Használati utasítás Japánhoz

Hogy ne érjen kultúrsokk, segítünk!

 

Japán az ellentmondások országa, legyen szó emberekről, kultúráról, környezetről. A japánok udvariasak és visszafogottak. Ellentmondásos az épített és a természetes környezet is. Egyfelöl a minden négyzetméteren beépített, nyüzsgő tengerparti megapoliszok. Másfelöl a nagy becsben tartott, érintetlen természet a szigetek belső részén. Kontrasztosak a nagyvárosok is. Tokió forgalmas, reklámokkal, neonfényekkel teli utcáin sétálva nem is gondolnánk, hogy tele a város pici sikátorokkal, amelyek kis házakat, piros sintó kaput, békés szentélyt rejtenek.

A távol-keleti országba sokan vágynak, vannak, akik között pedig már szinte trendi felkeresni Japánt. Részben a kulturális különbségek iránt érdeklődőknek, részben az odavágyóknak, nem utolsósorban pedig az odakészülőknek összegyűjtöttünk néhányat a kulturális különbségeken alapuló szabályokból. (Már csak a magyarokról kialakult kedvező kép ápolása érdekében is…)

Cipőt le! Mindegy, hogy magánlakás, vagy étterem, a küszöb átlépése után az utcai cipő le, házipapucs fel! Utóbbit a házigazda biztosítja, nem kell, hogy szatyorkában magunkkal hordjuk. Ha mégsem kapnánk, marad az (optimális esetben nem lyukas) zokni. Az ok egyszerű: A japánok szeretik a tisztaságot, az utca pedig piszkos – legalábbis szerintük.

Papucs le, papucs fel! Házipapuccsal vagy zokniban nem lépünk a mosdóba, hisz ott tanyázik a japánok legnagyobb ellensége, a baktérium. A WC-k előterében mindig külön papucsot találunk. Miről ismerszik meg a külföldi? A mosdót elhagyva elfelejt papucsot cserélni.

A kis dolgok nagy dolgok Ezt tartja a japán mondás. Különösen igaz, ha ajándékról van szó. Legyen privát vagy hivatalos találkozó, soha ne érkezzünk kis ajándék (omiyage) nélkül! Jó, ha tudjuk, a külcsín számít. A meglepetésnek nem kell értékesnek lennie, a lényeg, hogy szépen legyen becsomagolva. Európából, tömött bőrönddel érkezve azért ez nagy kihívás…

Bókkal is kedveskedjünk! Nyelvtudás, ruhadarab vagy mosoly – tárgya bármi lehet. Igazságtartalma se számít. A lényeg, hogy adjuk. Ha pedig kapjuk, kis mosollyal, kezünket az arcunk elé tartva, szerényen utasítsuk vissza!

A pontosság a japánok erénye! Illik öt–tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érkezni. Ha látjuk, hogy késni fogunk, üzenjünk, vagy telefonáljunk! Késve érkezve pedig mentsük, ami menthető: Kérjünk bocsánatot, de ne kezdjünk hosszas magyarázkodásba!

Névjegy nélkül egy lakatlan szigetre se! Akinek nincs névjegye, egy japán szemében nem lehet komoly ember. A névjegycsere igazi rituálé: (1) Meghajlás (Minél jobban tiszteljük a partnert, annál mélyebben!). (2) A kártya elővétele. (3) Átadás a két felső csücskénél fogva és a partner elé tartva, újabb meghajlás kíséretében. (4) A másik kártyájának átvétele. (5) A kapott kártya alapos tanulmányozása néhány „ooooh” kíséretében. (6) Ha tárgyalás következik, magunkat a székre, a kapott névjegyét pedig magunk elé, az asztalra helyezzük. Így a beszélgetés folyamán bármikor rápillanthatunk. Nagyszerű szokás, hisz bemutatkozáskor a többség arra koncentrál, hogy a saját nevét jól és jókor mondja; a partner neve egyik fülünkön be, a másikon ki. (7) A megbeszélés után a kártyák, ha elegánsak vagyunk, névjegytartóba, ha bunkók, nadrágzsebünkbe kerülnek.

Helyi tömegközlekedésen illetlenség, távolságin kötelesség! Amint a Sinkanszen-vonalon elindul a a Super Express, tíz japánból tíz falatozni kezd. Aki otthon nem csomagolt, az lunchboxot (ekiben) vesz a pályaudvaron.

Nyomkodni szabad, dumálni tilos! A tömegközlekedésen tíz japánból kilenc okostelefonja bűvölésével múlatja az időt. Az utazótárs telefonbeszélgetésben harsányan előadott párkapcsolati drámájáról azonban a tokiói tömegközlekedésen nem értesülünk. Ez ugyanis kellemetlen lehet utastársunknak, márpedig a japán ember harmóniára törekszik.

A kölcsönös tisztelet és udvariasság általános szintje ámulatba ejt. Ezzel turistaként is lépten-nyomon szembesülünk Japánban. A buszról leszállva a sofőr megköszöni, hogy vele utaztál, a boltban az eladó, hogy náluk vásároltál. Az utcán pedig sosem szólnának be, nem rabolnának ki, nem okoznának neked kellemetlenséget. A japánoknál a tisztelet az életfilozófia része.

Mindig maradjunk udvariasak! A tokiói metró híres a tömegről és az utazókat a szerelvényekbe passzírozó emberekről. De ez ne tévesszen meg minket! Nem Indiában vagyunk! Japánban minden jól szervezett, rendben zajlik és az udvariasság, a tiszteletteljes bánásmód (gaikokuijn) ilyenkor is alap.

A „nem” nem létezik. Üzleti kapcsolatban elengedhetetlen és a privát életben sem árt, ha tudjuk, hogy a japán nem mond nemet. Az ok: Minden körülmények között harmóniára törekszik. „5-re oda tudsz érni?” – teszi fel a kérdést a gyanútlan európai. „Igen!” – felel a japán, és nem tudja, mitévő legyen, mert 7-ig fontos megbeszélése van.  „Mit szólnál, ha 5-kor találkoznánk?” – kérdez a Japánban már otthonosan mozgó. „Talán kicsit korai. Mit szólnál, ha esetleg valamivel később talákoznánk?” = Kizárt, hogy 8 előtt odaérjek. Azt is vegyük figyelembe, hogy a sok „igen” (hai, hai) nem a nagy egyetértést, hanem csak annyit fejez ki, hogy partnerünk érti, amit mondunk. Ezt a japánok szeretik minden második-harmadik mondat után jelezni, de ez korán sem jelenti, hogy egyetértenek az elhangzottakkal.

Tiszteljük a félénkséget! A társasági események lényege az ismerkedés. Habár a történelem azt mutatja, hogy a japánok bátor harcosok, ilyen szituban mégis félénkek. Ezért nem illik megszólítani egy idegent. Ha lehet, egy közös ismerőst kérjünk fel a bemutatásra. Az üzleti életben az alacsonyabb beosztású mutatja be a legmagasabb rangút, majd sorban a főnök alatt állókat. Ha viszont már megismerkedtünk, másnap erősítsük meg egy rövid üzenetben, hogy ez részünkről volt szerencse.

Japán ember evés közben nem beszél! Ugyanis az evés célja a japánoknál legalább annyira az élvezet, mint az éhség csillapítása. Meg kell tehát adnia a módját. Szükség esetén állva, parkban egy padon ülve lehet, de menet közben soha.

Borravalót? – Az meg mi? A kitűnő kiszolgálás magától értetődik. Hisz, ha valaki igénybe vette a szolgáltatásodat, bizalmat fektetett beléd. Ezt kötelességed maximális teljesítménnyel meghálálni. Borravalónál nagyobb sértés pedig alig akad, hisz azt mutatná, nem bíztak benned, meglepi őket, hogy jól dolgoztál.

Aki sokáig iszik szakét, sokáig él. Alapja lehet a mondásnak, mert a japánok sokáig élnek és bár – egy alkohol lebontásáért felelős enzim hiánya miatt – rosszul bírják a piát, de ez nem szegi kedvüket; gyakran és sokat isznak. Az ivás társasági esemény, ezért kölcsönösen töltögetik egymás poharát. Azok, akik alkohol hatására hajlamosak csúnya állapotba kerülni, vagy sok hülyeséget beszéni, Japánban biztonságban érezhetik magukat. Mindenki rosszul bírja az alkoholt, ezért gentlemen’s agreement, hogy másnap semmi sem lesz felhánytorgatva. A furcsa viselkedés tehát bocsánatos, az utca beszennyezése viszont nem. Ezért, ha hazafelé menet az utcán visszaköszön a hamis gulyás, hajoljunk a csatorna felé, ahogy ezt a japánok is teszik.

Pálcaetikett: Ez az a téma, amelyről könyvet lehetne írni. Most csak néhány tanács a teljes lebőgés elkerüléséhez: (1) Ne állítsuk a pálcákat merőlegesen a tálba, ez ugyanis a temetésen használt füstölőrudakra emlékeztet. (2) Ha közös tányérból eszünk, abba nem a saját, a szánkból kivett pálcával, hanem a szedőpálcával nyúljunk. (3) Ha megkínálunk valakit, ne egy kis darab ételt nyújtsunk a pálcánkkal, hanem a tányérunkat. (4) A rizs Japánban puha, ragacsos, mégsem könnyű pálcával enni. A japán a tálat a szájához emelve segít magán. Viszont az edényt közvetlenül a szánkhoz tenni és az ételt besöpörni faragatlanság. Ilyet csak a kínaiak tesznek. (5) Az evőpálca nem lándzsa. Soha ne szúrjuk az ételbe! (6) Ne féljünk, pácával enni nem nehéz!

(Fotók: Könyvtacskó, bővebben a Könyvtacskó weboldalán, itt!)

 

Tokió a Vacation Travel Guide | Expedia videóján: