A hét COOL embere: Ari Kupsus, a finn mecénás és filantróp, aki a szívében magyar

-

A már több, mint 20 éve hazánkban élő finn Ari mára nem csak gyönyörűen beszéli a magyar nyelvet, de egy Fejér megyei falu díszpolgára, művészeti galéria tulajdonosa, jótékonysági koncertek és számos kulturális esemény alapítója és szervezője, aki nyaranta egy kastélyban lakik. Inspiráló ember, akit muszáj jobban megismerni.

Honnan ered a művészetek iránti vonzódásod?

A nagyszüleim mindkét oldalról gyűjtötték a műtárgyakat, bár nem számítottak komoly gyűjtőnek. Édesapám és Anyukám is jómódú családból származott, ahol mindig nagyon ügyeltek a lakberendezésre, és fontos volt, hogy az otthonunk és az öltözetünk is szép legyen; a nagymamám például soha nem tette ki a házból a lábát kesztyű és kalap nélkül. Emlékszem hétéves voltam, amikor a Tamperei Szimfonikus Zenekar koncertet adott az iskolánkban: ültem a gyönyörű díszteremben és hallgattam Mendelssohn nászindulóját és közben azon gondolkoztam, hogy még soha nem láttam olyan szépet, mint a színpad mellett elhelyezett hatalmas Albert Edelfelt (ő a finnek Munkácsy Mihálya) festmény. Most is látom magam előtt és tudom, hogy ez egy fordulópont volt az életemben.

Sokáig a divatszakmában dolgoztál. Gyerekkorodban is erre a pályára készültél?

Eleinte én is, mint a többi gyerek rendőr, majd gyerekorvos vagy állatorvos akartam lenni,  és hetedikes koromtól már komolyan készültem az orvosi pályára. Tizenötévesen kerültem kapcsolatba először a divattal, amikor az iskolai szünetekben modellként dolgoztam. Amikor 1988-ban végeztem a főiskolán hatalmas munkaerőhiány volt Finnországban és azonnal állást kaptam egy híres divatáruházban, ahol aztán kilenc hónappal később igazgató lettem. Több, mint tizenkét évig dolgoztam a divatszakmában, ez alatt az idő alatt több finn divatáruház igazgatója voltam, olyan olasz divatházaknál tanultam, mint a Cerutti, Ermenegildo Zegna és Corneliani, két egymást követő évben is engem választottak a legjobban öltözött finn férfinak. Majd felkértek a finn köztársasági elnök, a Nobel-békedíjas Martti Ahtisaari személyi stylistjának, később Paavo Lipponen és Lennart Meri észt köztársasági elnököt, és több orosz minisztert is én öltöztettem. Ezek nagyon hektikus idők voltak, majd amikor 32 éves lettem úgy gondoltam, hogy most már valami mást kellene csinálnom és úgy döntöttem, hogy elhagyom a divat világát.

Elindultál hát világot látni?

Valahogy úgy, de még nem nagyon tudtam, hogy mit csinálok. Szentpétervárra utaztam, mert néhány évvel azelőtt belebolondultam a városba és szerettem volna megtanulni oroszul is, mert nagyon sok orosz ügyfelem volt. Ez egy csodálatos időszak volt, hideg telekkel, amikor minden este operába jártam, hogy ne kelljen otthon fagyoskodnom, mert az elromlott fűtésemet nem tudták megjavítani. Ezután Ázsiába költöztem, és előbb Kuala Lumpurban, majd Szingapúrban dolgoztam az Európai Unió által támogatott kulturális projekteken. Fantasztikus élmények voltak ezek. Néhány hónapnyi otthonlét után pedig már Varsóban találtam magam és kilenc hónapig a lengyel köztársasági elnök sajtóattaséjával dolgoztam.

Ennyi utazás és egzotikus helyszín után hogyan kerültél Magyarországra?

Már terveztem a visszaköltözést Finnországba, de még előtte szerettem volna megnézni a balkáni országokat. Így érkeztem meg vonattal egyik reggel 8 órakor a Keleti Pályaudvarra, majd 15 perccel később szerelmes lettem a pályaudvar gyönyörű épületébe. Első nap kilenc órán át 36 fokos kánikulában róttam Budapest utcáit, majd a második napon elmentem a Finn Nagykövetségre, ahol megkaptam az itteni finn cégek listáját. Őket megkeresve, aztán hamar találtam munkát, és itt maradtam.

Ari Kupsus

Milyenek voltak az első évek itt Budapesten?

Már az első pillanatokban azt éreztem, amit Szentpéterváron. Itt Budapesten is keveredik az észak és a dél, a kelet és a nyugat. Nagyon tetszett a régimódi hangulat, érezni lehetett a fantasztikus, pompás múltat. Eleinte egy kis szállodában dolgoztam és egy bérelt budai lakásban laktam, de arra gyorsan rájöttem, hogy Pesten van az igazi élet. Mivel lakást bérelni nagyon drága volt, úgy gondoltam inkább veszek egyet, ami a finn bankomnak hála sikerült is. Ezt felújítottam, majd bérbe adtam és egy újabb hitelből vettem meg végül azt a Bródy Sándor utcai lakást, ahol jelenleg is élek. Az első időkben nem nagyon tudtam szót érteni a helyiekkel, mert én nem tudtam magyarul, ők meg nem tudtak angolul. Amikor a lakásomat vettem, a család 12 éves angolul tudó kislánya segített nekünk, hogy meg tudjuk beszélni a részleteket. Végül a gyerek, egy szótár és másfél óra után megértettük egymást, én pedig megvettem ezt a lakást.

Most már viszont szinte tökéletesen beszélsz magyarul…

Pedig mindent hallás után tanultam meg. Már magyarul gondolkozom és értem már azt is, hogy mi az a „kiskapu”.

És most, több, mint 20 év után hogyan érzed itt magad?

Még mindig ugyanazt érzem, mint az első napokban. Itt élet van! Nagyon tetszik, hogy Magyarországon egy bók, egy dicséret vagy egy udvarias gesztus mindent leegyszerűsít és beindítja a dolgokat. Ritkán tervezek, inkább az ösztöneimre és a megérzéseimre hallgatok. Sokszor csak hagyom, hogy megtörténjenek velem a dolgok. 24 éves voltam, amikor megkértem a barátnőm kezét, aki inkább a modell életet választotta és Párizsba költözött. Akkor nagyon szomorú és csalódott voltam, és megfogadtam, hogy soha többet nem kérem meg senkinek a kezét. Azóta se bántam meg, hogy így döntöttem, mert nem tudnék hagyományos módon élni. Biztosan másmilyen lenne az életem, ha lennének saját gyerekeim, de ez az én életem, és így szeretem. Úgy, ahogy van. És itt van az otthonom Magyarországon. A vírus se zavar, megpróbálom mindenhonnan csak a pozitív dolgokat befogadni.

Apropó vírus…Hogyan élted/éled meg a COVID miatti nehézségeket?

Azt gondolom, hogy ezzel kell együtt élni, és alkalmazkodni kell a helyzethez. Jól esett a tavaszi karantén időszak, mert felnyitotta a szememet. Elmaradt a szokásos pörgés, sokat tudtam gondolkozni és rájöttem, hogy lehet egy kicsit lassítani és nem kell mindig jönni-menni, szervezkedni. Ez egy jó tanulási folyamat volt számomra, hogy lehet nyugodtabban is élni. Sajnos sok koncert, kiállítás, mesterkurzus elmaradt, és egy nagyon különleges 400 fős jóga fesztivál is, amelyet az Indiai Kultúrális Központtal közösen terveztünk.

 

Ha jól tudom, Iszkaszentgyörgyön van egy kastélyod, ezeket az eseményeket is ott szoktad tartani?

Igen, ez az Amadé-Bajzáth-Pappenheim Kastély, amely hosszú évekig kallódott, majd 2012-ben bérbe vettem a magyar államtól. Felújítottam és egy évvel később költöztem be az akkor még üresen álló kastélyba és azóta gondozom. Ez egy tökéletes helyszín minden művészeti rendezvénynek és eseménynek. Az elmúlt évek alatt több finn kulturális delegáció érkezett hozzánk, az észt külügyminiszter asszony, a finn operaház gyermekkórusa, négy évig a bécsi balettiskola növendékei jártak ide mesterkurzusra, 11 évig orosz művészek, illetve érkeztek vendégek Olaszországból is egy nemzetközi opera mesterkurzusra. Jelenleg a Kodály Zoltán Intézet igazgatójával tervezünk egy mesterkurzust japán zongoristák számára, de ez valószínűleg már csak a következő évben tud majd megvalósulni.

Milyen egy kastélyban élni?

Nagyon jó, de jobb lenne, ha nekem is lenne személyzetem, mint a kastély régi lakóinak, mert nagyon fárasztó és időigényes mindent egyedül csinálni. Nem annyira idillikus a hangulat, mint a régi időkben: minden reggel az első dolgom a pókhálózás és a legyek összeporszívózása, és ha az embernek ki kell mennie a mosdóba az is igen hosszú út. Naponta 4-5 km-t gyalogolok, ha innen nézem, akkor a kastély egy jó kis konditerem. De egyébként mindig azt szoktam mondani, hogy egy kastélyban élni ugyanolyan, mint egy garzonban, csak nagyobbak a távolságok. Imádom ezt a hatalmas teret, a hangulatát, a régi bútorokat, a barokk kertet… Nekem ez volt az álmom.

Mit szólnak mindehhez az iszkaszentgyörgyiek?

Hét évvel ezelőtt senki nem ismerte ezt a kastélyt, még maguk a fehérváriak sem nagyon tudtak róla, mert 30 évig nem volt használatban. Amióta elkezdtem foglalkozni vele látom, hogy nekik is nagyon fontos és büszkék arra, hogy Iszkaszentgyörgy mára egy nemzetközi falu lett. Sőt, 2016-ban a finnugor népek kulturális fővárosa lehettünk és elnyertük a Virágos Magyarország Falu kategória díját is.

Mindezek mellett a Bródy Sándor utcában működik egy művészeti galériád is, ahol a kortárs alkotások kapnak helyet…

Igen, mert azt tapasztaltam, hogy kevés olyan galéria van Magyarországon, ahol kortárs művészeti aukciók lennének. Valahogy ezeknek itt nincs hagyománya, talán azért sem, mert ahogy én látom a magyarok nagyon tradícionálisak. Skandináviában ezzel szemben nagyon sok modern galéria és aukció van, és ott az állam támogatja a kortárs művészeket, művészeti fizetést ad nekik. Magyarországon ráadásul nagyon kicsi a kortárs művészeti piac, akkora, mint Finnországban csak Helsinkiben. Ezért azt gondolom, hogy fontos feladatom támogatni ezeket a művészeket azáltal, hogy lehetőséget biztosítok nekik a műveik kiállítására…

Olvasd el ezt is:

Izgalmas rendőrségi történetek- A hét Cool embere: Dr. Váczi István volt rendőrkapitány

KIADVÁNYAINK

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!