Kihívás, küldetés, Kieselbach

Magyarország egyik legismertebb galériatulajdonosa egyszerre tekinti küldetésének, hivatásának és hobbijának, hogy megismertesse az emberekkel a magyar festészet kiemelkedő alkotásait.

 

„Húszéves vállalás eredménye” – sóhajtott fel megkönnyebbülve szeptember közepén Kieselbach Tamás, a Nagy István festőművész képeiből összeállított kiállítás zárásakor. Ennyi időt vett igénybe, míg megszületett a jeles, ám alig ismert, Csíkban született alkotó másfélszáz művéből e mostani tárlat és a vaskos album. „Egy olyan festőt mutattunk be, aki nagyon nagy művész, fontos ennek az országnak, mégis nehéz feladat volt az általam elképzelt karaktert, attitűdöt, látványvilágot a magyar kultúra egésze elé tárni. De végül is sikerült megtalálni a formát és az anyagi eszközöket is. Mert Nagy Istvánnak ott kell lennie a legfontosabb festők sorában, az ő különlegességének hivatkozási pontnak kell lennie a magyar kultúra egészében.” A bő egy hónap alatt 8300 látogatója volt a Kieselbach Galériának, mely egy magánkiállításon nagy sikernek számít, s a tárlat szervezőjének szavaival élve, a festő végre „bekerült a köztudatba”.

 

Kieselbach Tamás úgy érzi, manapság kevés kortárs alkotó kap különleges figyelmet. Éppen ezért örül annak, hogy napjainkban Maurer Dóra kiállítását ünnepelhetjük a világ múzeumainak egyik fellegvárában, a londoni Tate-ben, vagy hogy a New York-i Metropolitan Múzeum Keserű Ilonától vásárolt képeket.

Arra a kérdésre, vajon az oktatási rendszerünk, a műveletlenségünk az oka, hogy kevéssé ismerjük a magyar festészetet, tömören feleli: az elmúlt 100 év magyar történelme. Bár a válasz teljes könyvet igényelne, inkább csak címszavakat sorol: az első világháború, Trianon, a két háború közötti törvények, a második világháború, a holokauszt, a polgárság tönkretétele, az elit elvesztése, a szocializmus évtizedei. Vagyis egy kevéssé sikeres, nem egy saját útját járó ország és lakói élték itt az életüket. Bár ekkor is sok művész alkotott, és gazdag termés is született, de nem ismerjük, igazán nem becsüljük meg őket. „Teljes merítésében olyan gazdagnak találom a magyar festészetet 1850-től napjainkig, hogy az egész életutamat arra tettem fel, sikerüljön azt jól bemutatnom – fogalmaz. – Úgy érzem, nincs a megfelelő rangján, márpedig az a célom, hogy ezt radikálisan megváltoztassam. Ezért adok ki olyan modellértékű könyveket, amelyek azt mutatják meg, hogyan kellene, miként lehetne hozzányúlni egy-egy életműhöz, egy-egy korszakhoz vagy témakörhöz.”

Ismeretlen festő: Cica (XX. század első fele) 

 

Kieselbach Tamás

Az 55 éves művészettörténész, műkereskedő, műgyűjtő a Kieselbach Galéria és Aukciósház tulajdonosa, aktív vezetője. Az érettségit követően két évig a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria bírálati osztályán dolgozott, majd 1984-től 1989-ig elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténet szakát. Ezt követően az Iparművészeti Főiskolán dizájn menedzseri diplomát és igazságügyi szakértői képesítést is szerzett. Már egyetemi évei alatt dolgozott műkereskedőként. Idővel végigjárta a világ nagyobb képtárait és múzeumait. 1995-ben nyitotta meg első galériáját, nevéhez fűződik az első magyarországi internetes árverés. Évente több műtárgyaukciót rendez, 2019 őszén már 62. alkalommal.

Jelentős kiállítás-szervező is. Tárlatai az elmúlt évekből: Nagy István (2019); Bukta Imre: Nálunk, vidéken (2019); A csábítás fegyvere: Divat, stílus és öltözködés száz év magyar festészetében (2018); Elveszett örökség – Báró Hatvany Ferenc, A művész gyűjtő (2017); Festők, múzsák, szerelmek; Nemes-Lampérth József életmű-kiállítása (2016); Gróf Batthyány Gyula – Képek egy eltűnt világból (2016).

Könyvkiadóként 40 művészettörténeti kiadvány fűződik nevéhez, például Nagy István: Tisztaság – Tömörség – Transzcendencia (2019); Nálunk vidéken – Bukta (2019); A csábítás fegyvere (2018); Elveszett örökség (2017); Scheiber (2014); Sassy Attila: Ópium álmok (2014); Duray (2013); Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig (2012); Modern magyar festészet (1919–1964) (2004); Modern magyar festészet (1892–1919) (2003).

Mint meséli, egyszerre van lehetősége látni a közönségtől elzárt magángyűjteményeket, a műkereskedelemben megforduló ezernyi műtárgyat, miközben el tud jutni akár a múzeumi raktárakba is. Rendszeresen jár külföldre. „Kevesen vannak, akik mindezt ilyen teljességében átláthatják” – teszi hozzá. Azt mondják róla, a világon ő látta és tanulmányozta a legtöbb magyar festményt. Ezt a kijelentést azonban szerényen tompítja. „Inkább úgy mondanám, nálam kevesen láttak többet. Műgyűjteményem az egyik legjelentősebb, mindig azokat a főműveket próbáltam megvásárolni, amelyek nemcsak a legfontosabbak, de egy-egy korszakot is jellemeznek, vagy éppen túlságosan alulértékeltek. E művek között lehetek reggeltől estig, ezek a »nagy teljesítmények« itatják át teljesen az életemet.”

Csontváry Kosztka Tivadar: Egy este Kairóban (1904)

Magángyűjteményében ott van saját esztétikája, országmagyarázata, világképe. Munkájában is otthonosan érzi magát: kiállításokat szervez, könyveket szerkeszt és ad ki, aukcióra gyűjt festményeket. Szenvedélye életúttá vált, kihívásokkal teli küldetése egyben munkája, hobbija.

Már tervezi a következő kiállítását, és újabb művészeti albumokon is dolgozik. De még titkokban tartja, melyek lesznek ezek. Az viszont nem titok, hogy már javában készül októberi, majd téli aukciójára. A feladat nem csupán az, hogy minél több jó minőségű alkotást begyűjtsön az aktuális árverésre, hanem hogy úgy állítsa össze az anyagot, hogy abban a kikezdhetetlen, közkedvelt értékek mellett felfedezésre váró újdonságok, meglepetésnevek is szerepeljenek.

Nagy István: Falusi ház mögött (1911)

Mint említi, a műkereskedelemben folyamatos, hogy az emberek életében mindig vannak sorsfordulók, amikor meg akarnak válni a műtárgyaktól. Ilyenkor kerülnek piacra az értékes alkotások. A külföldi hagyatékokból, gyűjteményekből is előbukkannak magyar alkotások, hála az internetnek. „Ha külföldi aukciókban vannak, akkor többnyire mi, magyar műkereskedők vesszük meg, vagy egyenesen nekünk ajánlják fel, és mi bocsátjuk aukcióra.”

Ami pedig a vásárlókat illeti, így fogalmaz: „A műkereskedők jellemzően mindig úgy vélekednek, hogy nincs elég vevő, de a teljes képhez azt is meg kell nézni, honnan jöttünk. A nyolcvanas években, amikor már kereskedtem, szinte csak kereskedőnek tudtam eladni műtárgyakat, akik aztán azokat kivitték az országból. A rendszerváltást követően kezdett kialakulni az az új kör, amely már nem csupán orvosokból, ügyvédekből és kisiparosokból állt, akik annak idején az állami Bizományi Áruház Vállalat aukcióján vásároltak. Ma egy magára találó, gazdagodó ország lépdel előre, ami magával hozza, hogy tovább erősödjék a magyar műtárgypiac is, hogy mind többen forduljanak a műtárgyak felé, saját múltjukat, saját identitásukat keresve. Az erősödő polgárság a világon mindenhol felemeli a műtárgypiacot egy felzárkózó országban.”

(Írásunk először a BCOOL Magazin 2019. őszi, nyomtatott számában jelent meg. Az oldalon lévő illusztrációk Kieselbach Tamás legkedvesebb festményeit ábrázolják.)