Délegyháza ismét trendi lett

Film is készül a Pest megyei településről, mely vonzza a pihenni, sőt az új otthonra vágyókat.

 

Budapesttől dél felé harminc kilométernyit sem kell autóznunk Délegyházáig, mely a Kiskunsági Nemzeti Park, a Ráckevei–Duna-ág és az Ócsai Tájvédelmi Körzet közvetlen közelében fekszik. A község bányatavai háromszáz hektárnyi vízfelületen nyújtanak lehetőséget fürdőzésre, vízi sportokra, horgászásra. Egyik új, készülő filmje kapcsán e községről is beszél interjújában Koltay Gábor Balázs Béla-díjas, Érdemes Művész.

– Miért fontos az Ön számára e település élete, varázsa?

– Évtizede figyelem közelről a község életét, mely hiába fekszik közel a fővároshoz, még néhány évvel ezelőtt is csak háromezres lélekszámú  volt. Ám mára már a sokoldalú, tudatos közösségépítés eredményeként ötezren lakják. Jól megférnek egymás mellett az őslakók és a nyaralók, amit az egyre sokasodó közösségi rendezvények is bizonyítanak. Gomba módra szaporodnak a családi házak, csinosodik a település. Emellett évtizedek óta vonzódom azokhoz az emberi példákhoz, amelyek képesek a világot megváltoztatni, szebbé, jobbá tenni. S ilyenkor nemcsak a nagy történelmi személyiségek nevére és munkásságára kell gondolni, hanem a névtelen hősökre, akik a maguk területén színvonalasan végzett munkájukkal hozzájárulnak egy közösség felemelkedéséhez. Különben véletlenül vetődtem erre a vidékre, amely a délegyházi tavak révén az ország egyik legszebb tája.

 

– A múlt század hetvenes–nyolcvanas éveiben Délegyháza elsősorban nudista strandja miatt számított trendi helynek, naponta ezrek érkeztek ide pihenni és strandolni. Ma újra sokan járnak az egykori bányatavakhoz, és a nudista strand is működik. Mitől lett újra trendi a település?

– Évtizedekkel ezelőtt magam is csak a nudista strandról hallottam, bár sohasem jártam ott. Viszont ma már alig említik a nudistákat. Délegyháza kedvelt nyári pihenőhely lett, és kétségkívül megnő nyaranta a lakók, az ide kirándulók száma. A tórendszer és környéke pedig éppen elég nagy és szép ahhoz, hogy mindenki, aki ide látogat, kényelmet találjon, nyugalmat leljen, jól érezze magát.

– Miért gondolt arra, hogy egy dokumentumfilmben is feldolgozza Délegyháza jelenét?

– 2017-ben megtisztelő meghívásnak tettem eleget, amikor az Itt élned, halnod kell című zenés történelmi játék turnéjának egyik állomásaként a település Szent István terén több mint kétszáz helybéli, amatőr egyesületekben működő táncosok, íjászok, lovászok, felnőttek és sok-sok gyerek közreműködésével, népszerű művészekkel együtt egy olyan igazi közösségi produkciót rendezhettem, amely után végleg eldöntöttem, hogy szeretném jobban megismerni, és filmen is rögzíteni, vajon miért szeretik az itt élő emberek ezt a községet.

 

– A település gyarapodásának egyik oka Budapest közelsége is. Sokan költöztek ide olyanok, akik szabadulni akartak a betonrengetegből. Már Ön is ezek közé tartozik. Mi vonzotta ide, hiszen sok más budai és pesti „alvóváros” kínálkozott lehetséges lakóhelynek?
– Valóban, egyre divatosabb a főváros környéki kis településekre költözni, de sokfelé tapasztaljuk, hogy ez adott esetben nem több, mint munka után egy csendes környezetbe hazatérni, majd reggel útra indulni. Egy település vonzereje akkor nő meg, ha a fővárosi hangzavar utáni csend mellett olyan közösségi létet képes létrehozni, amelyben az emberek jól érzik magukat.

– Mitől más ez a település?

– Attól, hogy a tavak szépsége, nyugalmat és kikapcsolódást árasztó környezete mellett folyamatosan változik az infrastruktúra. Bővült az iskola, bölcsőde épül, javul az utak minősége, s ami a legfontosabb, az itt élők egyre inkább magukénak érzik a települést. Szépek a házak, tiszták a ház előtt porták, figyelnek egymásra az emberek, s ahogy megfigyeltem, többségük nem bezárkózva a házaikba, hanem a közösség aktív résztvevőiként szeretnék élni életüket. Talán a jelképe is lehet mindennek az a több mint 450 éves körtefa, ami a falu határában áll, dacolva az évszázadok viszontagságaival, s ezalatt nem csak az olykor mostoha időjárási körülményeket értem. A fa gyümölcsöt is terem, amelynek látványa átvitt értelemben mindenki számára bizonyítja, hogy a konfliktusokat is vállaló, jó szándékú akarat felül tud emelkedni a nehézségeken. Filmünk egyik fontos epizódja lesz annak a szeptember 15-i ünnepségnek a megörökítése, melyet a falu közössége e nagy idők tanújának környezetében rendez.

– Nem titok, hogy egyszerre három filmen is dolgozik. A kétezres évek elején Ön készítette a magyar filmgyártás történetében az első egész estés dokumentumfilmet Trianonról, amelyet Velünk élő Trianon címmel egy tizennégy részes sorozat követett. 2020-ra, az első világháborút lezáró békeszerződés 100. évfordulójára újabb alkotással készül. Van még mit elmesélnie?

– A történelmi témák iránti érdeklődésem köztudott, ezt az 1983-ban bemutatott István, a királytól kezdve igyekszem a lehetőségekhez képest hasznosítani. A XX. század történelmét az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer és ezen belül a nekünk magyaroknak legfájóbb, Nagy Trianon-palotában aláírt békediktátum következményei nélkül soha nem fogjuk megérteni. Fontos törekvésem volt, hogy emlékeztessek az 1920 utáni másfél évtizedes sokoldalú társadalmi-kulturális fejlődésre, amely a szakadékba taszított nemzetet megtartotta. Nyitott szemmel szét kell nézni magunk körül, hogy lássuk, a velünk élő trianoni problematika nem tűnt el, sőt az Európai Uniós és sok minden más jó szándékú politikai akarat ellenére a feszültségek jelen vannak. Erről is szeretnék gondolkodni készülő új filmben, amely őszinteséggel szól a gondokról. Nem szenvedélyeket kíván szítani, hanem az értelmes megoldás lehetőségét keresi.

 – Harmadik készülő munkája Czibor Zoltánról, az ’50-es évek Aranycsapatának balszélsőjéről szól. Nem nehéz szinte egyszerre ennyi mindennel foglalkoznia?

– A futball iránti szeretetem köztudott, ráadásul több focis filmet is készítettem Puskás Ferencről, Verebes Józsefről, Varga Zoltánról, Dalnoki Jenőről, sőt Szép volt fiúk! címmel többrészes filmsorozat is készült a ’80-as évek közepén, melyet teljes egészében mindmáig egyetlen televíziós csatorna sem mutatott be. Mivel a 2019–2020-as esztendőt Czibor emlékének szenteljük, megtisztelő felkérést kaptam, hogy Komárom híres szülöttéről önálló portréfilmet forgassak. Nagy örömmel dolgozom fel ezt a témát is.

– Puskás Öcsi árnyékában Cziborról mintha kevesebbet tudna az utókor…

– Pedig megszívlelendően szép, igaz, emberi története van a „Bolondnak” is becézett balszélsőnek, aki kiismerhetetlen cseleivel őrületbe kergette az ellenfelet. Az ’50-es években a világ egyik legjobb csapatában, a Budapesti Honvédban Puskással, Bozsikkal és más kiválóságokkal játszott együtt. Az Aranycsapattal elért, világraszóló eredményei után 1956 nagy cezúra volt az ő életében is. Kubala László közvetítésével, Kocsis Sándorral együtt, Európa egyik kiemelkedő csapatához, a Barcelonához igazolt, ahol fényes karriert futott be. Pályafutásának befejezését követően a szíve visszahúzta Magyarországra, a rendszerváltozás pedig alkalmat teremtett arra, hogy végleg hazaköltözzön. Komáromban talált lelki nyugalmat. Ha úgy tetszik, ez is egy szép, hitet és lelkierőt sugárzó történet, melyben a tehetség, a szorgalom, az akarat győzedelmeskedni tud.