Taormina és a füstölgő Etna

A szicíliai kisváros magasából a végtelenbe viszi tekintetüket a tengernyi kékség, háttérben az izgalmas  vulkánnal.

 

Ki tudja, hányszor lehetne 140 millió forintnyi húszezressel kirakni azt a hosszú szerpentint, ami a Jón-tenger partján feltörekvő sziklás hegyre és a tetején Taorminába vezet. Talán elérne a pénzfolyam a pompás szicíliai városka főterén álló Palazzo Corvaia masszív falaihoz. Éppen oda, ahol Csontváry Kosztka Tivadar az Olasz halász című képét megfestette. Azt, ami a karácsony előtti napokban egy szenzációkkal teli budapesti aukción, rekord áron, 140 millió forintért kelt el.

Ha Taormina, akkor Csontváry. Aki figyelt anno a művészettörténet-órákon, az nehezen úszta meg, hogy fülig bele ne szeressen a különös életű művész legendájába. Vásznai, köztük azok, amelyeket Szicílián festett, beleégtek a retinánkba. Ugye, hogy feldereng a képi emlék, ha mondjuk azt halljuk: a taorminai görög színház romjai?

Nos, az Olasz halász nem derenghetett fel, mert több mint 70 évig még a művészettörténészek, műkincskereskedők szeme elől is eltűnt. Most, hogy előkerült, elég egy minőségi színes reprót látni róla, hogy az ember úgy érezze, azonnal csomagolnia kell. Utazni azon a nyomvonalon, amit festők, írók, fotográfusok húztak nekünk az elmúlt 100–150 évben. Akik mind éltek egy sort a tengerre futó sikátorok, három irányba nyitó boltíves városkapuk, XIV–XV. századi, négyszögletes bástyát formáló paloták, templomok, sakktáblakockás terecskék, a dombokra kapaszkodó, narancsfák árnyékolta lépcsők városában. A szobáik ablakából a füstölgő Etnával szemeztek, és Taormina magasából a végtelenbe vitte tekintetüket a tengernyi kékség. Nos, ez nemcsak az 1700-as évektől ide látogató „elit turistáknak” járt, de jár minden mai utazónak is.

 

Tengeröböl, hósipkás vulkánnal

Főleg, ha jól választ szállodát a város peremén. Szó szerint ott, mert Taormina úgy tölti ki a Tauro-hegy csúcsát, hogy a történelmi központ szélső épületei, terei szinte a peremre vagy a várost tartó támfalakra nehezednek. A hegy meredeken és itt-ott olyan sziklafalakkal emelkedik a magasba, hogy nemcsak építkezni lehetetlen az oldalában, de hegymászó-felszerelés kellene, ha arra akarna feljutni valaki a tengerpartról Taorminába. Persze vannak barátságosabb lejtései is, de ott is csak lépcsőzetes távolságba lehetett építkezni.

 

Szállodánk a meredély szélén kapaszkodik. Csak egy apró parkoló fér el előtte, és a szomszédos különleges botanikus kert csücske. Így a szobából nappal vagy az esti kivilágításban, esetleg egy napos délutánon, az erkélyen, az itt termő illatos narancsot bontogatva csak a horizont határolta tengeröblöt látni, messze alattunk, a parton pedig a szomszédos Naxos városát. Fentről makettnyi kicsiny házait minden reggel rózsaszínre festi a felkelő Nap. Szemben ott a szomszédos nagy hegy, a hósipkás Etna. Naná, hogy füstölög. És ha éjjel zúgásra, morgásra ébredünk, mintha hirtelen tomboló szélvihar feszülne neki a szállodának, nem kell csodálkozni, ha váratlan hirtelenséggel csend lesz megint. „Az Etna időnként hangosan morog – magyarázza nekünk egy helybéli. – Nem ismerjük a menetrendjét, hogy mikor füstöl és mikor nem. Napokra megpihen. Talán a geológusok tudják, mikor, mire lehet számítani. Mi meg, akik itt élünk, esetleg arra ébredünk, hogy az egész várost, az utcákat, autókat belepi a szürke vulkáni por, amit az Etnáról fújt ide a szél.”

 

Csontváry nyomában

A városjárás Taorminában felér egy színterápiával. Narancssárgában pompázó apró trombitavirág sor, a sövényként ültetett medvetalpkaktusz bordó gyümölcsei, a házakról leomló vízesésnyi lila bugenvillea és az erkélyeken, ablakokban, az éttermek teraszán dúskáló vörös, fehér, rózsaszín ciklámenbokrok kísérnek. Sok virág a helyi cserépgyártók színes, mázas kerámiafejeiben pompázik. Először kicsit morbidnak tűnik, hogy egy szerecsen vagy egy fehér előkelőség fejéből méteres mikulásvirág nő ki, de meg lehet vele barátkozni. Az arab hódítás korából maradt fenn ez a hagyomány, s a fejek a házak bejáratát, erkélyét őrzik, távol tartva minden rosszat.

 

Valóságos kerámiaboltsor vezet a híres görög színházhoz. Hagyni kell időt arra, hogy egyszerűen csak létezzünk ebben a térben. Lássuk, amit Csontváry látott, bár úgy látni, csak ő tudta. De abban, ahogy a romokon át beköszön nekünk a tenger és az Etna, van valami misztikus egyesülés kamaszkorunk kedvenc festőjével. És mellesleg a mindenséggel. Nagy szavak? Nem elég nagyok ahhoz képest, amit átélhet itt a térben és időben utazó.

 

Az egyik legszebb fekvésű görög-római emléktől az út a Palazzo Corvaia tömör tömbjéhez vezet, amit csak a teteje csipkéz palotásra. Jó móka megtalálni pont azt a szöget, ahonnan a festő látta az épület udvarát s benne a pocakos halászt, akiről a kép a címét kapta.

 

Könnyű séta a bájos, erkélyes házakkal, apró, elegáns boltokkal, mandulás süteményekkel csábító kávézókkal szegélyezett főutcán, a Corso Umbertón. A régi templomnak mutatkozó könyvtár terén szinte mindenkit vonz a mellvéd, és nem csak az itt felállított messzelátók miatt. Szabad szemmel is elmerülhetünk a végtelen tenger látványában, mely épp a napfénnyel pingpongozik.

(Fotók: Völgyi Vera és Pixabay)