy úgy gondolja, ha nem megy messze a parttól, vagy csak jó időben megy ki, akkor nem kerülhet veszélybe. Az is az egyik leggyakoribb válasz volt ennél a kérdésnél, hogy “jól tudok úszni.”
Mindez azt mutatja számunkra, hogy az emberek nincsenek tisztában az élő vizek veszélyeivel. Jól úszók is ijednek meg számos dologtól élő vizeinkben: elég egy, a bokája köré tekeredő hínár, egy orrába csapó hullám, amitől vizet szív le a tüdejébe, izomgörcs vagy az, hogy nem jól mérte fel a távolságot és túl messze került a parttól. De az is gyakran okoz gondot, hogy előző nap eggyel több sört ivott meg, így nem képes akkora teljesítményre, mint amit megszokott. Nagyon sokszor tapasztaltuk, hogy egy látszólag banális dologtól kialakuló ijedtség következtében fulladt meg valaki. Pedig, ha lett volna rajta mentőmellény, nem merült volna el. Az emberek zöme hazudik magának és nem vallják be, hogy egyáltalán nem tudnak jól úszni.
– Sokan mondják, hogy ők balatoni gyerekek és gyerekkorukban mennyit voltak a Balatonnál…
– Igen, de az nagyon rég volt, és ezek az emberek általában régen voltak ilyen körülmények között a vízben. Az idei vízibalesetek áldozatainak zöme tényleg nem tudott úszni. Ezért is van a nagyköveteink között roma származású, aki elmesélte nekünk a vízzel kapcsolatos problémáit. Egyébként ők az egyik legveszélyeztetettebb réteg, akiket különösen kellene edukálni, utolérni és tanítani őket a vízhez és a vízbiztonsághoz. Az úszás a romáknál tradícionálisan kimarad. Csak a félelmet ültetik el bennük, és kamaszkorban a félelmeinket nem tudjuk a helyén kezelni.
A másik, hogy a déli parton sok a víz alatti árok, vagy hirtelen mélyül a meder, ennek a pereme a marásvonal. az ún. marások. Szívem szerint kibólyáznám és ez szerintem megér egy társadalmi vitát is. A mi szerepünk ebben az, hogy a társadalom számára felhívjuk ezekre a figyelmet és ők folytassák le a vitát. Mert ezek mellett nem lehet elmenni. Óriási a bevétel a Balatonon, és ha én vagyok a házigazda, akkor kutya kötelességem felhívni a veszélyre a figyelmet. Ahogy egy házban is, amit kiadok van tűzoltókészülék, van menekülési útvonal; itt is meg kellene legyenek azok az alapvető biztonsági ismeretek, amelyek jelzik a vízi veszélyeket. Akár ronda, akár elcsúfítja a vizet, bólyasort kell rakni abba a sávba, abban az időszakban, amikor fürdőzők vannak.
– Mikor, milyen helyzetben kellene mentőmellényt felvenni?
– Ami a legfontosabb, hogy mi nem a jogszabályok ellen vagyunk, nem azok jó vagy rossz léte miatt küszködünk. A jogszabályok rendben vannak. De vízimentőként azt mondom, hogy azokat az egyéneknek be kéne tartaniuk. Akikről meg nem szól, azoknak egyéni felelősség alapján kellene valamilyen úszássegítőt igénybe venni. Mindenki mellé nem tudunk egy vízimentőt odatenni, a józan paraszti ész mentén a logika kellene, hogy működjön. Mi az egyéni felelősség mentén kampányolunk. Most nagyon aktuális az oltás téma. A védőoltás egy civilizációban egy természetes dolog. Van oltás és az egyén felelőssége, hogy használja-e vagy sem. Van oltás? Igen. Felvehetem? Igen. Ez ilyen egyszerű a mentőmellény esetében is. Amikor régen nem volt, az egy másik kérdés. Amikor nem volt oltás, az is egy másik eset volt. De most van, mindenki hozzáférhet, ezért élni kell a lehetőséggel.
Körülbelül ugyanarról beszélünk mintha repülni próbálnánk megtanulni. Aki nem tud úszni, az is bemegy valamilyen fürdőeszközzel, de nem tudja mekkora a víz és mi van alatta, nem tud úszni, de úgy gondolja, hogy biztos hűsíti majd a víz. Ugyanez a repülési vággyal: szeretnék repülni és azt gondolom, hogy valahogy majd csak menni fog, ezért leugrom a tizedik emeletről. Ez nem egy légből kapott ötlet, ezt tapasztaljuk, ezt látom én is nem egyszer. A klasszikus vízibaleseteteknél a megfontolatlan, buta dolgokat látjuk. Nem akarok senkit bántani, de a legtöbbször megelőzhető lett volna a baj.
– Mennyi ideje van az embernek, amikor egy vízibicikliről vízbe esik?
– Azt kell, hogy mondjam, hogy azok, akik nem tudnak úszni, meg is ijednek, ha nincs a lábuk alatt talaj, és az esetek többségében elmerülés után fel sem jönnek. Minimális vízismeret kellene ahhoz, hogy egyáltalán feljöjjön a víz felszínére, de ilyen az esetek többségében alig van. Van olyan eset is, amikor van egy kis úszástudás és megpróbál a másikon segíteni, de aztán elfárad. Nincs technika, nem tudja hogyan kell csinálni és ahelyett, hogy lebegésben pihenne, ő is elmerül, mint egy balta. Ha ez egy pánikreakcióval összekapcsolódik, azonnal megvan a tragikus végeredmény.
– Valahol olvastam, hogy egész máshogy néz ki, amikor fuldoklik egy ember, mint ahogy elsőre gondolnánk. Milyen jelekből lehet észrevenni, ha valaki fuldoklik?
– A fuldoklás egy viszonylag alattomos dolog, nincs igazán ismérve. Egy jó vízimentő látja, ha baj van, vagy ha nem stimmel valami. Főleg a megváltozott mozgást és az elcsendesedést. Ezek villanások, nincs elhúzódó, perceken át tartó történet, legalábbis amit én a saját szememmel láttam azok mind nagyon alattomosak voltak, de ezeket szakmai szemmel fel lehet ismerni. Talán az a közös bennük, hogy egy megváltozott tudatállapot van: az áldozat már nem válaszol, az összes energiáját csak magára tudja fordítani. Ha valaki odamegy, akkor rögtön kapaszkodni kezd és a segítőt is magával húzza. Kétszer volt idén olyan haláleset – egyik a Balatonnál, a másik Békés megyében – amelynél az egyik áldozat biztos, hogy segíteni akart. Ezért mondjuk mindig, hogy csak az kezdjen el közvetlen mentést, akinek van képesítése. Akinek nincs, az közvetetten próbáljon segíteni, például odadob valamilyen eszközt vagy valamivel odanyúl. Mindig arra kell gondolni, hogyan tudok a leggyorsabban és közvetetten segíteni.
– Vízimentőként hogyan lehet lelkileg bírni ezt a sok halált?
– Minden szakmának megvannak a szépségei és a nehézségei. A miénknek meg van egy ilyen része is. Én valami miatt a helyén tudom ezt kezelni, engem inkább elszomorít és bosszant, hogy ugyanazok a hibák jönnek elő újra és újra. Ezért nem ostorozom magam, hanem megteszek mindent. Én se vagyok mindenható, pontosan tudom a saját szerepemet ebben a dologban, de szerencsés vagyok, mert ebben a helyzetben kiegyensúlyozottan látom a dolgokat. Sok kollégám is éppen ilyen erős. Azonban nekünk se egyszerű, mi sem vagyunk gépek, és nem szégyelljük kimutatni az érzéseinket, ami az elmúlt pár napban is érzékelhető volt. Én se vagyok fadarab.
Ami jobban megvisel az az értelmetlen gyerekhalál, ami utána egy düh formájában dupla erővel jön ki belőlem.
Ezt a tehetetlenségérzést nehezen viseli az ember. De mivel én is kommunikációval foglalkozom, egy ilyen helyzetből mindig azt kell kiolvasnom, hogy az értelmetlennek tűnő halálok mit üzennek. Ezt kell aztán példának odatenni az embereknek, hogy az ő történetükben mi az üzenet. Mondok egy drasztikus dolgot: az ausztrál vízimentők jó néhány évvel ezelőtt beöltöztek kaszásnak és ebben a jelmezben mentek ki a nagy strandokra. Ahogy mentek végig, gyakorlatilag elkezdtek vagdalkozni a kaszákkal, és így szemléltették, hogy ha az emberek felelőtlenek, akkor ez jön utána. Néhány hete én is kiraktam egy szonárképet egy víz alatti emberről, de nyilván van egy határ, hogy meddig mehetünk el. Viszont a vita generálása mindenképpen fontos…
Itt további érdekes olvasnivalót találsz: