Még tavasszal jelent meg a Politico című európai hímagazinban egy cikk arról, hogyan látják a bolygó különböző pontján élő grafikusok a Covid helyzetet. Érdekes alkotásokat találtunk…
A Föld nagy részén idén végigsöprő koronavírusjárványnak sokféle hatása érezhető már most is. A tavaszi nagy leállás és bezárkózás után, most újra az izoláció időszakát éljük, amelynek során több országban is bezártak az üzletek, munkahelyek, iskolák, kultúrális intézmények és egyre többen dolgozunk és tanulunk itthonról. A brüsszeli székhelyű hírújság még tavasszal kért fel több művészt, hogy rajzolják meg, hogyan látják a jelenlegi világot és hogyan érzik magukat. Íme néhány alkotás:
Sonny Ross szabadúszó angol illusztrátornak nem sok újdonságot hozott az otthoni bezártság. De amikor mindenki bezárkózásra kényszerül, akkor egy mozgalmasnak hitt hónap hirtelen rémületesen üressé válik. Ez az egész olyan érzés volt számára, mintha legalább nyolc helyről rúgták volna ki.
A Szebiában élő Sandra Grbic tavasszal az otthona minden négyzetcentiméterét folyamatosan fertőtlenítette, mert rettegett a vírustól és minden kórokozótól. Saját bevallása szerint másról sem szóltak a napjai mint a fertőtlenítésről…
Nicolas Arnarez a spanyolországi Pamplonában él és alkotásával azt szerette volna bemutatni, hogy bár mindenki be volt zárva az otthonába, ennek ellenére sajátos és nagyon jó közösségek alakultak ki. Korábban el se tudtuk volna képzelni ezeket az erkély és ablakjeleneteket, amelyeket a koronavírus keltett életre.
Az olasz Napal Naps Rómában élő menyasszonyával a tavaszi lezárások idején egyáltalán nem tudott találkozni.
Lennart Gabel német apuka alkotásán azt meséli el, hogy a karantén idején szinte az egész napja abból áll, hogy lakásuk fogságában valahogy szórakoztassa gyermekeit.
Laura Breiling képén a berlini Görlitzer Parkot látjuk, amely egy népszerű találkozóhely. Volt. A vírus előtti időkben. A művész így eljátszott a gondolattal, hogy a tavaszi lezárásokat követő néhány hónapban vajon hogyan tudnak majd itt újra találkozni egymással az emberek.
Klaas Vlerplancke Belgiumból azt meséli el grafikájával, hogy a munkája során gyakran találkozik lehetetlen dolgokkal. De most úgy érzi, mintha a munkája kapcsán megjelenő szürrealizmus valósággá válna.
Az Oaklandben élő Jon Stich a hajléktalanok között WC papírok tömkelegével átgördülő fiú figurájával a feleslegességet mutatta meg.
Jackie Ferrentino new yorki grafikus ennyire a nagy semmiben érezte magát a családja és a barátai nélkül.
A Japánban élő Eric Diotte a japán csereszenyefa virágzással vont párhuzamot: ahogy nyíltak a virágok, úgy törölték sorban a különböző összejöveteleket. A „hanami” ünnepe eggyé vált az izolációval.
A chicagói Daniel Zalkus a koronavírusjárvány okozta teljes felfordulást és értetlenkedés ábrázolta.
Alexandra Stanglewicz varsói művész itt saját magát ábrázolja, amint Frajda nevű kutyájával fekszik a kanapén és azon tűnődik, hogy valójában mi is történik a világban.
A mindig fegyelmezett németek biztonságos távolságból is tudnak mosolygósak és kedvesek lenni – mondja a berlini Ann Kiernan. Egyetlen helyzet van, ahol nem képesek sem a távolságtartásra, sem a kedvességre, az pedig az élelmiszerüzletek pénztárainál való sorbanállás. Ez mintha nálunk, magyaroknál is így lenne…
